Kávéház a zord tesztelőhöz – Látogatás a Café Körben
Hogyan váljon az ember láthatatlanná egy étteremben, ahol nemcsak a nevét tudják, hanem akkor is szólnia kell, ha aznap nem azt issza, amit szokott. Más szóval: hogyan tesztel az ember egy helyet, ahol évek óta törzsvendég. Vagy tízszer beültem a Café Körbe, hogy ebéd közben kitaláljam, hogyan őrizzem meg az inkognitómat majd egyszer, amikor kritikusként fogyasztom azokat az ételeket, amiket máskor egyszerűen csak behabzsolok. Aztán hirtelen beugrott a megoldás: Egyszer majd beülök, mintha aznap is csak arra járnék, és nem mondom meg, hogy most éppen tesztelem. Mindenkit hihetetlenül átverek, lebuktatom a kedves ismerős pincéreket, amint hibáznak, a fotókat pedig majd csak utólag csináltatom meg. Mikor mindezt kifundáltam, fizettem, és lélekben azonnal készülni kezdtem, hogy másnap álruhában, szokásos önmagamnak öltözve bemenjek a szokott helyemre. Egyelőre csak lélekben tudtam készülni, mert testben egy kicsit túl voltam töltve.
Mindenekelőtt szögezzük le: a Café Kör nem étterem vagy vendéglő, hanem besorolását tekintve kávéház. (Ez, azt hiszem, a nyilvántartás és egyebek miatt lehet fontos.) Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor azonnal rá is jövünk, hogy ez gyakorlatilag tökmindegy. Bemegy ugyanis az ember, választ a két étlap valamelyikéről – az állandóról, amit a pincérektől kap vagy a napi, vastag filccel csomagolópapírra írottról, ami a falon lóg –, és aztán eszik. És iszik. A Körben egyébként ezt reggel tíztől teheti, külön reggeli étlapról, ami délig érvényes, de még sohasem jöttek zavarba, ha fél egykor kértem reggeli omlettet vagy Café Kör tálat (mind a kettő különlegesen jó, és pont olyanra készítik, ahogy az ember kéri).
Szóval a teszt, a kritikusi tekintet az objektivitás objektívén át: A szokottnál zordabb arccal közeledtem a Körhöz – ebben az időjárás is segített, meg az is, hogy előre jól felpiszkáltam magam, hogy mi a francnak kell azzal töltenem az időt, hogy tudományosan is megnézem: tiszta-e a környék, jól látható-e a cégér és hívogató-e a bejárat, amikor pontosan tudom, hogy tiszta, jól látható és hívogató.
Amikor beléptem, udvariasan köszöntek (én is, sőt én egy kicsit hivatalosan), a nevemen szólítottak (hah, bejött a trükk, nem vették észre, hogy ma nem is én vagyok), mutattak egy asztalt, és azonnal hozták az étlapot. Péter pedig, merthogy ő volt a legközelebb, elkezdte sorolni a mai ajánlatot. Itt kell elmondanom, hogy a Körben nem az a helyzet, hogy egy pincér csak egypár asztallal foglalkozik. A törődés jele, hogy mindannyian figyelik az asztalokat, hátha valamelyik vendégnek szüksége van valamire, és nem elkerülik, hanem keresik a vendég pillantását.
Szóval a napi ajánlatban vegyes húsleves volt, brokkolikrémleves, spenót rántott pulykamellel, zöldbabfőzelék fasírttal, malacsült, vörös tonhalfilé, bélszíngulyás, orosz fekete kaviár, lazacderék, aranygaluska, friss eper, almáspite és ilyesmik. A nagy mutatványuk az, hogy a házias, főzelékes, nagymamás ételekben ugyanolyan jók, mint a lazaccarpaccióban.
Kértem több fogást, lazaccarpacciót, nagy adag húslevest, zöldbabfőzeléket, a végét majd meglátjuk. És a szokásos fehérborfröccsömet. A csel megint bejött: mivel az átlagos vendégnél mindig többet rendelek, így nem keltettem feltűnést. Ha kevesebbet rendelek, azonnal lebukom. A fröcscsnek is kizárólag kamuflázs funkciója volt, egyébként szolgálatban egy kortyot sem – egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy majd az asztal alá öntöm egy óvatlan pillanatban. (De aztán magamhoz tértem – hogy úgy mondjam: kijózanodtam.)
És amikor Péter elment, gyorsan megnéztem a terítőt: tiszta. Evőeszközök? Rendben. Pohár? Rendben. Fogpiszkáló? NINCS!!! Persze még nem is ettem, de akkor is. Nagyon persze nem izgultam, mert már tudtam, hogy van, ha kérek. De vajon mindenki tudja ezt? Szerintem sejtik. Ha másban nemigen hibáznak a Körben, miért pont ebben tennék? És körülsandítottam. Vajon mindenkivel így bánnak? Valaki éppen bejön: udvarias köszönés? Megvan. Asztalhoz kísérés? Oké. Étlap plusz napi ajánlat? Pipa. Szóval mindenki ezt kapja. Persze a Körbe nem lehet olyan pillanatban érkezni, hogy ne lenne ott pár törzsvendég. Most is. Hmm… vajon ők ők vagy ők is tesztelnek? Mindenesetre úgy tesznek, mintha önfeledten ennének. Ügyes.
Egyik-másik külföldinek adja ki magát. Sőt a családjukat is hozzák. Mások üzletembernek álcázzák magukat, nagykövetnek, galériásnak vagy turistának, megint mások egyszerű helybéli jelmezben falatoznak. Állandó tesztelés nyolc éve. A Kör személyzete azonban résen van. Belemennek a játékba, kiszolgálnak, kedvesek, ha kell, angolul válaszolnak, jól. Egyébként az étlap is kétnyelvű. Másutt jókat mulatok a bugyuta Hunglishon, itt ez is hibátlan. Most, hogy megvilágosodtam, újra körülnézek: a sok tesztelő rendületlenül eszik. Én tudom róluk, ők nem tudják rólam. Közben pedig kitaláltam, hogy a végén mákos guba lesz, rengeteg mákkal, ahogy szeretem. Na, megjött a leves. Egy betűt se többet. Teszt vége: Eszem.
Kozma Zsolt
