A reklám terroristái
Vandalizmus vagy szubkultúra?
Miért fújnak egyesek groteszk mintákat a házfalakra? Mit hirdetnek a kirakatokra és buszablakokra ragasztott, értelmezhetetlen szövegekkel és ábrákkal nyomott matricák? Kik csomagolják be az elektromos szekrényeket éjszakánként?
Az utóbbi időben furcsa vizuális objektumok tűntek fel a nagyvárosokban. A matricák, sablonnal készült feliratok és ábrák már csak azért is meglepőek, mert legtöbbjük meglehetősen igényes kivitelezésű. Elkészítésükhöz számítógépes és nyomdai ismeretek is kellenek. Ugyanakkor funkciójuk egyáltalán nem tiszta: nem hirdetnek vagy kínálnak semmit. Ábráikkal és szövegeikkel inkább zavart keltenek a város amúgy jól értelmezhető óriásplakátjainak, plakátjainak, falragaszainak és neonreklámjainak rendszerében.
A jelenség célja azonban részben éppen a meghökkentés. A városlakó megáll, értelmezni próbál, kérdéseket tesz fel, és esetleg elgondolkodik, miért vannak körülötte a dolgok éppen úgy, ahogy.
A fentiek az általánosan elfogadott megközelítés szempontjából, amely a vandalizmus egy formájaként tekint a kéretlen utcadekorálásra, túlságosan is fennkölt gondolatoknak tűnhetnek. A matricázás és sablonozás azonban esztétikailag és ideológiailag tudatos környezetben született. A graffitivelellentétben, amely az utcán formálódott, és bandaszimbólumokból és a művészi képességeik ellenére is ismeretlenségben működők életjeléből forrta ki magát, a témánkat képező matricázás feltalálója ismert.
Az első, nem kereskedelmi okokból készült, de arra emlékeztető módon terjesztett matricát Shepard Fairey, a Rhodes Island-i Design főiskola hallgatója készítette 1989-ben. Az akciót kezdetben viccnek szánta, de a szélsőséges reakciók hatására tudatos alapokra helyezte működését. Egész kampányokat szervezett, Obey Giant néven indított sorozatát a műfaj alapköveként emlegetik a street art hívei.
A művész törekedett közönsége meghökkentésére és elbizonytalanítására. Munkái éltek a reklámipar eszközeivel, miközben éppen a köztereket elárasztó, reklám alapú vizuális dömping kritikájaként működtek.
Honfoglalás
Magyarországon az ezredfordulón jelentek meg a jellemzően egyszerű nyomdai eljárással készült vagy kézzel rajzolt matricák, és a sablon és festékszóró együttműködéséből születő ábrák. A legtöbb matrica fekete-fehér, és csupán készítője nevét közli: 1000%, DTM, Torz Merev, Influenza,Jana Cana. Néhány matricán értelmezhetetlen felszólítások olvashatók, olyasmik, hogy Ragassz! Másokon viszont könnyen megfejthető politikai-társadalmi üzenetek – például háború- vagy rasszizmusellenes szövegek – jelennek meg.
A járókelő azonban csak akkor döbben rá, hogy néhány év alatt egész szubkultúra fejlődött ki a matricázás és sablonkészítés körül, ha figyelni kezdi a szokatlan jeleket. A közlekedési táblák figuráinak agyvelőt ragasztott egy ismeretlen művész, óriás lények tűnnek fel egy beugróban, nemes arcélű fiatalember ábrája díszíti a házfalat.
A hazai street art kultúra ugyanazokból az elemekből szerzi a muníciót, mint a világban máshol: a provokativitásból és az illegalitásból. A főleg budapesti és szegedi utcákon látható ábrák pimasz nyíltsággal hirdetik alkotóik véleményét, vagy veszik a bátorságot ahhoz, hogy felülírják az utca hivatalosan elhelyezett vizuális elemeit.
Az illegalitás révén a street art művész pedig azt hangsúlyozza: nem fogadja el, hogy a köztér alakításába éppen a köztér használói nem szólhatnak bele. Miközben ugyanis üldözik a street artot, senkit nem zavar, hogy ugyanott, megfelelő összegért egy valóságshow-szereplő három emelet magas képe végez vizuális szőnyegbombázást.
Megengedett vandalizmus
Az alkotók legtöbbje szerint mindemellett nem elvtelenség, ha legális felületeken is dolgoznak. A legutóbbi ARC plakátkiállításon például hat óriásplakáton állíthattak ki street art művészek. A résztvevők a rendezőkkel együtt azt remélték, a hivatalos megjelenés olyanokhoz is közel hozhatja műveiket, akik illegális formában csak a vandalizmust látják bennük. A nézők a plakátkiállítás keretei közt viszont ráébredhetnek, hogy a matricák valójában a képzőművészet egy műfaját jelentik.
„A köztér formálásának a street art ugyanolyan fontos része, mint például az óriásplakátok vagy a köztéri szobrászat” – indokolta az ARC frissítését az egyik szervező, a képzőművészként és a Képzőművészeti Egyetem tanáraként is ismert Bakos Gábor.
A street art egyébként nem állt meg itt, és idén nálunk is megtörtént az, ami külföldön már bevett gyakorlat: a műfaj megjelent a kiállítótermekben, mégpedig legálisan. A Műcsarnok alagsori termét egy rendezvénysorozat részeként több alkalommal borították be matricával a meghívott alkotók, a Dinamóban pedig háromnapos eseményt szerveztek a témában.
A művészek legális és közkedvelt terepe még a szórólap is, érthető módon, hiszen a formátum hasonló a matricához. A vizuális sziporkákra pedig már nem csak a célközönség, azaz a szubkultúra szórakozóhelyei és partijai iránt érdeklődők figyelnek, a szórólapokat ugyanis egyre többen gyűjtik is.
Az alkotók mindeközben állítják, az eszmét az sem szentségteleníti meg, ha pénzt kapnak a munkájukért. „Ha fizetitek a számláimat, csak az utcán dolgozom majd” – mondta erről a műfaj atyja, Shepard Fairey. Az 1000% csoport egyik tagja pedig úgy fogalmazott: „a lényeg, hogy alkoss”.
A street art stílusa meglepő módon termékenyítőleg hatott magára a reklámiparra is. Az utcai művészek módszereire építették fel a gerillamarketing alapjait. A célcsoport meghökkentésére, mobilizálására kitalált módszer progresszivitása folytán Magyarországon nem elterjedt, állítják a szakértők. Eddig csak egy gördeszkás, BMX-es fiatalokra pozicionált üdítőital bevezetésénél használtak matricakampányt.
Elmélet és gyakorlat
Bár a street art mindezek ellenére is megmaradt illegális műfajnak, elismertségét bizonyítja, hogy a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán tananyag a matrica- és sablonkészítés, még azoknak is, akik amúgy nem élnek ilyesmivel. Egy városvédő szemében ez meghökkentő lehet, de Sugár János képzőművész és tanár szerint a street art kriminalizálása egyszerűen szemforgató behódolás a pénznek és a hatalomnak.
„A street art kreatív és innovatív. Válaszreakció egy olyan helyzetre, amikor a kreativitást hivatalosan száműzték az oktatásból” – vélte. Az intermédiás tanár elkötelezettségét igazolja, hogy egyik tanítványa, a DTM csoport tagja egyenesen matricái révén került be az egyetemre. A legenda szerint felvételije előtt kiragasztott néhány munkát a tanszék vécéjében, a folyosón, és amikor Sugáréknak bemutatta az anyagát, már tisztában voltak vele, a jelentkező nem a puszta elmélet embere.
Virtuális utcai művészet
A street art mozgalom nemzetközi jellege mégsem az oktatásnak köszönhető, hanem az internetnek. Az alkotáshoz nem csak a matrica vagy sablon elkészítése, majd a kalandot sem nélkülöző elhelyezés tartozik hozzá, hanem a dokumentálás is. Az alkotások megörökítése már csak azért is érthető, hiszen a matricák, jellegükből adódóan, előbb-utóbb eltűnnek az utcáról. Belőlük ha megmarad valami, az a fotó lesz. A digitális fényképek a népszerű street art oldalakra töltve kerülnek bele a globális művészeti vérkeringésbe. Az oldalakon országok szerint kereshetők a legfrissebb munkák, mellettük alkotójukkal és a ragasztás helyével. Egyes művészek saját honlapja egyenesen az alkotás részeként is működik. A következetesen kidolgozott kampányairól ismert londoni Banksy honlapja tájékoztat legfrissebb munkáiról, a várható akciókról, az eltávolított alkotásokról és teret ad az alkotó karcos-ironikus véleményének is.
Könnyű eltávolítani
Karcos és ironikus véleményük persze nem csak a street artosoknak van. Az utcai művészet továbbra is vandalizmusnak számít a legtöbb városlakó és szinte minden városvédő szemében. „Nincs rend a városainkban, ezért piszkítanak a saját fészkükbe. Elenyésző a kiszabható büntetés is, így az sem jelent visszatartó erőt” – mondta Ráday Mihály. „A graffitisek úgy használják mások vagyontárgyát, hogy ahhoz nem kérik a beleegyezését. Ha lesprayzném az ingét, akkor viszont tiltakozna” – hozott példát a neves városvédő. „A városszépítést nem lehet egyéni kezdeményezésekre bízni” – fogalmazott, majd hozzátette: a matrica azért nem annyira rossz, mint a graffiti.Könnyebb ugyanis eltávolítani.
Földes András
