Árnyjáték?
A mozgóképek hatása világérzékelésünkre, látásunkra és álmainkra
A Lumière-fivérek több mint száz évvel ezelőtt született tanulmányával az emberiség látása és így gondolkodása is megváltozott – állítják a kutatók, akik szerint a társadalmi- kulturális evolúcióra jelentős hatást gyakorol a mesterséges látni-, néznivalók „fejlődése”, s még az álmokat is meghatározza.
„Fényképeken, tévén és videón, számítógépes játékokon, szimulátorokon és akciófilmeken iskolázott látásunk birtokában azt hihetnénk, hogy e képek befogadása magától értetődő, velünk született és természetes. Pedig minden ember egyedi, bonyolult tanulási és élettani differenciálódás eredményeként tanulja meg a képi jelek értelmezését, a jelölt és a jel közötti azonosság természetes kezelését” – írja Kolta Magdolna a Képmutogatók, a fotográfiai látás kultúrtörténete című könyvében. Az emberi psziché kutatói jó pár évtizede tudják, az újszülötteknek a szó szoros értelmében meg kell tanulniuk látni; vagyis értelmezni a külvilágról – a szem közvetítésével – az agyba jutó vizuális információt. Arról azonban, hogy a technikai civilizáció miként és hogyan befolyásolja az emberiség látását, s hogy koronként miképpen is változott, illetve változhatott a látottak befogadása és értelmezése, csak a legutóbbi évek több tudományterületet felölelő kutatásai nyomán kezdünk sejteni valamit.
„Manapság a látásra mint a filmkészítés egyik lehetséges módozatára gondolunk, a filmfelvevők azonban csak rögzíteni tudják a látványt, nem tudják értelmezni vagy azonosítani a létrehozott képeket... Azt meg kellett tanulnunk. A vizuális jeleket azonban nem egyetlen hierarchikus rendszer dolgozza fel, hanem az agy legalább három különálló, és saját, jól elhatárolt funkcióval rendelkező feldolgozó rendszere elemzi. Az egyik rendszer az alak észlelésére vonatkozó, a második a színnel kapcsolatos, a harmadik pedig a mozgásra, a helyre és a térbeli szerveződésre utaló információkat dolgozza fel” – állítja Margaret S. Livingstone a Művészet, illúzió és a látórendszer című tanulmányában. Az amerikai pszichológus szerint a film mint tömegművészet alaposan és az eddigieknél radikálisabban változtatta meg az emberi látást: a háromdimenziós valóság kétdimenziós mozgóképes leképezése ugyanis igen nehéz feladatnak bizonyult az egyébként szinte korlátlan adaptációs képességekkel rendelkező agy számára.
Igaz, a valóság egy dimenzióval kevesebb, ám félreismerhetetlenül pontos ábrázolása már közel hatszáz évvel ezelőtt megszületett. 1420-ban ugyanis Filippo Brunelleschi a firenzei Santa Maria del Fiore dómban az egész európai művészet sorsát és irányát eldöntő demonstrációt tartott. A maestro a dóm keresztelőkápolnájáról kis táblaképet festett, amelybe egy aprócska lyukat fúrt, majd a kápolnával szemben pontosan oda állt, ahonnan a képet festette: s egyik kezében a képet tartotta, másik kezében egy tükröt. A kép hátoldala felől átnézett a belevágott lyukon, s ily módon két képet látott egyszerre: a tükörben a rajzot, s a valódi kápolnát. A hatáskeltéshez mutatványostrükköt is felhasznált: képén nem festette meg az eget, hanem ezüstlapocskákkal helyettesítette. Így az ezüstön tükröződött a valódi ég, a vonuló felhők képe tükröződött a tükörben – az illúzió teljessé vált. A tükörben két valódi kápolna volt látható, s így átalakult az addigi európai térkoncepció.
„A mozgókép ennél többet tud, hiszen a mozgást is reprodukálja” – vezeti fel a mozi és a látás összefüggéseinek taglalását Jonathan Crary Az érzékelés modernizálása című munkájában. Szerinte a legújabb neurobiológiai kutatások eredményei azt mutatják, hogy korunk képi technikáinak hosszú távú használata tényleges fizikai elváltozásokat okoz az idegrendszerben: a másodpercenként 24–25 kép felvillanásából az emberi agy által folyamatos mozgássorrá összeállított és háromdimenzióssá „kiegészített” mozi- vagy televíziós film vált a látásmechanizmus egyik alapszabványává – legalábbis a nyugati kultúrkörben. Az ettől eltérő megoldásokat a fogyasztó vagyis a mozin szocializálódott egyszeri honpolgár már nehezen képes befogadni. „A kortárs képző-, video- és számítógépes művészet ezért is találhat szűkebb körű befogadói rétegre, az újszerű, a szabványtól eltérő megoldások ugyanis rendkívül zavaróak lehetnek” – így Crary.
Hogy a mozgókép-kultúra milyen szintekig képes befolyásolni az emberiséget, arra az álomkutatási eredmények szolgálnak alapos példákkal. A filmmel nagyjából egyidős – a kizárólag a saját, illetve pácienseik beszámolóiból „dolgozó” – tudományág művelői ugyanis nagyon sokáig úgy tartották, hogy az álmok színtelenek, álmunkban csupán a fekete, a fehér és a szürke különféle árnyalatait látjuk. Heinz Kohut német pszichoanalitikus a negyvenes években állt elő azzal a gondolattal, hogy a lázálmok az amerikai technicolor filmek színes világához hasonlítanak. Ő volt az is, aki – középkori és kora újkori álomleírások alapján – fölvetette, hogy az álmok képi világa megfelelhető az adott korszak képi tömegművészetének: a templomi szobrok, a freskók a középkori, a vásári komédiások és laterna magicák a kora újkori ember álmaiban voltak gyakoriak, míg a színes, szélesvásznú kalandfilmek a múlt századi eleinkéiben. Így, valószínűsíthető, hogy a számítógépes művalóság szerepjátékain felnövekvő új generációk a kibertérben kalandoznak majd álmaikban.
Tóth Tamás
