Jól áll a szemüveg – Maros András
Nem azért hordok szemüveget, mert rossz a szemem, hanem mert jól áll. Üveg van benne, nem dioptriás, tessék, nézz bele, mint az ablak, olyan. Például neked nem állna jól, szerintem, mutasd csak! Mondom. Kerekíti a fejed, ami, ugye, amúgy is kerek, de így aztán pláne, óvodásnak nézel ki, bocs, de tényleg, sunyi óvodásnak. A kerek arcot a kerek szemüveg még kerekebbé teszi – nagy igazság. Nektek, kerekfejűeknek, értelemszerűen olyan szemüveget kell hordanotok, amelyik megnyújtja az arcot, sarkos, markáns formájúakat: jusson eszedbe, amikor majd kezdesz homályosan látni. Ja, és nálatok a szín se mindegy, nem ám, a kerek fejet – ami szerintem már eleve sorscsapás, na mindegy – tovább lehet rondítani egy rossz árnyalatú szemüvegkerettel; néha kicsit nyersen fogalmazok, tudom, nehogy magadra vedd, a világért se, összevissza fecsegek, ismersz, legalább a felét nem kell komolyan venni. Rajtad, mivel szőke vagy, csakis világos vagy átlátszó keretet tudok elképzelni. A húgomnak szív alakú arca van, rég találkoztatok, egyébként elég helyes lány lett belőle, sok udvarlója van a káefténél, pedig még csak pár hónapja dolgozik ott. Ő valódi szemüveges, hármas a lencséje, rövidlátó. Neki állati jól áll a hosszított, nagy, ovális keret. Ha van szívfejű ismerősöd, és véletlenül épp szemüvegkeretet készül venni, mindenképpen beszéld le a keskeny keretről, persze csak akkor, ha az illető nem akarja egyedül leélni az életét.
A húgom, ha lenne benne egy kis vagányság, pillangó formájút hordana, pirosat, mondjuk, még inkább fiatalítaná, még több fickó csüngene rajta, de nincs benne semmi vagányság, sajnos, hiába, az apánkra ütött. A helytelen keretválasztásra tudok egy tökéletes példát: Hubert Panni, ismered te is, az aerobikos nő, hosszú, fekete hajú, egyébként elkezdtem járni az óráira, heti kétszer, figyelnem kell az alakomra, na, a Panni, a Panni, kérlek szépen, kicsit többet képzel magáról, mint amennyit valóságos „erényei” megengednének, ha valakinek, akkor neki hosszú arca van, nevezzük nevén: lópofája; szigorúan tilos lenne bumfordi keretet hordania, sokkal inkább kisebb, vastag keretet kéne választania, de ő nem, ő a Hubert Panni, ország-világ előtt leplezetlenül kinyilvánítja: lópofám van, emberek, mutatom. Én eredetileg csontkeretet akartam venni, olyat, amilyet a régi tanítók húztak elő a papírtokokból, miközben a tanteremben járkáltak körbe-körbe, és osztották a körmösöket, bírom azt a hangulatot, tintába mártott lúdtoll, ilyesmi, a múlt század eleje, tényleg, mit szólsz hozzá, hogy az most már múlt századnak számít?! Végül nem találtam olyan csontkeretet, amilyet szerettem volna, helyette megvettem ezt az olasz keretet, Giotto Collection a márkája, ne kérdezd, mennyit fizettem érte, mert úgysem árulom el; nem tudom, jelenleg milyen véleménnyel vagy rólam, de ha megmondanám, mennyibe került, biztos, hogy egy igazi sznob baromnak tartanál. És valamennyire igazad is lenne, kicsit az vagyok, sznob barom, ingem-gatyám ráment erre a szemüvegkeretre.
Hozzá kell tennem: egy Giotto Collection még mindig lényegesen olcsóbb, mint egy Giugiaro által tervezett darab, ami, látod, ezt is bevallom, csak az utolsó rostán esett ki a jelöltjeim közül. Még pajeszra vágyom, aztán külsőleg rendben leszek. Pajesz, az jó dolog, 60-as, 70-es évek, a másik kedvenc korszakom, a francért kellett most születnem. A Tomi haverom azt hitte, hogy a pajesz az valaminek a beceneve, mert esz-re végződik, mint ahogy a Károlyból lesz Karesz. Nem egy okos srác, de én szeretem. Ha láttad volna, hogy bambult rám, amikor elárultam neki, hogy a pajesz jiddis szó, és eredetileg a zsidók füle mellett lecsüngő tincs, na persze én nem olyat akarok, hanem olyat, amit mi a köznyelvben hívunk pajesznak, fül előtt jöjjön egy erős szőrcsík, az sem baj, ha fazonja van, valami vagány, egyedi, az egyenes pajesz unalmas, szerintem. A Barnabás mondta, tudod, az a tüskés hajú srác, na ő viszont okos fiú, bár nem kimondottan az esetem, szóval a Barnabás mondta, hogy a pajesz nem egyértelműen zsidó eredetű, sem a bibliai, sem a középkori zsidók nem viselték, az akkori időkből származó képek egyikén sincs egyetlen pajeszos zsidó se.
Ugyanakkor az, hogy egy nőnek „bekötik a fejét”, egyértelműen zsidó kifejezés, a Talmud szerint: a nő haja erogén zóna, onnantól, hogy megházasodik, senkinek semmi köze hozzá, csak a férj láthatja a haját, otthon, a négy fal közt, a Barnabás jiddisül is tudja, mondta is, csak elfelejtettem, valami olyasmivel kezdődik, hogy szeár, ezt is csak a „szar” szóból tudtam megjegyezni, jellemző.
Van egy német festő haverom, Berlinben ismertem meg tavaly nyáron, a belvárosban él az utcán és fest, neki borostás pajesza van, nem túl sűrű, épp olyanra vágyom én is, de sajnos az én pajeszom alkatilag pihés, hiába borotválom, mint egy eszelős, nem akar megerősödni a szőr, a bajuszom bezzeg irgalmatlan sebességgel nő, meg az ádámcsutkám körül is, ott talán még gyorsabban. Hülye ügy ez a szőrnövés. Van egy srác, Gábor, nem hiszem, hogy ismered, van egy tizenhárom éves gyereke, akinek már most olyan pajesza van, hogy csak lesem, a mai fiataloknál korábban robban a hormonbomba, én huszonkettő voltam, amikor elkezdtem borotválkozni, jó, mondjuk az sem kimondottan normális, az a másik véglet. Látod ott azt a kissrácot? Ott, ni, amelyik lemaradt a buszról, és mutogat, meg ordibál a sofőrnek? Ki sem látszik a kabátjából, legfeljebb tizennégy éves, és hallod, máris olyan hangja van, mint egy harmincas férfinak. Elképesztő. A saját hangommal amúgy meg vagyok békélve, énekelni is elég jól tudok, amit talán kamatoztathatok, és nem is olyan soká, ha minden igaz. Még nem meséltem róla, de azt hiszem, itt a legfőbb ideje, valakivel meg kell osztanom, és benned megbízom, úgyhogy te leszel az a valaki. Elutazom – ez a hír.
Két hét múlva. De ez egyelőre még titok, senki sem tud róla, csak te. Árpinak már majdnem elmondtam, végül aztán mégsem, mert Árpi néha beugrik apámhoz az üzletbe, és amikor én nem vagyok ott, szoktak beszélgetni, az veszélyes dolog ám; hiába esketném meg, hogy ne járjon el a szája, egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy tud titkot tartani; még ha nem akarja is, alakulhat úgy, hogy kibök valamit, amiből apám, mert kombinálni, azt nagyon tud, simán rájöhet egy s másra. Szóval egy hajóra utazom, luxusjacht az Atlanti-óceánon, itt hagyok mindent, táncolni fogok, e-mailen intéztem az egészet, már enyém az állás, nem vehetik el tőlem. Hülyeségnek tartod, mi? Lehet, hogy az is, majd kiderül, annyi biztos, hogy belevágok, nekem itt elég volt, már eldöntöttem, kérlek, ne haragudj, hogy elmondom, tudom, jobban szeretnél nem tudni róla, tisztességes lány vagy, becsületes, de meg kell értened, apámnak erről nem beszélhetek, vicces is lenne, képzeld csak el, elé állok, és azt mondom: „Apa, holnap elutazom egy hajóra, és sztriptíztáncos leszek…”, ha nem halnék bele az első kapott pofonba, akkor a másodikba biztos. Hiába vagyok már majdnem harmincéves, szemrebbenés nélkül leütné a fejemet. Még azt sem tudja, hogy nem igazán a nőkért vagyok oda, képzelheted… nem könnyű ám így élnem, ugye megértesz? Mondd, hogy megértesz, jó? Legalább mondd! Hú, egy alkalommal, elég rázós volt, azt hittem, megáll a szívem, egy társkereső rovatban böngésztem az engem érintő hirdetéseket, amikor bejött apám, és nézte, mit csinálok, de úgy jött be, hátulról, papucs nélkül meg lábujjhegyen, hogy nem hallottam a lépéseit; hirtelen megszólított, összecsaptam az újságot, azt kérdezte: „Mi van, fiam, itt a tavasz, a párzás ideje?”, éreztem, a fejembe megy minden vér, olyan vörös lehettem, mint annak a nőnek a kabátja, ott; képzeld, mi van, ha be is karikázom azokat a hirdetéseket, amik érdekelnek, mert be szoktam, ha ott lebukom, akkor most nem lennék itt, az tuti fix. Táncolni fogok, marha jó pénzt fizetnek.
A repülőtérről fölhívom majd az apámat, „Szevasz, öreg!”, és leteszem. Ne aggódj, téged nem fog megkeresni, ha hírek után kutat, szerintem rád már nem is emlékszik, csak azokat tartja fejben, akik bejárnak az üzletbe, mind fiú, te semmi szín alatt nem jössz számításba. Azt mondták, nem kell nagyon jól tudni táncolni, hogy lesz ott egy srác, aki elmagyarázza, mi merre, jó mozgás kell, ennyi, az meg van, szerintem, és mások szerint is. Ugye megértesz? Nagyon fontos, hogy megérts, mindig is fontos volt nekem a te véleményed. Azért mert mostanában kevesebbet találkozunk, még nem távolodtunk el egymástól. Sok lánnyal vagyok jóban, de nekem te vagy a legfontosabb, hidd el, nem véletlenül előtted tárulkozom ki. Tudod, milyen így élni, ahogy én élek? Egy pénztárgépszervizben töltöm a napjaimat, baromira szenvedek. Előbb-utóbb meghal az apám, ez az élet rendje, és enyém lesz az üzlet, kurva szép jövő! „Sajnálom, uram, garanciális időn túl már nem vállalunk felelősséget… Kellékanyagok, irodatechnikai eszközök, parancsoljanak, nézzenek szét, válasszanak… Írógépkazetta regenerálása? Hogyne vállalnánk, uram… garanciával, természetesen…” Ez maga a pusztulás, a világvége! El innen, el, messzire! Mindennapi szorongás, ugye, értesz? Majd a hajóról, ha eltelik pár hónap, írok azért egy levelet apámnak, amiből megtudja, hogy három éve már nem az az ember vagyok, akinek hisz, meg lesz döbbenve, le lesz bénulva, nem baj, sokkolni kell az embereket, azt gondolom, csak úgy tanulnak, igenis, tudnia kell róla, hogy vannak más dolgok az életben, mások, mint amiről ő tud, és igen, az ő közvetlen közelében is történnek nem mindennapi dolgok, jobb, ha tudomásul veszi. Szerinte a pénztárgépeken meg a hétvégi bajnoki fordulón kívül semmi más nem létezik a világon. Előbb-utóbb megemészti a hírt, és talán még el is gondolkozik. Nem tudom. Fejlődnie kell. Hiába hatvanéves, semmit sem tud…
Na, milyen így a szemüveg, hogy a homlokomra tolom? Nem ciki? Csak a napszemüveget szokás így hordani, és az egy jó fejformával jól is néz ki. Szoktam magam bámulni a kirakatüvegben, elég beteges, mi? A profilomat persze így nem látom, azt csak otthon tudom csekkolni, kézitükör plusz falitükör, a profilomat amúgy nem nagyon bírom, meg kéne növeszteni a hajam, talán az helyrehozná, ha sokat nyújtogatod a nyelvet, állítólag lejön a toka, én naponta csinálom, nincs tokám, nem arról van szó, de majdnem van, határeset, picike zacskó, ha nem figyelnék oda, könnyen megereszkedne. Na, közben meg már itt vagyunk, látod, az ott a bár, gyere be nyugodtan, ma nyílt nap van, meg különben is, bejöhetsz bármikor… Mi az… mi az isten… mit keres itt az apám kocsija… ne nézz oda, mondom, ne nézz oda, ott ül benne, gyere, ott ül benne, ne nézz oda, csak simán sétáljunk el a hely előtt, nehogy benézz a kocsiba, nehogy be merj nézni… mintha beszélgetnénk, csinálj úgy te is, tökmindegy, mit mondasz, de beszélj, beszélj, beszélj, mondd el a Szózatot vagy az Anyám tyúkját, mindegy, csak szólalj már meg végre, szólaljál már meg!
Maros András, író. 1971-ben született Budapesten.
Eddigi kötetei:
Puff – huszonkét történet (2001; Palatinus)
Neveket akarok hallani (2003; Palatinus)
Az itt közölt novella a könyvhétre megjelent, Neveket akarok hallani című új kötetében található.
