Szabad a vásár – Feketetó 2003 októberében
Fekete ló
Ha fekete ló szalad át balról jobbra a kocsink előtt az E60-as autóúton Nagyvárad és Kolozsvár között, az szerencsét jelent. (A pesszimista magyarországi verzió macskát emleget, meglehetősen baljós összefüggésben, de ez most, hál’ istennek, nem érvényes.) Az utazó számára, aki a feketetói vásárra igyekszik, máris teljesülni látszik az a vágya, hogy valami érintetlen, archaikus esemény részese legyen. Ez valóban teljesülni fog, bár nem úgy, ahogy azt sok utazó elképzeli.
A feketetói vásárral és a hasonló nagy múltú eseményekkel kapcsolatban általában két ellentétes, de egyaránt romantikus vélekedést lehet a leggyakrabban hallani. Az egyik a fanyalgóé, aki szerint már ez sem a régi, a tradicionális életformák széthullásával a vásár autentikus világa is szertefoszlott, és egy cseppet sem lelkesítő KGST-piac benyomását kelti, a gyanús bőrkabátokkal, a háztartási robotgépekkel és az ezeket árusító farmernadrágos cigánylánnyal. A másik a lelkesé, aki azt látja, amit látni akar, a több évszázada érintetlen vásárt véli felfedezni, mintha „megállt volna az idő”, és komoly tömegmozgatási manőverekkel sikerül a bocskoros román pásztor és a szőrsubás juhász mögül kitakarni a műbőr csizmákat és az elektromos habverőt, hogy elkészülhessenek az élményt megörökítő fotók. Egy biztos, az idő egyáltalán nem állt meg Feketetón, de ez semmit nem von le élvezeti értékéből.
15 másodperc hírnév
De mindezeken csak később volt időm elmerengeni, mert mihelyst belevetettük magunkat a vásár forgatagába, rendkívül archaikus, több ezer éves kipróbált technikákkal próbáltak minket „levenni”. A vásárterület szűk bejáratánál egy cseppet sem hivatalos közegnek kinéző figura elépattant a leggyámoltalanabbul kinéző turistáknak, akik nem taszították félre rögtön egyértelmű mozdulatokkal, és belépőjegy vásárlására szólította fel őket. Be kell vallanom, hogy mi is ebbe a kategóriába sorolódtunk, így önérzetünk megtartásával hárman vettünk két jegyet. A Sebes- Körös és egyben a vásárterület két partját összekötő kis fahíd mindkét hídfőjén sebeiket kitakaró koldusok ültek kinyújtott lábbal, akár egy középkori vásárban, és zsoltárokat kántáltak. Az ember választhatott, hogy lelkiismerettől mardosva keresztülzuhan rajtuk vagy adományoz valamit. Én az utóbbit választottam volna, de a pillanatnyi gondolkodás megbosszulta magát, és a szűk híd miatt összepréselődő tömeg hihetetlen sebességgel továbblökött minket. A cédélejátszókból üvöltött a balkáni népzene és a helyi pop-rock keveréke, sütötték a mititét, harapták a kolbászt, égett cukor illata és fokhagymaszag keveredett a faszénfüsttel. Mindenki megszólított és megfogta a karunkat, hogy vegyük meg a portékáját, de ha nem, legalább fényképezzük le őket. A tömegmédián edződött, főleg Marosvásárhely környéki gábor cigány, valamint román és magyar árusok a kamera látványára pillanatok alatt National Geographic- címlapfotópózba rendeződtek, és látszott rajtuk, nagyon is tisztában vannak vele, ha eljön a „15 (másod)perc hírnév”, akkor azt meg kell ragadni.
Ócskások
Tehát miután az utazóknak sikerült belépőjegyet venni, és nem sikerült adakozni, a domboldalon állva végre végigtekinthettek a vásáron, amely nem volt más, mint egy vízhatlan sátrakból fölhúzott hatalmas sátortábor. Régebbi utazó kollégák arról számoltak be, és ezt magam is megerősíthetem, hogy a feketetói vásáron valaha nem voltak sátrak, kizárólag „gyalogárusok” és „földről való árusok” árusítottak. A vízhatlan sátrak beszerzésére az elmúlt tíz-egynéhány év viszonylagos gazdasági nyitottsága teremtett lehetőséget, ami, tekintettel a gyakori októberi esőkre, a kényelmi szint komoly növekedését jelentette az árusok számára. „Földről való árusokat” csupán a Sebes-Körös túlpartján találtunk, az úgynevezett „ócskás soron”, amely az ötvenes években jelent meg, amikor először kezdtek használt cikkeket árusítani a vásárban. Addig a paraszti közösségekben nemigen beszélhetünk a mai értelemben vett, tetemes mennyiségű használt cikkről, hiszen egészen más volt e közösségekben a tárgyak használatának ökonómiája. Minden, ami használható volt, azt használták addig, amíg lehetett, és sokszor egy tárgy romlása során egymás után több funkciót is betöltött, amíg teljesen el nem enyészett. Az ötvenes években a boltban árusított tömegáruk használata és az életforma változása a tárgyi környezet fokozatos kicserélődését vonta maga után, ami kínálatot és keresletet teremtett a használt cikkeknek a feketetói vásárban is.
Állatvásár
Egy szombati napon érkeztünk Feketetóra, amely hagyományosan az állatvásár napja volt valaha, amiről úgy húsz éve magam is meggyőződhettem. Ma azonban már nem találtuk az állatok számára elkerített karámokat, így aztán be kellett érnünk az előző éjszakai országúti élményünkkel, a fekete lóval és a társaival. A 30-as évekből származó leírásokból pedig tudjuk, hogy sokszor viszonylag távoli helyekről is ide hajtották az állatokat eladni, Mezőségből a szarvasmarhát, Dél-Biharból a sertést, Szilágyságból és Szatmárból a legjobb lovakat. Ha létrejött az üzlet, a vevő rögtön hajcsárt is fogadhatott a helyszínen, aki hazahajtotta őket. A kolozsvári és nagyváradi kereskedők ide jártak ki megvenni a vágóállatokat. Azóta azonban, de az elmúlt húsz évben különösen, megváltoztak a kis gazdaságok és az ott űzhető állattartás, és ebből fakadóan az állatkereskedelem gazdasági feltételei, amire a vásár érzékenyen reagált, és nem vette figyelembe a magyarországi utazónak az archaikus életformák megnyilatkozásai iránti nosztalgiáját.
Kivetkőzés
A mívesen elkészített népviseleti darabokat, a tradicionális használati tárgyakat, a bútorokat és a népi kerámiákat, amelyekért a nyolcvanas években elsősorban Feketetóra jött az utazó, most is megtaláltuk, bár korántsem akkora súllyal vannak jelen, mint annak idején, és a kínálat mára eltolódott a nem népi eredetű régiségek, bútorok és lámpák irányába. A nyolcvanas években a kirakodóvásár jelentős részét ezek az úgynevezett autentikus népi tárgyak és népviseleti darabok tették ki, válaszként a föllángoló keresletre, amelyben nagy szerepe volt többek között a magyarországi táncházmozgalom kibontakozásának is. A vásár korábban is fontos szerepet töltött be egy nagyon érdekes, több évtizedig tartó folyamatban, a kivetkőzésben, ami a hagyományos népviselet fokozatos levetését és városi ruhával való fölcserélését jelenti. A kirakodóvásárok ponyváin lassan megjelentek a díszes kalotaszegi viseletek, valamint a bujkák, a ködmönök, az elejbőrök, amelyeket a románok és a cigányok, majd sok évtizeddel később a magyar városi emberek és más külföldi turisták vásároltak meg. A jellegzetes viseletdaraboknak az egyik közösségből a másik közösségbe való átvándorlása még ma is tart, 2000-ben még magam is láttam Erdélyben cigány településeket, ahol az asszonyok a kalotaszegi népviselet igen elnyűtt darabjait viselték.
Lakáskultúra
Amikor előző este átautóztunk a kalotaszegi falvakon, úgy éreztük magunkat, mint annak idején az osztrák határátkelő helyek felé közeledve, ahol kilométereken keresztül villannyal megvilágított standokon kínálták a népi háziipar termékeit. A vásár az egyik fő értékesítési helye az évtizedek óta virágzó helyi háziiparnak, amely egyik fő bevételi forrását jelenti számos kalotaszegi és székelyföldi falunak. A még mindig nagy számban kapható, valaha saját használatra készült szőttesek, hímzések, szőnyegek, cserepek, korsók, fazekak mellett a vásárt egyre nagyobb mennyiségben lepik ezek az áruk, és messziről látszik rajtuk, hogy ezeket már eleve eladásra készítették, és stílusukban, formavilágukban a turisták elképzelt lakáskultúrájához próbálták igazítani.
Favilla, fakanál, fatányér
De ha valami igazán autentikusat akar látni a világ változásán elszomorodott utazó, akkor feltétlenül fel kell keresnie a szerszámosokat. A hagyományos cigány mesterségek képviselői, a teknővájók, faeszközkészítők, kádasok, bádogosok még ma is szinte változatlan formában kínálják portékáikat. Gyönyörű, kézzel faragott favillák, -kanalak, sótartók, fűszertartók, lapátok, túrósfazekak, kádak, teknők, botok, létrák, nyelek között válogathat az ember, és némelyiket nemcsak a nyaralóban, a nappali falára lehet kitenni, hanem még használni is lehet.
KGST-piac
Miután az utazó szíve megtelt gyönyörűséggel a favillák és -kanalak látványától, a romantikusabbja úgy érezheti, hogy egyszer csak a jeges valóságba csöppent. Itt kezdődik ugyanis a vásár azon, egyébként meglehetősen tetemes része, amelyet a magyarországi utazónak a legegyszerűbben KGST-piacként vagy lengyel piacként tudnék leírni, és amelynek létrejötte szintén nem a „népszokások” változásával, hanem a kereslet és a kínálat szerencsés egymásra találásával indokolható. Minden bizonnyal ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a környék lakossága viszonylag olcsón beszerezze a szükséges ruházati termékeket és háztartási eszközöket. Hosszú sorokon keresztül válogathatunk a mű- és valódi bőrkabátok, csizmák, bakancsok, színes kötött pulóverek, hajszárítók, rádiók, elektromos háztartási robotgépek között.
Leányvásár
A kelleténél kicsit hosszasabban időztünk egy elektromos turmixgép mellett, mire a rutinos árus, látva, hogy így ebből nem lesz üzlet, ujjával rábökött a feszes pulóverben és farmernadrágban sürgölődő, lenyűgözően szép kolléganőjére, „ezt vegye meg, eredeti cigánylány Bukarestből”. Tehát mégis igaz lenne, hogy valaha leányvásár is volt a feketetói vásáron? – mélázok el magamban. A híres nagy vásárok közül ugyanis jó néhány egyben leányvásár is volt. De mielőtt bárkinek felcsillanna a szeme, sietek leszögezni, hogy itt természetesen nem adták-vették a lányokat, hanem ez az egyik legfontosabb társadalmi intézmény, a házasság szabályszerű lebonyolításának keretét jelentette. Különösen nagy jelentősége volt ennek a szokásnak azokon a területeken, ahol a hegységek nehezen megközelíthető, sokszor egészen kicsi településeinek házassági szabályai nem a közösségen belüli, hanem a közösségen kívüli párválasztást írták elő. Ilyenkor az eladásra kínált termékek mellett felpakolták a szekérre az eladósorban lévő lányokat és teljes hozományukat is. Ezek a vásározóhelyek természetesen akkoriban rendelkeztek a megfelelő infrastruktúrával a teljes folyamat lebonyolításához. A felek megkötötték a házassági szerződést, és sokszor még az esküvőt is megtartották helyben. A leghíresebb a gainai leányvásár volt, de egyes források szerint a feketetói vásárnak is volt valaha ilyen funkciója. Mi azonban nem szerződtünk és nem házasodtunk, de elismerően néztünk a fekete szemekbe.
Maszájok
A jelek szerint a feketetói vásár nagyon is él és funkcionál – a jelen igényeinek megfelelően. Ha tehát valaki skanzent szeretne látni, az csalódni fog, bár csak a legmegátalkodottabbak tudhatják kivonni magukat a vásár pezsgő atmoszférájából. Egy pillanatra azért érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen is az az autentikus, archaikus közeg, amit sokan látni vágynak. A népi társadalmak tradicionális közösségei, ha lassabban is, mint az utolsó évszázadban, de folyamatos változásban voltak. Mindvégig ugyanolyan okból változtak és ugyanolyan módon kezelték a változásokat. Jelesül, az adott pillanatban éppen az a forma szolgálta legjobban a közösség gazdasági és társadalmi biztonságát, és bizony a tárgyi világukba is gátlások nélkül beépítettek mindent, ami elérhető volt számukra, és jobbnak vagy szebbnek tűnt annál, amivel addig rendelkeztek. Hasonló csalódást váltanak ki a szafarira érkező turistákból a maszáj harcosok Kenyában, akik még vörös agyaggal festik ugyan a hajukat, ágyékkötőben és vörös tunikában járnak, de híres oroszlángyilkoló botjuk végébe beleépítik az út szélén talált teherautó-csapágyakat, mert azzal nagyobbat lehet ütni. Közelebb járunk az igazsághoz, ha megpróbáljuk ezeket a közösségeket nem népszokások és rekvizitumok őrzőiként, hanem élő emberek gazdasági és társadalmi közösségeiként fölfogni, akik éreznek, szenvednek és örülnek, a lehetőségekhez képest szeretnének jobban és boldogabban élni, és ennek érdekében megpróbálnak megragadni minden új lehetőséget.
Kis vásártörténet
Fekhethetow-tól Negreniig
A feketetói vásár bejárata melletti vasútállomáson hosszú, fehér selyemruhás cigánylány táncol igen kihívóan a cédéárus standjáról idehallatszó román lakodalmas rock ütemére, a maga szórakoztatására, és mindenki máséra, aki a nagy vásári nyüzsgésben észreveszi őt. Pedig őt könnyebb észrevenni, mint magát az állomás épületét, az annyira kicsi – jóllehet létével komoly elismerést váltott ki még Fényes Elekből is, aki az első részletes leírását adta a falunak 1851-ben, miszerint Feketetó vásári szabadalommal rendelkező komoly „oláh mezőváros” vasútállomással és postával. Az utazó azonban ennek ellenére jobb, ha megőrzi éberségét, mert eme világvárosias jellemzők dacára magát a falut alig lehet észrevenni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a II. világháború utáni román közigazgatási reform Feketetót kisközséggé minősítette vissza, ami a falu komoly hanyatlását vonta maga után.
A magyarországi utazók közül sokan nem tudják, hogy Feketetó magyar neve ellenére román falu (román neve Negreni), ami nem is róható föl senkinek, hiszen a vásárban ugyanazokon a nyelveken beszélnek az emberek, mint Pesten, vagyis magyarul, románul, cigányul, angolul, németül és hollandul. De mielőtt bárkinek elszorulna a szíve, tudnia kell, hogy már Fekhethetow első, 1406-os említésekor a lakosság nagy része román volt. A vásárt is „román” vagy „oláh vásárként” tartották számon, és csupán a XX. század elejére vált a környékbeli magyar falvak gazdaságának szerves részévé. Ma az árusok nagy részét a Marosvásárhely környéki, rendkívül szigorú társadalmi szabályok között élő gábor cigányok adják.
Amikor kényelmesen legördülünk a Királyhágó keleti oldalán, arra gondolok, milyen mély igazságot fed az antropológusok állítása, miszerint komoly vásárok csak fontos közlekedési útvonalak mentén alakulhatnak ki, egészen konkrétan, ahol van út. Ha valaki az elmúlt években járt már erre, szinte úgy érzi, hogy csak úgy suhan a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő, nemrég felújított országúton. Feketetó azonban az automobilok előtti időszakban kifejezetten ideális vásározóhely volt mind földrajzi, közlekedési, közigazgatási és települési szempontból. A falu a Királyhágón átvezető fontos útvonal mentén fekszik, a Sebes-Körös partján, 1557-től itt volt Magyarország és Erdély határa, később Bihar és Kolozs megye határa, a faluban posta- és társaskocsi-állomás, majd vasútállomás működött (lásd fentebb). A környékbeli hegységek elzárt településeinek lakói számára ideális találkahely volt áruik kicserélésére, szükségleteik beszerzésére és nem utolsósorban a társadalmi kapcsolatok fenntartására.
Manapság az ember október közepén indul útnak, ha a feketetói vásárba megy, egészen pontosan „Gál apát névünnepének” hét végéjén, azonban a XIX. század közepétől egy évben négy országos vásárt tartottak, januárban, áprilisban, júliusban és természetesen októberben, ezenfelül minden hétfőn heti vásárt. A részben még ma is érvényes vásári rend ekkor alakult ki, ugyanis a Fényes Elek által említett országos és heti vásári szabadalmat Feketetó 1815-ben kapta, de egészen biztosra vehető, hogy mezővárosi rangjából eredően korábban is rendszeres vásárhely volt. A háromnapos vásár első napján, vagyis szombaton volt az állatvásár, ahová a közeli hegyekből napokig hajtották az állatokat. A második napon volt a kirakodóvásár, ahol az összes paraszti mesterség képviseltette magát, paraszti mesterkedők és mesteremberek egyaránt, úgymint szabók, szűcsök, csizmadiák, fazekasok, szitások, esztergályosok, kötelesek, szőnyegkészítők, a hagyományos cigány mesterségek képviselői, a teknővájók, faeszközkészítők, kádasok, bádogosok és mindenki más, akinek az árujára csak szükség lehet egy háztartásban. A vásár harmadik napján, hétfőn érkeztek a rendes heti vásár élelmiszerárusai sajttal, túróval, terményekkel, friss és aszalt gyümölcsökkel, mézzel, som-, kökény- és szederlekvárokkal, frissen ütött olajokkal és mindenféle földi jóval, amit a vásározók gazdasági helyzete megengedett.
Az első világháborúban bevezetett hadigazdaság elsorvasztotta a vásárt, majd amikor az a 20-as évek végén ismét lábra kapott, a megváltozott gazdasági körülmények között nagyon fontos szerepet kezdett betölteni a kalotaszegi és Fekete-Körös völgyi magyar falvak gazdasági életében.
A második világháború után a román hatóságok meg akarták szüntetni a vásárt, mivel az a kollektivizálás, valamint a kisipari termelés és kereskedelem szövetkezetekbe való kényszerítésének programjával nehezen volt összeegyeztethető. Azonban, hál’ istennek, a birodalom nem minden pontján működött egyforma intenzitással a központi akarat, így a Sebes-Körös völgyében sem, ezért csupán annyi történt, hogy az évi négy vásárnapot kettőre csökkentették, melyek közül az őszi vonzotta a nagyobb közönséget, amelyben egyre több lett a turista, és így érte meg a vásár a 2003. évet, amikor a gyönyörű napfényes Gál apátról elnevezett hét végén ellátogattunk Feketetóra.
Csáky Marianne
