Klasszikusok popritmusban – Crossover-műfaj, stílus, módszer vagy marketingfogás
Crossover – műfaj, stílus, módszer vagy marketingfogás
Emlékezzünk, hogy alig egy évtizede a Magyar Televízió főműsoridőben sugárzott – szünet helyett – egy ma már kissé szürreálisnak tűnő műsorszámot: hosszú perceken keresztül klasszikus zeneszerzők portréi voltak láthatók, miközben az általuk szerzett népszerű darabok diszkósított változata szólt. B. Tóth László Poptarisznyája pedig szintén ontotta a „klasszikusokat 45-ös fordulatszámon”. Ezt ma crossovernek neveznék.
„Az előadóművésznek egyszerre többféle műfajban kell virtuóz módon játszania, ráadásul kottát is kell olvasni.”
Negyven évvel ezelőtt, épp mikor a Beatles felbukkant, a világon minden ötödik eladott lemez klasszikus zenét tartalmazott. Húsz éve, a CD megjelenésének hajnalán a klasszikusok már csak egytizedét tették ki a lemezeladásoknak. Idén a felmérések szerint ez a szám már csupán három százalék körül mozog, és ez a tendencia nem állt meg.
Könnyen emészthető kereszteződések
A crossover jelentéséből (kereszteződés) máris következtethetünk a stílus lényegére: műfajok, stílusok keveredéséről van szó. Klasszikus zene a dzsesszel, a népzenével, dzsessz a poppal, pop a rockkal, klasszikus a poppal, a rockkal, és sorolhatnánk a mutánsokat. Bár alapvetően a klasszikus és nem klasszikus zene ötvözésére értjük a kifejezést – a crossover szélesebb körben is elterjedt, olyannyira, hogy külföldi zeneboltok külön polcot szánnak az efféle kiadványoknak. Megtalálható rajtuk Vanessa Mae vagy a Bond együttes, de Andrea Bocelli, a Metallica és a Radiohead-számokat feldolgozó The String Quartet, vagy John McLaughlin is. Első pillantásra úgy tűnik, mára a kifejezés inkább marketingelemmé vált, amelyet klasszikus zenészek épp olyan sikerrel használnak, mint a dzsesszisták vagy a szórakoztatóipar.
Magyarországon Vukán György a kilencvenes évek elején kezdett például a komolyzene adaptálásába, a Creative Art Trióval (Berkes Balázzsal és Balázs Elemérrel), amely Debussy- és Chopin-darabokat is feldolgozott. A zeneszerző később klasszikus és dzsesszzenészeket hozott össze a Septet együttesben, 1999-ben pedig Horgas Eszter kezdeményezésére a Class Jazz Band megalapításában vett részt, mely kifejezetten a crossover hazai népszerűsítésére jött létre.
A crossover egyik hazai sztárja, Horgas Eszter fuvolaművész a klasszikus zene felől közelítette meg a könnyebb műfajt. Zeneakadémiát végzett, majd sikeres szólistaként telt házas koncerteket adott, hogy később rájöjjön, a klasszikus út számára lezárult, új stílust kell keresnie. Ahogy elmesélte, egy hosszabb londoni út és egy a Barbican Hallban hallott, indiai zenét és dzsesszt ötvöző John McLaughlin-koncert adott számára új impulzusokat. Szerinte a crossover inkább módszert jelent, mellyel a kreativitását és klasszikus zenei tanulmányait ötvözni tudja. „Jogos lenne a kérdés, hogy mi különbözteti meg a crossovert a világzenétől – mondja Horgas Eszter és definiálja is műfaját –, lényegében az, hogy az előadóművésznek egyszerre többféle műfajban kell virtuóz módon játszania, ráadásul kottát is kell olvasni.”
Határtalan műfaj
A crossovert művelők virtuozitásával kapcsolatban azonban sokan kétkednek. A műfaj kritikusai szerint ugyanis a produkciók nagy részét sokkal inkább a lézershow és a zajongás tölti ki, amely a művészet érzetét adja, de valójában csupán giccs, mivel a legkülönbözőbb karakterű és tempójú művek is teljesen egyformának hatnak.
Horgas Eszter szerint azonban előadásai során nem sérül a zene: a fuvolaművész úgy látja, a crossover a már meglévő műalkotásból alkot újat. „A klasszikus témákat, mint például a Habanera vagy a Bolero a dzsessz szerkezetéhez hasonlóan használjuk. A témát improvizáció követi.” – mondja Horgas, aki szerint a nézők nem a könnyebb befogadhatóság miatt mennek ilyen koncertekre. „Egy Beethoven-koncerten az emberek pontosan tudják, mire számíthatnak, míg egy crossoveresten mindig új dolgok születnek. Nyugat-Európában népszerű ez a stílus, újra és újra felfedezik. A klasszikus zenei élmény ugyanis mára már olyasmivé vált, mint amikor az ember múzeumba megy.” Horgas szerint a stílus a ma emberének segít megérteni a világot. „Én a klasszikus zenei sikerek után választottam ezt az utat. Elég kemény felkészülést igényelt. Meg kellett tanulnom például improvizálni, és ma is folyamatosan tanulok. Most nem látom a műfaj határait, és ez jó nekem” – mondta el Horgas.
Horgas Eszter szerint sok olyan klasszikus zenemű van, melyet 2004-ben is elő lehet adni, különösen feldolgozva. Jó példa erre a Carmen, melynek feldolgozását 2003 novemberében mutatták be a Budapesti Arénában Al Di Meola közreműködésével. A négy főszereplő itt négy különböző zenei műfajt képviselt: Carmen a latin zenei világ, Micaela a mai musical zene, Don José a klasszikus zene, Escamillo pedig a dzsessz nyelvén szólalt meg.
Marketing mindenekfelett
A hazai crossover másik végletét a Princess reprezentálja, amelyre már kifejezetten termékként lehet tekinteni. Az együttes ötlete Környei Atilla, az R-Go együttes egyik alapítója fejében született meg. Zentai György, a Princess formáció menedzselését végző Zen-Team Kft. ügyvezetője elmondta, a koncepcióhoz kezdtek el zenészeket keresni. Eredetileg, a hihetetlen sikereket elérő Bond együttes példája nyomán kvartett formában, egy csellóval kiegészítve képzelték el a magyar produkciót, ám később triót hoztak össze. Az ötlet megszületésétől körülbelül egy év telt el, mire a három zeneművészeti főiskolát végzett hegedűs lány zenéjét, megjelenését és marketingstratégiáját kidolgozták, és végre 2001-ben megjelent első lemezük, mely hamarosan platinalemez lett. Zentai elmondta, nehezen győzték meg a klasszikus zenei pályán elindult fiatal művészeket arról, hogy miért lesz jó ez a produkció, ráadásul a játékukat is meg kellett változtatni. „A mi célunk elsősorban a komolyzene mai népszerűsítése volt. Korábban Szentpéteri Csilla esetében már kísérleteztünk ezzel, ott azonban még nem crossover stílusról volt szó” – mondta el Zentai.
Kitalálói egy konkrét célcsoportnak szánták a Princess együttest, a fiataloknak, de meglepve vették észre, hogy a koncerteken idősebbek is ugyanolyan arányban vannak jelen. Az ügyvezető szerint egyébként bármilyen együttesről is legyen szó, annak sikere hetven százalékban a marketingen múlik. A Princess együttes élő bemutatkozását tavaly harmincmilliós kampány előzte meg, melynek nagy részét szponzorok állták.
”Igényes, elit műfajt szerettem volna, az értelmiségi rétegnek, valahol a csak sznobok által hallgatott elvont, érthetetlen, túlmisztifikált zene és a rettenetesen kommersz, bugyuta, töltelék zeneréteg között.„
Hozzá tartozik az igazsághoz ugyanakkor az is, hogy a rádiók csak külön szerződéskötés után, pénzért játsszák számaikat, és a szponzorok is inkább a reklámhordozót szponzorálják, mint magát a produkciót. Zentai szerint azért, mert a hazai média nem támogatja a könnyű műfajt. „A Princess közelebb van a mulatós zenéhez, de mi azt szoktuk mondani, hogy ez még mindig művészet” – jellemezte Zentai az együttest. Nem véletlen, hogy az együttes annak idején a tv2 születésnapi buliján debütált. Azóta persze az országos haknik mellett a Princess már telt házas koncerteket adott a Vígadóban és a Budapest Kongresszusi Központban is.
A Zeneakadémia „Vadhajtása”
Szentpéteri Csilla, a zongora Vanessa Mae-je a Liszt Ferenc Zeneakadémián summa cum laude végzett, öt évig tanított is az intézményben, miközben a római Santa Cecilia Zeneakadémián megszerezte mesterdiplomáját. 1997. január 1-jén még Wolfhard von Boeselager nyújtotta át neki a „legtehetségesebb fiatal művész” díjat a Zeneakadémián. Pár év alatt azonban rájött, a könnyen befogadható, crossover stílus közelebb áll hozzá. 2000-ben megjelent üZENEt című és a két évvel később piacra dobott Vadhajtások című albumán már ennek a felismerésnek megfelelően „gondolta tovább” Rimszkij-Korszakov, Smetana, Chopin vagy Vivaldi műveit.
Udvari zenészek
A Princess nemzetközi sikereket is elért – karrierjük eddigi állomásai azonban a szakmát valószínűleg csak megmosolyogtatnák. A magukat csak a hegedű hercegnőinek aposztrofáló lányok ugyanakkor büszkék arra, hogy a nápolyi hercegnő születésnapján adhattak koncertet, vagy ahogy weboldalukon olvasható, hogy az Egyesült Arab Emirátusban léphettek fel egy nemzetközi diákkonferencián. A lánycsapat tagjai egyébként már komolyzenei tanulmányaik elején kapcsolatba kerültek a populárisabb stílussal. Mindhárman tagjai voltak az Interoperett zenekarának, és míg Pados Kriszta szerepelt a Fame című musicalben, addig Sándor Krisztina a Musical World koncertmestereként dolgozott, Molnár Ildikó Dániel Gábor gálaműsoraiban domborított. Nem ritka, hogy fiatal komolyzenészek pénzüket időnként a könnyebb műfaj piacára tett kirándulásokkal keresik, ám a Princess esetében tudatos volt a váltás, és nem valószínű, hogy a pop felől van visszatérés a komolyzene világába.
Meghalt a komolyzene – éljen a komolyzene?
Norman Lebrecht, a The Daily Telegraph kritikusa könyveket szentelt annak, hogy a komolyzene a három tenor produkciójának megjelenésével meghalt. Mint írja, a crossover nem segíti a klasszikus zene megújulását, sokkal inkább nevezhető a komolyzene eutanáziájának.
Akadnak persze olyanok is, akik kevésbé tragikusan látják a helyzetet – legalábbis nem hagyja el őket a humorérzékük az exszépségkirálynő Szentpéteri Csilla zongorajátéka hallatán. Fáy Miklós zenekritikus például így fogalmaz: „Szentpéteri a szerelmeseknek való, de nem a már futó kapcsolatoknak, hanem a frissen megismerkedő pároknak. A fiú ad egy lemezt a lánynak, és ha az poénra veszi, mehet minden tovább, de ha tetszik neki, akkor te jobbra, én balra, mert reménytelen a helyzet.” Szentpéteri Csilla azonban – ahogy azt weboldalán is hirdeti –, eljutott oda, hogy ne érdekelje, mit szól a szakma. „Igényes, elit műfajt szerettem volna, az értelmiségi rétegnek, valahol a csak sznobok által hallgatott elvont, érthetetlen, túlmisztifikált zene és a rettenetesen kommersz, bugyuta, töltelék zeneréteg között” – mondja.
A közönségnek pedig – közhely, de – kell az a kis kikapcsolódás, egyelőre legalább popcorn nélkül. Fáy Miklós szerint viszont akinek ez nem okoz maradandó károsodást, az bizonyára megelégszik azzal is, ha Beethoven IX. szimfóniája helyett a telefonja csöngeti el az Örömódát.
Lánczi Éva – Papp Bojána
A crossover fajtái
Régi áru új csomagolásban
A crossover e kedvelt formáját képviseli például Zamfir, a „pánsíp királya” vagy a japán Koto Ensemble, amely a hetvenes években Vivaldit szemrebbenés nélkül gyurmázta össze egzotikus keleti dallamokkal, de említhetnénk itt azokat a „kalandozókat” is, akik a Valkűröket egy huszárvágással fuvolára vagy tangóharmonikára adaptálták. A lényeg: egy ügyes trükkel új ruhába öltöztetni, és ezzel elérhetővé és populárissá tenni a klasszikus műveket a „tájékozatlan tömegek” számára.
Lebutított klasszikusok
Az ötvenes években jelent meg a crossover ezen típusát leginkább jellemző válogatása, a Boston Pops sikerlemeze, melynek nemes egyszerűséggel azt a címet adták: „Klasszikus zene azoknak, akik utálják a klasszikus zenét.” Később gomba módra szaporodtak el a hasonló kiadványok, mint a „Klasszikusok idiótáknak” vagy „Az egyetlen klasszikus felvétel, amire szükséged lehet” című kompiláció. Ezek a lemezek arra hajaztak, hogy a zenehallgatók tetemes része jobban szereti, ha kis dózisokban adagolják neki a komolyzenét. Az „easy listening”-nek ezt a fajtáját az tette népszerűvé, hogy a klasszikusok kedvelői elfordultak a komolyzenében megjelenő arrogáns és agresszív puristák elitizmusától.
Kinek a pop...
A crossover harmadik válfaja mutatja talán a legmulatságosabb példákat. A klasszikus zenei képzettségű előadók mellett ugyanis egyre több popsztár próbálkozik meg komolyzenei darabok előadásával. Örökre „emlékezetes” marad, amint Billy Joel Chopint és Schumannt játszik, vagy Barbra Streisand „Classical Barbara” összeállítása, nem beszélve Sir Paul McCartney EMI által kiadott pszeudoklasszikus klimpírozásáról. A hab a tortán Michael Bolton „titkos szenvedélye”, amelyet azonban nem rejtett véka alá: „My Secret Passion” címen kiadott lemezén Donizettitől Pucciniig minden megtalálható.
