Nagyon távol Afrikától – Rituális beavatási műtétek a szamburuknál
Két kamasz lány figyel minket az út széli gyér bozótos mellől. Kíváncsiságuk nem szólhat a látvány különlegességének, hiszen gyakran láthatnak itt a Nairobitól az északi határ felé tartó országúton dzsipet turistákkal. Szamburu lányok – mondja kikuyu sofőrünk, amikor észreveszi, hogy hosszan nézek utánuk a kocsi ablakából –, látja a fejdíszüket, nemrég volt a beavatásuk. A tizenhárom éves forma lányok arcán, a két fülük között színes gyöngysorok futnak végig az orruk és a szájuk előtt. Hogy milyen beavatásról van szó, azt a világ emberi jogi szervezetei egyre nagyobb figyelemmel kísérik az utóbbi időben. Sofőrünket nem volt nehéz meggyőzni, hogy álljunk meg egy szamburu falunál, sőt nagyon szívesen tette, hiszen az a kis pénz, amit a falu megtekintéséért az elöljárók ki szoktak alkudni, óriási segítség a falu lakóinak.
A szamburuk
Másnap délelőtt a száraz, félsivatagi tájon, szó szerint úttalan utakon megtett autózás után megálltunk a szamburu falu előtt, ahol sofőrünk ismerősei éltek. A falut vállig érő, sűrű tüskés bozótkerítés vette körül, amit az oroszlánok és más ragadozók ellen emelnek, egy rejtekajtóval, ami a bejárat előtt egy másik bozótsávot jelentett. A falu képviselői kijöttek elénk, és komoly alkudozás indult közöttünk a sofőr tolmácsolásával – bár a missziós iskolában sokan elsajátítanak egy meglehetősen leegyszerűsített angolt – arról, hogy mennyi legyen a fizetség. A kör alakú területen nagyjából 20, leveles ágakból készült, sárral és marha trágyával tapasztott kunyhó állt, amelyek 6-8 család otthonául szolgáltak. A szokatlan esőzések miatt mindenütt hatalmas volt a sár, összekeveredve a kecskék vizeletével és ürülékével.
A Turkána-tótól délre, a Rift Valley tartományban élő szamburu törzs a 30 milliós kenyai lakosságon belül mindössze 120 ezerre tehető, és legfeljebb 250 ezerre azok száma, akik szamburu nyelven beszélnek, a maszájokkal és a turkánákkal együtt azonban, archaikus, félnomád életformájuknak köszönhetően, a kenyai turizmus kedvelt célpontjaivá váltak. Sajnos ez nem sokat segített kétségbeejtő szegénységükön, és súlyos gazdasági és társadalmi problémáikon. Az elmúlt évtizedek szárazságai megtizedelték a marhaállományukat, és a helyi kormányok érzéketlen politikája is arra kényszeríti őket, hogy adják el állataikat, ami számukra a hatalom és az önbecsülés elvesztésével azonos. A szamburuk nagyon különböző körülmények között élnek, azok a férfiak, akik elmentek a városokba, leggyakrabban biztonsági őrként dolgoznak, mivel ezt tartják a legközelebb állónak tradicionális „harcos” foglalkozásukhoz. Ezzel szemben az elzárt északi területeken élők őriztek meg a legtöbbet tradicionális életformájukból és szokásaikból. E szokások közül az egyik legtartósabbnak tűnő, amelyet még a városi körülmények között élők túlnyomó többsége is betart, a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet rítusaihoz tartozó körülmetélés, a fiúknál és a lányoknál egyaránt. A szamburu eredetileg harcos nomád pásztornép volt, akiknek a gazdagságát és státusát a birtokolt állatállomány nagysága határozta meg. Úgy tartották, hogy valójában minden marha hozzájuk tartozik, csak még nem szerezték meg, ennek következtében még a mai napig súlyos törzsi viszályok robbannak ki a marharablásokból, ami a harcosok bátorságának legfőbb erőpróbája.
A népcsoporton belül rendkívül hierarchikus társadalmi rend érvényesül, egyfajta gerontokrácia, amelyben a férfiak jól körülhatárolt korcsoportjai eltérő feladatokkal, hatalommal és döntési jogokkal rendelkeznek. A körülmetélésig tart a gyermekkor, amelyet 8–15 éves kor között végeznek el, ekkor válnak a fiúk moranivá, vagyis harcosokká. Az ő legfőbb feladatuk az állatállomány gondozása és védelme. Öt esztendő múlva lesz belőlük „szenior” harcos, majd újabb hat év után kerülnek be az idősebbek csoportjába, akik a törzzsel kapcsolatos döntéseket hozzák, és ekkor házasodhatnak meg. A nőknek két korcsoportja van, a körülmetéletlen kislány és a körülmetélt felnőtt nő. A nők egyáltalán nem tartoznak bele a korcsoporton alapuló törzsi hierarchiába, így a törzsi gyűléseken sem vehetnek részt. Saját maguk között megvitathatják a kérdéseket, és véleményüket képviselőjük útján tudathatják a tanáccsal. A nők és a férfiak viszonyát alapvetően meghatározza, hogy a férfiak nem házasodhatnak a saját törzsükön belül (exogámia), több feleséget is tartanak (polygámia), és ebből következően férfiágon tartják számon a rokonsági kapcsolatokat (patrilineáris leszármazás). A harcosok viszonylagos szabadságot élveznek a szamburu társadalomban, együtt élnek a falun kívül, több szeretőjük is lehet a falubeli meg nem házasodott lányok közül, de hogy valójában ez milyen szexuális kapcsolatot jelent, arról eltérőek a vélemények, hiszen a hasonló közösségekben nagyon nagy jelentősége van a férfipresztízs szempontjából annak, hogy a lányok szüzen menjenek férjhez. A lányok gazdasági státusát és vonzerejét a nyakuk köré tekert rengeteg nyaklánc jelzi, melybe jó néhány gyöngyöt a kedvesüktől kapnak ajándékba. A harcosok és a fiatal lányok közötti szerelmi kapcsolat megengedett ugyan, de mivel a férfiak nem házasodhatnak a saját falujukból, ezeket a kapcsolatokat úgy tekintik, mint aminek a házasságkötéskor – amelynek alapja nem az érzelem, hanem a gazdasági és politikai megfontolás – véget kell érnie.
Rituális műtétek: Körülmetélés és infibuláció
A fiúk általában nagyon várják a körülmetélésüket, mivel ez jelenti a nagyobb hatalommal és presztízzsel járó korcsoportba való belépésüket. A már beavatott idősebb fiúk felkészítik őket arra, hogy jajszó és sírás nélkül tűrjék a körülmetéléssel járó fájdalmakat, ami a férfiasság bizonyítéka. A műtétet egy idősebb férfi végzi, aki sokszor a falu „kovácsa”, természetesen érzéstelenítés nélkül, és a műtét maga a hímvessző fitymabőrének a lemetszését jelenti. A szertartáson nem lehetnek jelen nők.
A lányok körülmetélése néhol a házasságkötési ceremónia része, néhol annak feltétele, de jóval előtte, attól függetlenül végzik. Általában a lányok is nagyon várják a beavatási szertartást, de a beszámolókból kiderül, hogy egyáltalán nincsenek vele tisztában, hogy valójában mi fog velük történni. A szamburuknál a női körülmetélésnek nevezett műtétek közül is a legszélsőségesebb van szokásban. Az infibulációkor a teljes csiklót, a kisajkakat és a nagyajkak egy részét kivágják, majd a vulvát összevarrják vagy összetűzik tüskékkel, csak egy kis nyílást hagyva a vizelet és a menstruációs váladék távozására. A lányokat egy kőre fektetik, kezüket, lábukat asszonyok tartják a műtét alatt, és nekik is tilos sírni vagy a fájdalomnak bármilyen módon jelét adni. A műtétet fertőtlenítés és érzéstelenítés nélkül végzi az erre szakosodott falubeli öregasszony egy erre a célra kialakított késsel, végezetül a sebre gyógynövényeket tesz. A lányoknak ezután részt kell venniük a szertartáshoz tartozó táncban, vagy saját lábukon megtenni az utat új lakhelyükre, a férjük falujába, de sok esetben erre már nem képesek, és a férj családjának tagjai viszik őket az úton. Mivel az infibuláció szinte teljesen eltünteti a hüvelybemenetet, közösüléskor és szülés előtt ismét fel kell vágni a heget, amit a gyermek megszületése után ismét összevarrnak. A nő csak addig lehet „nyitva”, amíg teherbe nem esik.
A szamburu nők, jóllehet, egyáltalán nem részei a korcsoporti és társadalmi hierarchiának, sokban hozzájárulnak férjük társadalmi státusához. A szamburu férfi feleségeinek száma és hűsége komoly tényezője társadalmi presztízsének. Mint mondják, az infibulációval a nők orgazmusra való képességét kívánják megszüntetni, ami szerintük csökkenti a nők elcsábíthatóságát, mivel elképzelésük szerint – ez ugyan nem felel meg a valóságnak – megszünteti a nők szexuális vágyait is. A műtéttel azt is biztosítani kívánják, hogy a sok esetben külön kunyhóban lakó feleségek gyermekei bizonyosan a férj leszármazottai legyenek. Óriási tévedés lenne tehát egyenlőségjelet tenni a férfi- és női körülmetélés között, hiszen annak célja és következményei – a férfiak és a nők eltérő státusából fakadóan – teljesen mások. Míg a fiúk körülmetélését higiéniai okokkal indokolják, jóllehet, a fertőtlenítés nélkül végzett műtétnek számtalan szövődménye lehet, és olykor fertőzésekkel, vérmérgezéssel és halállal végződik, és a fityma védelme nélkül a makk bizonyítottan veszít érzékenységéből, nem fosztja meg azonban a férfiakat a szexuális gyönyör átélésétől; addig a nők körülmetélése esetében a higiéniai indok nem állja meg a helyét, mert a nagyajkak összevarrása miatt az infibuláció következtében egyszerűen lehetetlenné válik a megfelelő tisztálkodás, valamint a műtét, súlyos szövődményein túl, bevallott célja szerint is megszünteti a nők szexuális gyönyörre való képességét.
Mivel expedíciónk négy tagja közül én voltam az egyedüli nő, a falu asszonyai körbeálltak, köztük egy szemüveges fiatal nő, aki nem a szamburuk vörös szoknyáját viselte, hanem egy halvány színű indiai szárit tekert magára. Kiderült, hogy jól beszél angolul, amit a missziós iskolában tanult, és elmondta, hogy a tanulmányai befejeztével ugyanabban az iskolában lett tanárnő, itt él a férjével a faluban és két gyermeke van. Kedvesen, de távolságtartóan beszélt velem, minden bizonnyal nem lehettek jó tapasztalatai a fényképezőgépeiket kattogtató turistákkal. Arra gondoltam, hogy talán soha többet nem lesz alkalmam arra, hogy egy tradicionális afrikai faluban lakó nőt megkérdezzek arról, hogy mi a véleménye a női genitáliák megcsonkításáról, bár a válasszal kapcsolatban nem voltak különösebb illúzióim. A tanárnő még távolságtartóbb lett, és azt mondta, hogy ez a hagyományaik része, és neki nincs ellene semmi kifogása. A körülötte álló nők megkérték, kérdezze meg, hogy van-e gyerekem. Amikor azt válaszoltam, hogy nincs, szánakozó kacagásban törtek ki, ugyanis náluk óriási szégyen a nő számára a gyermektelenség. Azután megkérdezték, hogy hány éves vagyok és van-e férjem, majd a válaszomon tovább nevetgéltek, és érezni lehetett, hogy bár külföldi turista vagyok, a szemükben bizony nem túl magas az ázsióm.
Furcsa ellentmondás, hogy míg a szamburu társadalomban nagyon komoly presztízsnövelő tényező a gyermekek száma, éppen az infibuláció a meddőség egyik gyakori oka. Az egészségügyi felmérések szerint a nem steril körülmények között végzett műtétek, amelyekben a nők néha elvéreznek vagy a vérmérgezés miatt meghalnak, sok más mellékhatással is járnak. A seb elfertőződéséből krónikus gyulladások, sipolyok, ciszták alakulhatnak ki, és ugyanúgy gyulladásokat okozhat az is, hogy a vizelet és a menstruációs váladék nem tud megfelelően távozni a mesterségesen leszűkített nyíláson, és az állandó gyulladások végül meddőséghez vezethetnek.
Egy kis kitekintés: Afrika, Ázsia, Amerika, India, Európa
A szamburu nők elenyésző kisebbségét adják azoknak a nőknek, akik ma a világon ilyen műtéteken átesnek. A női genitáliák csonkításának (female genital mutilation – FGM), amit összefoglalóan körülmetélésnek hívnak, három alapvető változata létezik. A „legenyhébb” a circumcisio, vagyis a tényleges körülmetélés, amikor a csiklót borító fitymát és a csikló hegyét metszik le, ez az eljárás feleltethető meg leginkább a férfiak körülmetélésének. Az excisio a teljes csikló és néha a kisajkak kimetszését jelenti. Az infibulációkor pedig a fentiekben leírt módon kimetszik a csiklót, a kis- és nagyajkakat, majd összevarrják a vulvát.
Afrika legalább 25 országában bevett gyakorlat a csiklókimetszés valamelyik válfaja. A legsúlyosabb műtétet, az infibulációt Kenyában, Dzsibutiban, Egyiptomban, Etiópia bizonyos részein, Malin, Szomáliában és Szudán északi részén végzik. Az excisio és circumcisio Kenyában, Beninben, Burkina Fasóban, Kamerunban, a Közép-Afrikai Köztársaságban, Csádban, Elefántcsontparton, Gambiában, Ghánában, Nigériában, Guineában, Libériában, Mauritániában, Nigériában, Szenegálban, Sierra Leonéban, Togóban, Ugandában és Tanzánia bizonyos részein van szokásban.
A közhiedelemmel ellentétben Afrikán kívül is számos helyen művelik az FGM-et, elsősorban a mozlimok által lakott területeken, Szíriában, Palesztinában, Szaúd-Arábiában, Jemenben, Libanonban, Irakban, Törökországban, Líbiában, Tunéziában és Algériában. De megtalálható valamilyen formája Ecuadorban, Brazíliában, Mexikóban, Új-Guineában, Indiában és Pakisztánban, sőt néhány helyen Dél-Európában is.
A 19. századi Európában és Amerikában a hisztériát és különböző lelki betegségeket, a nimfomániát, valamint a maszturbálást „gyógyították” csiklókimetszéssel. Még a 20. század elején is orvosi szaklapok tették közzé a csiklókimetszés pozitív hatásait méltató, esetleírásokat tartalmazó cikkeket.
A nyugati közvélemény és az emberi jogi szervezetek a hatvanas évektől kezdtek foglalkozni a női nemi szervek csonkításával, amikor a feminizmus ráirányította a figyelmet a nők szexuális működésére, a női orgazmus természetére, és a clitoris, valamint a clitorális orgazmus az újfajta női önmeghatározás fontos eleme lett. Számtalan kritika érte az antropológusok kulturális relativizmusát, akik a FGM-ben csak egy idegen nép furcsa szokását látták, és jó ideig nem merült fel bennük az etikai felelősség gondolata. Mára a világ emberi jogi és egészségügyi szervezetei kiterjedt kampányt folytatnak az FGM visszaszorítására.
Van, aki másként csinálja: A pitapiták
E szervezetek vizsgálataiból, valamint az antropológusok leírásaiból az derül ki, hogy alapvetően a tradicionális közösségek társadalmi hierarchiájától, a férfiak és a nők státusától függ, hogy a beavatási szertartások rítusai milyen fizikai és pszichikai változásokat kívánnak elérni a felnőtté váló nőkön és férfiakon. Az ausztráliai őslakók körében, például a nyugat-ausztráliai Boulia körzetben élő pitapita törzsben, akik a szamburukénál sokkal kevésbé hierarchikus társadalomban élnek, a férfi és női beavatási szertartások során teljesen eltérő rituális műtéteket hajtanak végre. Olyannyira, hogy a szakirodalom ezeket nem is sorolja az előbbiek közé.
A klán szervezetben élő, vadászattal, szerszámkészítéssel és gyűjtögetéssel foglalkozó őslakosok társadalmában a nők – a szamburukhoz képest – viszonylagos függetlenséggel rendelkeznek. Az Északi Terület középső részén például sok helyen létezik a jilimi, az egyedül álló nők táborának intézménye. Itt élnek az özvegyek, akik nem akarnak újra férjhez menni, a férjes asszonyok, akik nem élnek együtt a férjükkel, és azok a lányok, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy egybekeljenek a kiszemelt jövendőbelijükkel, valamint a betegek vagy azok, akik átmenetileg vitában állnak a házastársukkal. Napközben a férjes asszonyok is egyedül, férjeik nélkül látogatnak el ide, csak a társaság kedvéért.
A pitapita törzsben a női beavatási szertartás részeként elvégzett műtét neve introcisio, vagyis hüvelynagyobbítás, amikor is az erre specializálódott szakember a hüvelybemenetet három ujjal szétszakítja, vagy bizonyos területeken egy kőkéssel átvágja a gátat. A műtét párosulhat circumcisióval, amikor a csiklót fedő fitymabőrt levágják, a csiklót azonban meghagyják. A műtét célja, hogy megkönnyítse a szexuális élet elkezdését, és a vagina kinyitásával szimbolikusan is gyerekből felnőtt nővé tegye a kislányokat. A ceremónián részt vesz az egész közösség, férfiak és nők egyaránt, és a szakember férfi is lehet. Az introcisio után a lányoknak több fiatal férfival kell közösülniük, ami igen nagy fájdalommal és sokkal járhat. A műtét ez esetben is, csakúgy, mint a szamburuknál, rendkívül fájdalmas és számos szövődmény kockázatával jár, azonban se nem célja, se nem következménye, hogy kontrollálja a nők későbbi szexuális életét olyan módon, hogy megfosztja őket a gyönyörre való képességtől.
A fiúk két műtéten is átesnek a beavatási folyamat során. Az első a circumcisio, amikor az ismert módon lemetszik a fitymabőrt, majd néhány évvel később kerül sor a subincisiónak nevezett, meglehetősen különös műtétre. A pénisz hátoldalán a makktól lefelé egy hosszanti vágással valójában fölvágják a húgyvezetéket, ami a hegesedés során szétnyílik, és így, szándékuknak megfelelően, a női vulvához lesz hasonlatos. A műtét nem befolyásolja az erekciót, csökkenti azonban az ejakuláció erősségét, és ezáltal a megtermékenyítés esélyeit, mivel a sperma nem a megfelelő helyen távozik a péniszből, erről azonban a pitapitáknak állítólag nincs tudomásuk, és nem is tartozik a rítus céljai közé. Az ausztrál őslakók saját spirituális magyarázata szerint az egyik legfontosabb hatalommal, a szülés képességével csak a nők bírnak, így a pénisznek a női genitáliákhoz való hasonlóvá tétele a születés feletti szimbolikus kontroll megszerzését jelenti. A subincisio rítusának nagyon fontos eleme a vérzés, a vér folyatása, amely számukra a termékenység, a szülés előfeltételének számító, ciklikusan visszatérő női menstruációt szimbolizálja. Ebből kiindulva a subincisiót a férfiak életük során időről időre megismétlik, a menstruációt imitálva, egyre jobban meghosszítva a péniszen a nyílást egészen a herékig. Az őslakosok univerzuma egy transzcendentális férfivilágból és egy természeti női világból áll, és mint mondják, a subincisióval a férfiak hatalomra tesznek szert a természeti világ felett is, illetve annak is részévé válnak. (Meglepő módon a subincisio manapság divatba jött az európai és amerikai piercingesek körében, akik a szétnyíló hegekbe kis ezüst ékszereket helyeznek.)
Megtartó rítusok vagy jogsértés?
A szamburu faluban a tanárnővel folytatott beszélgetésem is jól példázta, amiről az emberi jogi és egészségügyi szervezetek is beszámolnak, hogy milyen nehéz egy tradicionális közösségben élőket, olykor még a csonkítást elszenvedetteket is meggyőzni arról, hogy ők ne vessék alá lányaikat a csiklókimetszés kegyetlen szokásának. Túl a férfipresztízs biztosításán, az egész közösség ezekkel a rítusokkal és szokásokkal határozza meg önmagát, etnikai identitását, ami a benne élő emberek számára a biztonságérzetet jelenti. Egy körülmetéletlen nő elfogadhatatlan az ilyen közösségek számára, nincs esélye arra, hogy férjhez menjen, gyerekei legyenek, így a megvetés tárgyává válik. Ezek a közösségek gyakran a nyugati fehér ember kolonialista attitűdjét vélik felfedezni az FGM-ellenes kampányokban, amely a nyugati civilizáció felsőbbrendűségének talajáról igyekszik beleszólni az ő kultúrájukba, univerzálisnak föltüntetve saját etikai álláspontját. Az érintett országok helyi női aktivistái úgy vélik, az FGM nem az egyetlen és legsúlyosabb problémája a nőknek, sok helyen ennél jobban sújtja őket az öröklésből és a tulajdonlásból való kizárásuk, ami lehetetlenné teszi az önálló egzisztencia kialakítását. Az FGM-et gyakorló országokban azonban a fiatal, városi lakosság már másként vélekedik a szokásról. A hetvenes években Egyiptomban egy cikksorozat feszegette a fiatal férfiak droghasználata és a csiklókimetszés összefüggését, mondván, az újabb férfigeneráció egy része számára már fontos lenne, ha partnerük fogékony és érzékeny lenne a szexuális ingerekre, ezért drogokkal próbálják a nők frigiditása miatti depressziójukat enyhíteni. A fiatal városi nők közül is egyre többen tagadják meg, legtöbbször saját anyjukkal dacolva, hogy a lányaikat alávessék a csiklókimetszéssel járó beavatási rítusnak.
Franciaországban a nyolcvanas évektől számtalan per és társadalmi vita tárgya volt az FGM. Ugyanis az Afrikából bevándorolt közösségek, identitásukat az idegen közegben is megőrzendő, továbbra is fenntartották a csiklókimetszés szokását. Ám az európai környezetben felnőtté váló nők előbb-utóbb szembesültek azzal, hogy mit vesztettek, és beperelték a műtétek elvégzőit. A franciákat viszont az izgatta, hogy hol vannak a polgári demokrácia toleranciájának a határai. A mozlim közösség szokásainak tiszteletben tartása jelentheti-e azt, hogy francia állampolgárokat olyan műtéteknek vetnek alá, amelyek ellenkeznek az ország törvényeivel és alapvető emberi jogokat sértenek. Bármennyire is nehéz feloldani azt az ellentétet, amely a kultúrák önmeghatározáshoz való joga és az alapvető emberi jogok között feszül, én azok véleményét osztom, akik úgy gondolják, nem létezik olyan közösségi érdek, amely igazolhatná akár egyetlen ember szenvedését és megcsonkítását.
A szamburu tanárnő láthatóan nemigen akart többet beszélni a rituális műtétről, mint mondta, a falu rengeteg problémával küzd. A gyerekeket csak akkor küldhetik iskolába, ha összegyűjtik a missziós iskola uniformisára valót, ezenkívül a falunak nincs rendes ivóvize, a kormány támogatására lenne szükségük, úgyhogy ha ismerünk valakit Nairobiban, szóljunk neki.
Köszönet Lóránt Attilának a fotókért és értékes észrevételeiért, amelyek egy része beépült a cikkbe.
Caliban
A témákról a weben:
FGM:
