Antenna magazin 2004 II. negyedév – Tartalomjegyzék

Öt karikán kívül – Olimpiai és mezei sportágak

Olimpiai és mezei sportágak

Huszonnyolc sportág összesen háromszázegy versenyszámában avatnak bajnokot augusztusban az idei év minden bizonnyal legnagyobb médiaeseményén, az athéni olimpián, miközben éppen további huszonnyolc hivatalosan regisztrált nemzetközi sportszövetség próbálja meg belobbizni sajátjait a következő játékokra. Ami pedig nem lesz könnyű, mert helyet csak valamelyik hagyományos olimpiai sportág kárára szerezhetnek.

„Az olimpia megtelt” – közlik a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) illetékesei a nyári olimpiai játékok után négyévenkénti rendszerességgel. A sportolók folyamatosan növekvő létszáma négy évvel ezelőtt Sydneyben háromszáz fővel több volt az azt megelőző atlantai játékokhoz képest, amikor pedig az olimpiák történetében először szerepelt a játékok bő két hete alatt több, mint tízezer versenyző. Az idei athéni játékokon a NOB ugyan Sydneyhez képest körülbelül százzal kevesebb, 10 500 sportoló indulásával kalkulál, de a velük együtt érkező 5500 hivatalos csapattaggal (sportvezetők, edzők, orvosok, gyúrók, szertárosok és szakácsok), a 21 500 akkreditált és várhatóan legalább ugyanennyi hivatalos engedély nélkül dolgozó újságíróval, a 45 000 biztonsági emberrel és a lebonyolításhoz toborzott 60 000 önkéntessel együtt nagyjából Pécs teljes lakosságának megfelelő számú ember mozdul meg úgy, hogy még egyetlen szurkoló sem érkezett.

A hatalmas tömeg és a szinte már átláthatatlan versenyprogram veszélyezteti az olimpia lebonyolítását, sőt 1996-ban az atlantai közlekedés és kommunikáció részleges összeomlása már valódi válságot idézett elő. Sydneyben ugyan ismét jól szervezett és gördülékeny játékokat rendeztek, de erősen kétséges, hogy ez Athénban is megismételhető lesz.

Még több nő

Érthető tehát, hogy az olimpiák szervezői mindenképpen redukálni szeretnék a versenyszámokat, amit az egyelőre nem olimpiai sportágak képviselőinek nyomulása mellett a nemek közötti egyenlőség politikailag korrekt igénye is megnehezít. A sportolók létszámának növekedése ugyanis nem kis részben a női versenyszámok fokozatos bevezetésének köszönhető, de a nők aránya még most sem éri el az összes olimpikon negyven százalékát. Athénban már csak két sportágat, a baseballt és a bokszot rendezik nők nélkül, de további sportágakban is kimaradnak egyes versenyszámokból, például az összes kenufutamból, a kötöttfogású birkózás számaiból, az akadály-futásból és az ötven kilométeres gyaloglásból. Softball-ban (a baseball egyszerűsített változatában), valamint ritmikus sportgimnasztikában és szinkronúszásban viszont csak nők indulhatnak, így a férfiakhoz képest alacsonyabb létszámuk csak úgy lehetséges, hogy több sportágban – például a legtöbb sportolót delegáló csapatsportágak többségében – kevesebb nő indulhat, mint férfi.

A nemek közötti aránytalanság körüli vita valódi sportfilozófiai kérdéseket vet fel. Miközben kézenfekvő igénynek tűnik az olimpikonok nemek szerinti megoszlásának kiegyenlítése, a női versenyszámok mégiscsak pozitív diszkriminációt jelentenek, hiszen nyilvánvaló, hogy a női versenyzőknek csak a töredéke jutna ki az olimpiára, ha a kvalifikációért férfiakkal együtt kéne versenyezniük. (Bár néhány vitorlásszámban és díjlovaglásban most is koedukált versenyeket tartanak, utóbbi pedig annyira pc., hogy konkrétan olimpiai érmet kapnak a lovak is.) A férfi és női olimpikonok közti arány kiegyenlítésének kritikusai szerint a nőknek akár külön játékokat is rendezhetnének a fogyatékosok olimpiájához hasonlóan. A NOB hivatalos álláspontja velük szemben határozottan kiegyenlítéspárti, és két-három olimpiai cikluson belül egyenlő arányt szeretnének elérni a nemek között. Ami viszont a létszámstopot is figyelembe véve vagy a versenyszámok, vagy az egyes sportágakon belül induló férfimezőny csökkentésével jár együtt, és tovább nehezíti az olimpiai programba kerülésért küzdő szövetségek esélyeit.

Kötélhúzás, kődobálás

Egyes olimpiai sportágak kizárása ugyan nem lenne példa nélküli, de ez utoljára – legalábbis a nyári játékokat figyelembe véve – több mint ötven éve, az 1952-es olimpián történt meg. És a magyar szempontból egyébként eddig kimagaslóan legsikeresebb helsinki olimpia programjából sem klasszikus sportágakat, hanem az úgynevezett művészeti vetélkedéseket törölték. Az 1912 és 1948 közötti játékokon irodalmi, építészeti, festészeti, szobrászati és zenei érmeket is átadtak az azokra olimpiai vagy legalábbis sport témájú alkotásaikkal pályázó művészeknek. (Az összesített olimpiai érem-táblázatokban ma már egyébként nem veszik figyelembe az egykori művészeti versenyek eredményeit, de a magyarok ebben is viszonylag jól szerepeltek. A huszonnyolc évvel korábban, az első újkori olimpián úszásban két aranyérmet is szerző Hajós Alfréd Az ideális olimpiai stadion című tervét az 1924-es amszterdami olimpia építészeti versenyén díjazták ezüstéremmel. 1928-ban Mező Ferenc Az olympiai játékok története című munkájával lett olimpiai bajnok az irodalomverseny epikai művek kategóriájában, míg négy évvel később szobrászatban végzett a második helyen Miltiades Manno.)

A művészeti versenyeknél is rövidebb olimpiai karriert futott be összesen tizenegy sportág és több tucat versenyszám, így például már a harmincas években sem voltak programon olyan romantikus számok, mint a kötélhúzás, a helyből távolugrás, a kődobás vagy a mozgó madárra íjazás. A versenyekről kizárt sportágak túlnyomó többsége azóta is a visszakerülésért küzd.

De miért a műúszás?

A NOB elvileg ugyan precízen definiálja a sportágak olimpiai státusának kritériumait, de egyrészt még így is széles értelmezési lehetőséget hagy magának, másrészt döntéshozatalkor saját szabályait is simán figyelmen kívül hagyja. A definíció szerint olimpiai sportág az lehet, „amelyet széles körben űznek férfiak legalább négy földrész hetvenöt országában és nők legalább három földrész negyven országában”. A „széles kör” azonban már nincsen pontosabban meghatározva, általában országos, illetve kontinentális szövetségeket és bajnokságokat feltételez.

A deklarált kritériumok és a NOB valóságos kiválasztása közti különbség azonban az olimpiai és az olimpián kívüli sportágak egyszerű felsorolása alapján is szembetűnő. A keleti küzdősportok közül régóta programpont a cselgáncs, négy éve a tékvandó, de a karate nem, olimpiai státust kapott a ritmikus gimnasztika és a műúszás, de a versenytánc nem. Sokan lennének kíváncsiak továbbá hetvenöt olyan országra, amelyben széles körben elterjedt a baseball vagy a vízilabda.

„Hivatalosan elismert sportágak”

A fokozatos fejlődésre hivatkozva, egyúttal mézesmadzagot nyújtva az olimpián kívül rekedt sportágaknak a NOB létrehozta a „hivatalosan elismert sportág” intézményét, sőt Sportágak Nemzetközi Szövetsége néven külön szervezetet alapított, aminek az olimpiai és a csupán hivatalosan elismert sportágak nemzetközi szövetségei egyaránt tagjai lehetnek. A hivatalos elismerés egyetlen meghatározott feltétele az „Olimpiai Mozgalom Doppingellenes Szabályzatának” elfogadása, és a tagság – általában kétéves – próbaidővel kezdődik. Az olimpiai programon kívüli sportágak a hatékonyabb lobbizás reményében előszeretettel szerveződnek nagyobb konföderációkba, így jöttek létre például a légi és az autós sportágak ernyőszervezetei.

A sportágak olimpiai szelekcióját azonban nem a rögzített szabályok, és még csak nem is elsősorban a szakszövetségek lobbitevékenysége, hanem a nemzeti sportdiplomácia manőverei, egyszerű üzleti és racionális szervezési szempontok határozzák meg. Ha kizárólag a franciákon múlna, akkor a boules (azaz a pétanque), ha a spanyolokon, akkor a pelote, ha a hollandokon, akkor a korfball, ha a magyarokon, akkor a gombfoci kerülne be azonnal az olimpiai sportágak közé, ha meg a NOB gazdálkodásáért felelős vezetők maguk dönthetnének, akkor a Forma-1.

A sakk vajon sport?

Tény – és a NOB több szempontból is kétséges döntéseit valamennyire menti –, hogy a sportágak kiválasztása sehogy se jó. Világos, hogy határt kell szabni, de sokkal kevésbé egyértelmű, hogy ez a határ hol húzódik a sport, a játék és a szabadidős tevékenység között. A sakk vajon sport? És ha igen, akkor a nem kevésbé bonyolult és Kínában sokkal népszerűbb táblajáték, a go is? És a malom vagy a Ki nevet a végén?

A következetes kiválasztás azonban még az egyértelmű esetekben sem jön össze. A futás olimpiai létjogosultságát például senki sem vonja kétségbe, de – a klasszikus síkfutásnál egyébként jóval nagyobb tömegbázisra támaszkodó – terepfutás, valamint a tájékozódási futás még úgy sem kerül be az olimpia programjába, hogy az előbbi már eleve a triatlon- és az öttusaversenyek része.

Bukhat az öttusa is

A sík-, illetve a terep- és a tájfutás közti különbségtételre kézenfekvő és valószínűleg helyes magyarázat a közönség számára élőben élvezhető és főleg könnyen közvetíthető versenyszámok előnyben részesítése. Az olimpiák finanszírozásának döntő hányadát fedezik a tévéközvetítési díjak, ezért a NOB által ugyan hivatalosan regisztrált, de nehezen közvetíthető sportágaknak, mint például az ejtőernyőzés, a búvárkodás vagy a bridzs, alig van esélyük bekerülni a programba. Ugyanez a szempont érvényesülhet a versenyszámok régóta lebegtetett szűkítésénél is, így könnyen kikerülhetnek a programból olyan hagyományos sportágak, mint az öttusa, a lövészet vagy az íjászat.

Meglepő módon – és többek szerint tévesen – a NOB nem tekinti szelekciós szempontnak az egyes sportágak eredményeinek objektív mérhetőségét. Miközben szociálpszichológusok szerint a versenysportok nem kis részben éppen objektív mércéjüknek köszönhetik növekvő népszerűségüket (pontosabban, hogy ezzel a tulajdonságukkal egyedülállók az egyébként versenyorientált, de ahhoz mértékegységet nem nagyon nyújtó nyugati társadalmakban), szinte egyáltalán nem merül fel a pontozásos sportágak kizárása. Sőt a 2000-ben programba került gumiasztallal még növekedett isyáltalán nem merül fel a pontozásos sportágak kizárása. Sőt a 2000-ben programba került gumiasztallal még növekedett is a pontozásos sportágak száma, amelyek közül – a minimális érdeklődést vonzó ritmikus sportgimnasztika, műugrás, műúszás és műlovaglás mellett – egyedül a torna hoz komolyabb nézettséget.