Antennamagazin

Közbeszédproblémák – A köz beszél, a karaván szalad

„A jelentés a használatban van”, szól a nyelvfilozófus Wittgenstein elhíresült mondata. Ezzel tulajdonképpen azt állítja, hogy a szavak nem önmagukban hordozzák jelentésüket, vagyis a szavak jelentése nem valamiféle abszolút, megfellebbezhetetlen dolog, hanem a használaton, illetve a szövegösszefüggésen, a kontextuson múlik, hogy egy-egy szó mit fejez ki (l. pl. a szalad ige jelentését a „szalad a konyha” kifejezésben). A kontextus azonban nem csak grammatika, nyelvtani szerkezet, szótan és mondattan dolga, hanem kulturális kérdés is.

A fenti állítás egyfelől jelentheti azt, hogy egy-egy szót, szófordulatot vagy kifejezést egyes országokban vagy országrészekben másra használnak (azaz mást jelent), mint másutt (l. pl. a trunk szó másféle jelentését az amerikai és brit angolban – az amerikaiban egyebek közt jelent csomagtartót, ormányt és testtörzset, míg a britben csomagtartót nem –, vagy például a vöröshagyma jelentését Magyarországon és Erdélyben – Erdélyben lilahagymát jelent). De jelentheti azt is, hogy ugyanarra használják, csak más a mögöttes tartalma – mások a konnotációi –, tehát egyfajta értékítéletet hordoz. A nyelvészek a szavak jelentésváltozását többféle típusba szokták sorolni, úgymint: jelentésszűkülés (specializáció), amikor egy általános jelentésű szót konkrétabb értelemben kezdenek használni (pl. pezsgő borból pezsgő), metaforikus jelentésváltozás (pl. disznónak mondjuk azt az embert, akiről rossz véleményünk van), metonimikus jelentésváltozás (pl. a fő használata emberre, személyre), s végül az egyik leggyakoribb fajta az értékítéletet hordozó jelentésváltozás (pl. némber, ami eredetileg egyszerűen nőt jelentett, de mára általában ’kellemetlen nőszemélyt’ jelent). Minket most ez az utóbbi típus érdekel, ezt igyekszünk egy kicsit körüljárni, és megvizsgálni, hogy – elsősorban a jelen szám témájára, a nőkre vonatkozóan – miféle gondolkodásmódot, előítéleteket, illetve kódolt nyelvet fejez ki a magyar közbeszédben.

Több mint stílus: politika

Mára már (talán, illetve remélhetően) köztudomású, hogy a nyelvhasználat, a szóválasztás nem csupán stílus, hanem politika kérdése is. Itt rögtön meg is állhatunk egy pillanatra, mert a politika szónak a magyar közbeszédben (tehát nem a magyar nyelvben!) sokkal szűkebb a jelentéstartománya mint másutt: e szó hallatán az emberek általában az úgynevezett nagypolitikára gondolnak, vagyis arra, amit a Parlamentben a hivatásos politikusok szoktak művelni. Holott a politikát egy sokkal szélesebb, köznapibb, azaz civilebb értelemben is lehet gyakorolni, ami egyfajta állásfoglalást, gondolkodásmódot, eljárást, illetve gyakorlatot jelent valamivel kapcsolatosan. Az angolban például ezt a különbséget jobban ki lehet fejezni a politics, illetve policy szavak használatával, de a politics fogalma, illetve a political jelző is gyakran vonatkozik a nem hivatásos politikai gyakorlatra (l. például: sexual politics). Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a magyar közbeszédben a politika jelentésének a hivatásos politikai szférára való korlátozása meglehetősen árulkodó jel, ami arról tanúskodik, hogy az emberek nálunk hajlamosak azt gondolni, hogy a politika művelése kizárólag az ezzel hivatásosan foglalkozók dolga, valamint azt, hogy az többnyire valami piszkos, de legalábbis zavaros, zűrös dolog, amibe „egyszerű” embernek jobb nem beleártania magát. Holott. Nem gondolnak arra, illetve senki nem tanítja őket az iskolában vagy másutt arra, hogy azzal is lehet politizálni, ha az ember pl. különválasztja (már ahol nálunk egyáltalán van erre mód) a papírszemetet az üvegszeméttől, ha nem gondoljuk azt, hogy a kínai bevándorló egy tahó, mert nem beszél rendesen magyarul, ha a buzit és a cigányt nem szitokszóként használjuk, sőt adott esetben nem is ezeket a szavakat használjuk az ilyen emberekről való beszédben (l.: meleg, roma), és a nőkről nem gondoljuk azt, hogy másodosztályú áruk, és nem bánunk velük ennek megfelelően. És így tovább. Röviden tehát: úgy tűnik, (még) nem általánosan elfogadott tény a magyar közgondolkodásban és közbeszédben, hogy a mindennapokban is lehet, sőt kell politizálni, szóval és tettel. Hogy aki azt mondja, hogy őt mindez nem érdekli – az is politizál. Hogy nincs menekvés.

A vadak eredeti életmódja

Amikor a nyolcvanas években az amerikaiak bevezették a political correctness (politikai korrektség, röviden: p. c.) fogalmát és gyakorlatát elsősorban a nyelvhasználatra vonatkozóan, nagy volt nálunk a derültség, és nem sokkal kisebb az ellenállás. [Kétségtelen, hogy néhány p. c.-szóalkotás valóban okot adhatott a derültségre, s némelyek felettébb emlékeztettek a reformkori nyelvújítók szótekervényeire, pl.: vertically challenged (vertikálisan nehézségekkel küzdő = alacsony), visually challenged (látásproblémákkal küzdő = vak), wildlife preservation park (vadak eredeti életmódjának megőrzésére szolgáló park = állatkert), home maker (otthonteremtő = háztartásbeli), chair person (kb. testületvezető személy = elnök) stb.] Újabb ok volt arra, hogy lehessen a „primitív”, „bugyuta” amerikaiakon röhögni, megint jól le lehetett őket nézni, afféle szokásos európai, felszínes hübriszszel. Mert nehogy már valami központi kézikönyv mondja meg, hogy milyen szót használjak a négerekre, a kriplikre, a hibbantakra, a buzikra, a vakokra, a kövérekre és még ki tudja, mi mindenre. Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát vagy a Kádár János. Talán némileg érthető módon a szocialista diktatúrák alól frissen felszabadult országok polgárai, így honfitársaink is bőszen idegenkedtek attól, hogy most egy másfajta hatalom rendszabályozza a beszédjüket és gondolkodásmódjukat. Ha egyszer végre eljött a szólásszabadság ideje, gondolták, akkor éljünk is vele, és ne hagyjuk, hogy ezt a nehezen visszaszerzett jogunkat bárki, bármilyen megfontolásból korlátozni próbálja. Nem nézték, hogy mi lehet egy ilyen törekvésnek a hozadéka, csak az orwelli newspeak egy újabb változatát látták benne.

Nem új nyelv – új norma

Márpedig volt hozadéka, nem is kevés. Mert nem arról volt szó, hogy büntetni kell azt, aki nem az újonnan bevezetett hivatalos kifejezéseket használja, hiszen az valóban a szólásszabadság korlátozása lett volna (ugyanakkor a médiában és a tudományos nyelvben normatív módon használták ezeket). Inkább egyfajta problémafelvető (erős) ajánlat volt egy új, hivatalos beszédmódra, egy másfajta normára, amely megkísérli az esélyegyenlőséget nyelvileg is biztosítani (hogy milyen sikerrel, az más kérdés), s amelytől lehet ugyan eltérni, de akkor a beszélőnek tudatában kell lennie annak, hogy éppen azt teszi. Azaz, ha művileg is, de egyfajta új nyelvi érzékenységet kreált, amely tudatosabb nyelvhasználatot követelt a beszélőktől. Ezt a hozadékot mindenki megtapasztalhatja, aki hosszabb ideig Amerikában tartózkodik, majd visszatér Magyarországra: egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy bizonyos szavak, kifejezések sértik a fülünket (akkor is, ha a többségét nem, s a közbeszéd elfogadott elemei), s megpróbáljuk ezeket elkerülni (pl. néger, nyomorék stb.). Ezek a kifejezések általában valamely kisebbség tagjaira vonatkoznak, s ezek közé sorolhatjuk a nőket is, noha a nőket mifelénk nem szokás kisebbségnek tekinteni – ez is a közbeszéd, közgondolkodás egyik honi sajátossága. Nem csak azért, mert többnyire számszerűen többen vannak, mint a férfiak (a 2003-as adatok szerint 1000 férfira 1105 nő jut Magyarországon), hanem azért is, mert noha a kisebbségek rendszerint hátrányos helyzetűek, a mai magyarországi közgondolkodásban a nőket általában nem tartják ebbe a csoportba tartozóknak, jóllehet a közbeszéd (a retorika) éppen az ellenkezőjéről árulkodik. Ez az ellentmondás olyan mélyen beleivódott kultúránk pszichéjébe, hogy még az olyan beszélőknél is fellelhetők ezek az árulkodó beszédjelek, akik nem tudatosan nyilatkoznak pejoratívan a nőkről vagy a velük kapcsolatos dolgokról. Nem tudják, de teszik.

Túlhaladott probléma?

A nők hátrányos helyzetének a mai napig fennálló tényét Magyarországon a szocialista rendszer ideológusainak sikerült a szőnyeg alá és a nemzet tudatalattijába söpörni azzal, hogy azt hirdették, hogy ha a nők is dolgozhatnak, akkor nem lehetnek hátrányos helyzetűek (l. állami feminizmus). Hogy a lehetőséget legtöbbször a kényszer jelentette, hogy egyenlő munkáért a nők (a mai napig) nem kapnak a férfiakéval egyenlő bért, hogy a háztartás és gyereknevelés (a második vagy harmadik műszak) gondja továbbra is rájuk hárult, hogy a munkahelyi zaklatás és családon belüli erőszak áldozatai továbbra is a legtöbbször nők voltak (és vannak), és hogy a közgondolkodásban a nők továbbra is másodrendű lények voltak (és ma is azok), az (talán a nőket leszámítva) senkit sem zavart. A feminista mozgalmat vagy gondolkodásmódot (politikát) nálunk gyakran éppen azzal utasították el (a mai napig is), hogy nálunk a feminizmus által felvetett problémák rég túlhaladottak, s hogy míg a nyugati társadalmakban a nők „nagy lemaradással”, csak a hetvenes évek táján kezdtek el maguknak bizonyos jogokat kiharcolni, nálunk ezek a gondok már gyakorlatilag a háború utáni időszak óta „nem léteznek”. A feminizmus fogalmához kapcsolódó magyarországi közbeszéd árulkodóan tükrözi ezt a tévhitet: a feminizmus nálunk gyakorlatilag szitokszóként működik, és általában nőietlen (azaz csúnya), humortalan, szakmailag nem elég kompetens, férfigyűlölő és (szexuális) partnert nem találó nőkre használják (hogy ideális esetben férfi is lehet feminista, az természetesen fel sem merül!), akik olyan ügyekben „ágálnak”, amelyek rajtuk kívül senkit sem érdekelnek (periferiálisak), és valószínűleg csupán a nyugati feminista szervezetektől kapott pénzbeli támogatásokra pályáznak (l.: „megélhetési feminista”). Jól tükrözi ezt a nálunk általánosan elterjedt gondolkodásmódot, hogy a magyar nők nagy többsége is határozottan elhatárolódik a feminizmustól („igen, a nőknek vannak gondjaik, de azért én nem vagyok feminista”), mintha az valamiféle betegség vagy gyanús ügylet lenne, amelybe jobb nem belekeveredni (főleg azért, mert a férfiak ódzkodnak a feminista elveket valló nőktől mind a párválasztás, mind a pozícióosztás tekintetében, a ’feminista nő = ellenség’ tudatlanságból sarjadt elve alapján). Azt a tényt, hogy a feminizmus – ideális esetben – nem a férfiak ellen, hanem a nők érdekében, jogaik tiszteletben tartása és az esélyegyenlőség érvényesítéséért száll síkra, elnyomja a feminizmussal kapcsolatban Magyarországon tapasztalható mélységes tudatlanság és előítélet. Nem tudják, mi az, de nem kell.

A nő csak írogat

Az értékítéletet hordozó jelentésváltozás kérdéséhez visszatérve, gyakran figyelhetjük meg azt a jelenséget, hogy a magyarban a -nő utótag használata vagy valamely foglalkozás megnevezésének női változata pejoratív, de legalábbis ironikus konnotációt hordoz, holott elvileg pusztán leíró funkcióval kellene rendelkeznie. Például más a csengése, ha miniszter helyett miniszteraszszonyt mondunk vagy elnök helyett elnökasszonyt – még a legjobb, elvileg pusztán leíró szándékú beszélőnél is e kifejezésekre rávetül az irónia halvány árnyéka egyszerűen a kulturális kontextus, azaz a magyar közgondolkodásban a nőkről kialakult kép miatt. Hasonló a helyzet a kolléga-kollegina párosításnál vagy a titkár-titkárnő esetében. Egy kritikus, amikor szakmailag dicsért valakit (megtörtént eset), művészettörténésznek mondta az illetőt, ám amint kritizálni kezdte tevékenységét, művészettörténész- nőnek titulálta, méghozzá úgy, hogy nem tudatosan váltogatta a kétféle megjelölést, hanem egyszerűen anyanyelvileg így adta magát (azaz: nálunk az utóbbi eleve magában hordozza az iróniát, a pejoratív konnotációt, míg másfajta kultúrákban ez nincs feltétlenül így). Innen eredeztethető például az írónő, festőnő (stb.) megjelölésekkel kapcsolatos óriási ellenérzés és tiltakozás az érintettek részéről („én, kérem, író vagyok, és nem írónő”, olvashatjuk-hallhatjuk gyakran interjúkban – hiszen pont egy íróember ne tudná-érezné a szavak mögöttes jelentését?!). Akit írónőnek titulálnak, az – a magyar közbeszéd szabályai szerint – szakmailag-művészileg könnyűnek találtatott, nem üti meg a mércét, nem ír, hanem csak írogat, „ahogy a nők szoktak”, könnyű kézzel. Valamiképpen azonban olykor mégiscsak szükséges megkülönböztetni a nőnemű írókat a hímneműektől, s erre találták ki a nőíró (avagy női író) szóváltozatot (lásd még: női festő stb.), amely a nemrég terjedni kezdő magyar p. c., azaz nyelvi politikai korrektség szabályai szerint az elfogadható változat.

Mert ha lassan is, de azért nálunk is kezd kialakulni egyfajta nyelvibeszélői érzékenység, egyfajta alternatív kód, amely a mások érzékenységét – legalább a beszéd szintjén – igyekszik tiszteletben tartani. Egyre kevesebbszer halljuk, hogy néger (hacsak nem irodalmi négerről van szó), és helyette inkább a fekete használatos (sőt olykor már az amerikaiaktól átvett, jelenleg hivatalos afrikaiamerikai is hallható); cigány helyett ma már a hivatalos beszédben a roma az elfogadott megjelölés, a homoszexuális helyett a meleg, a nyomorék helyett a mozgássérült stb. Olyan is előfordul, hogy egy szó, mint például a zsidó visszanyeri legitimitását, azaz elveszti tabu voltát (ami a Kádár-rendszerben még megvolt), és hivatalos szövegben is újra használni lehet, nem számít szitokszónak, sértésnek – az más kérdés, hogy a közbeszédben még gyakran használják annak is. Mert természetesen arról nincs szó, hogy a közgondolkodásban rejlő előítéleteket meg lehetne szüntetni pusztán a közbeszédben meglévő sértő elemek kiküszöbölésével. De az alternatív, ajánlott változatokkal talán lassan ki lehet alakítani egy új szenzibilitást, amelynek eredményeképpen jobban odafigyelünk mások érzékenységére, illetve jobban tudatosodik bennünk, hogy mikor követünk el nyelvi agressziót (tudjuk, de mondjuk). És innen talán előbb-utóbb elvezet az út odáig is, hogy azokról, akik valamely szempontból mások, másképp gondolkodjunk. És akkor majd tudjuk, és nem mondjuk.

Bán Zsófia