Antenna magazin 2005 I. negyedév – Tartalomjegyzék

3 budapesti anziksz

Cserna- Szabó András

(dob utca, végállomás)

Fiáker zörög a macskakövön, a járdán Szakolczi Dániel sötéten ballag, leszegett fejjel, kezében kötél, a sarki vegyeskereskedésből jön, ahol a bibliai szépségű boltoskisasszonnyal héberül tárgyalt, megáll az órás üzlete előtt, schaffhausenét a küszöbre teszi, nem is ballag, inkább poroszkál, észrevétlen életek mellett halad el, a Három Dob vendéglőben házmestert rendel, nézi a használt nevű nőket, akik barna seritallal nevelgetik keblük terjedelmességét, nézi a haszontalan és cinikus férfiakat, akik eperpálinkát isznak és szíveket rajzolnak a márványasztalra, nézi a kerek fejű kocsmárost, a legidősebb Dob urat a három közül, aki a kapuból nyájasan invitálja az utcai járókelőket, majd törzsvendége, a hontalan artista asztalához telepszik.

Tudja, Dob úr, meséli Szakolczi nem először, de utoljára, a világ első mutatványosát Tchatcha-enlanchnak hívták, és a Londonban őrzött pergamen szerint Krisztus előtt 3776 évvel adta elő számát Khufu király előtt, levágott állati fejet helyezett vissza a nyakra, s a jószág visszanyerte életét, de ez semmi ahhoz képest, amit mesterem, Elvino, a kígyóember tudott, képzelje, Dob úr, engemet Elvino tanított meg arra, hogy testemet úgy hajtogassam össze, akár egy lepedőt, és akkor már a legkisebb helyen is elfértem, nem lehetett úgy összebilincselni, hogy öt perc múlva ki ne szabaduljak, nem véletlenül figyelt fel rám a Weisz jogtanácsos úr fia, aki a Rákosárok utca sarkán született, de akkor már Houdini néven járta a világot, és ezzel a Weisz Erikkel még a Scotland Yardból is hülyét csináltunk, kérem, mert Harwick városában felkértük a rendőröket, tegyenek annyi bilincset rám, amennyit csak tudnak, aztán zárjanak be a legerősebb cellába, ők pedig így is tettek, és öt perc múlva Erik fogta bőröndjét, elköszönt, majd kisétált az épületből, és amikor a pandúr urak a cellához futottak, az ajtó tárva-nyitva, a bilincsek a priccsen, mert én, Dob úr, kérem, akkor már Weisz úr vulkánfíber kézitáskájában gubbasztottam.

Azután önállósultam, és a közönség a lábaim előtt hevert, Ferenc Jóska gyakorta megnézte műsoromat Bécsben, és ha kellett, bilincset törtem, ha kellett, élve temettettem el magam, és a fakírok sárgák voltak az irigységtől, mert amit én tudtam, azt ők nem tudhatták, még Elvino sem tudta, mert egykori mesterem is eltemettette magát, de ő csupán négy percig bírta a homoksírt, én pedig kerek félóráig, Dob úr, kérem, megkötöztek, zsákba húztak, betettek a ládába, két mázsa homokot szórtak rám, leszögelték a ládát és felhúztak a magasba, alattam ment a műsor, a cirkusz, aztán harminc perc múlva leeresztettek, kiástak a homokból, és én élve bújtam elő a zsákból, kérem, tízezredjére is élve, mert én voltam Dandy Jackson, és a publikum tombolva ünnepelt, a kalapos asszonyságok szerelmes leveleket írtak hozzám, a tokás költők porcelánarcomról zengtek, a világlapok szalagcímben hozták rekordom, én pedig megizentem a fakíroknak, hogy jöjjenek csak az én utcámba, és mutassák meg, mit tudnak, feküdjenek a ládámba, engedjék meg, hogy rájuk töltsem a homokot, és bírják ki harminc és egy percig, de persze egy sem jelentkezett.

Utóbb elhagytam a nagyvilágot, Dob úr, kérem, a nagyvilágot, mely körülrajongott, és hazatértem, hogy hazámnak előadjam főművemet, a számot, melyre egész életemben készültem: „Élő nő lefejezése”, ez volt a címe, a Népligetben mutattam be, csaknem hatezer évvel Tchatcha-enlanch után szinte ugyanaz az attrakció, csak nem állattal, hanem nővel kivitelezve, lemetszettem P. Óceánia kisasszony fejét, majd visszaillesztettem, és ő édesen kacagott, de a mutatványra a kutya se volt kíváncsi, kérem, az emberek ásítoztak, az eget bámulták vagy éppen alfelüket vakargatták, a vagyonkám elolvadt, Kistarcsán lettem portás, majd itt, a Dob utcában házfelügyelő, udvart seprek, kapupénzt szedek és üveges tótokkal iszogatok.

E szavakkal hagyja ott az öreg Szakolczi a Három Dobot, s indulna a villanyos felé, hogy a zugligeti erdőben kösse fel magát, de ahogy az udvarra lép, a kapuszínbe tompa dübörgéssel gurul be a titokzatos, fekete szekrény, a verklis tekerni kezdi a kurblit, Rigoletto danol csilingelő géphangon, a háziasszonyok a gang korlátjára könyökölnek, a cselédlányok újságpapírba csomagolt kétfilléreseket ejtenek a magasból a féllábú hadfi kalapjába, aki végül Szakolczihoz fordul, s mivel a hontalan artistánál momentán egy fillér sincsen, a kötelet hajítja a zsíros filckalapba, s arra gondol, most már a Jóisten se menti meg attól, hogy még egyszer, utoljára élve bújjon a homoksírba.

(budipest)

Ahogy a hófehér járólapon térdeplek a kábító klórszagban, a piszoáromnak bilincselve, farkasszemet nézve az ALFÖLDI PORCELÁN felirattal és a kékes szagosító tablettával, melyen a húgy oly költőien tud felhabzani, akár a tenger, szóval közben azon gondolkodom, milyen szépen kezdődött minden, milyen gyönyörű is volt eleinte a szabadság, ahogy kézenfogva álltunk a szeles Hősök terén, és temettük Nagy Imrét, ahogy a hivatalban gondtalan örömmel átvettük a kárpótlási jegyeket a nagyi államosított tehénistállójáért, aztán jött a privatizáció, és végre mindketten otthagyhattuk a zeneiskolát, nem kellett többé szolfézst tartani, idióta kölköket, a Kodály-módszer csődjeit zongorára tanítani, nem kellett körmösöket osztani az énekkari próbán, és tudom, hogy anyádék teljesen hülyének tartottak, kicsit talán undorodtak is tőlünk, mi mégis boldogok voltunk, mikor a kárpótlási jegyeken túladtunk, és miénk lehetett a Galamb téri nyilvános vécé.

Emlékszel, még becéztük is: véce, budi, latrinácska, ő volt a mi aranytojást tojó tyúkunk, bár eleinte nehezen hitted, milyen elképesztő pénzt tud termelni egy ilyen szarkoporsó, de mikor jöttek az első vendégek, s dolguk végeztével vastag borravalójuk édesen kopogott az alumínium hamutálkában, akkor végre beláttad, igazam volt, a szabadsággal a gazdagság is lassan megérkezik hozzánk, s már nem törődtél hitetlen anyádék állandó zrikálásával, fel se vetted, ha apád vécésnéninek hív, ha engem Szarkirálynak, és még most is látom arcodon a kielégült mosolyt, mely akkor húzódott ajkadra, mikor az első év bevételét jó gazdaként visszaforgattuk a vállalkozásba, és felújítottuk budicskánkat, a fanyelű pumpákat ragyogó krómok váltották fel, a repedt tartályokat és szakadt láncokat európai gombnyomásos öblítőrendszerek, és a rozsdás húgykagylók helyett pazar porcelánpiszoárokon csillogott a százas körte vakító fénye, nem érzem hencegésnek: a körúttól a Ligetig nem volt olyan véce, mint a miénk.

Nem haragudtam, mikor elmentél a Kaszinóssal, láttam én, hogy szerelem első látásra, bejött az üzletbe, ürített egy félórásat, aztán mikor hálásan rád pillantott ... a maradék papírt az asztalra helyezte és a tálkába tett két húszast ..., összeszikrázott a tekintetetek, láttam én, itt már nincs mit tenni, láttam, minden eldőlt, és nem mondhatod, hogy smucig lettem volna, akkor már öt vécém volt, kettőt vihettél, el is adtad nyomban, azóta a saját kis klotyóim a konkurencia, a Zöldségcsászár, aki megvette őket, folyton rámlicitál, lézeres öblítés és elektromos beléptetés, de hát le van szarva, velem nem tud kibabrálni, nekem törzsközönségem van, ide nem székelni, hanem kikapcsolódni járnak a vendégek, mert itt nemcsak hatrétegű bársonypapírt és friss hírlapot kapnak, de jó szót, emberséget és törődést.

Nem mondom, hogy nem lenne jó, ha visszajönnél, bár tudom, erre nincs sok esély, és azt sem mondom, hogy a pénz túlzottan megkönnyíti az életemet, persze, vannak nők az életemben, szinte minden héten felcsípek valakit, a Kaszinós biztos mondta, hogy hozzátok is gyakran járok, nincs is a csajozással túl sok gáz, fizetek, mosolyognak, ágy, aztán reggel megkérdezik, mivel foglalkozom, én pedig büszkén vágom bele a bájos pofijukba: a szariparban nyomulok, bébi, és akkor vagy rögtön elfutnak, vagy maradnak még, de aztán minden randevúnál körbeszagolnak, mint a kutyák, és hiába magyarázom nekik, hogy a pénznek nincs szaga, előbb-utóbb mégis lepattannak, mindegy, talán jobb is így, szabad vagyok, és szabad is maradok, de ha visszajönnél, akkor minden más lehetne, könnyen lemondanék a szabadságról, mint ahogy egyszer már lemondtam róla a kedvedért, mert te vagy az egyetlen nő a világon, aki nem szagolgat, aki tudja, mit jelent nekem a bélsár, aki valaha is tiszta szívből szeretett.

Nem is baj, hogy néha jönnek ezek a csuklyás elmebetegek, feldúlják a vécét, azt hiszik a barmok, a tartályban tartom az összes lóvét, aztán lekennek egy-két sallert, és mérgesen, csalódottan lépnek olajra az apróval, szagolgatják, hiába mondom, hogy nincsen szaga, szóval nem baj, hogy néha jönnek, mert ilyenkor, mikor letérdepeltetnek és hozzábilincselnek a saját piszoáromhoz, sok mindenen el tudok ám filózni, például, hogy jó lenne már a húgyrácsot kicserélni a kettesben, mert kezd sárgulni, vagy hogy milyen igaza volt Ginsbergnek, mikor azt danolta: „annyi a Szar a világban, városok alatt a folyókba ömlik”, és persze az is eszembe jut, jó lenne, ha visszajönnél, szarba a szabadsággal, csak rád vágyom.

(az utolsó taxi)

Falfehér bálnával suhanunk a kihalt és szürke Rákóczi úton, kövér esőcseppek dobolnak a szélvédőn, belesüppedek a műbőr anyós-ülésbe, dobozos sört kortyolok, szinte röpülünk, és a kopasz, fukszos sofőr felé fordulok, azt kérdezem, mester, hová lettek innen a hajnalok, mert ami itt van, azt én kikérem magamnak, mert ez nem hajnal, ez csak amolyan hajnalszerű, hajnalka vagy mi, mert ebben az átkozott városban már rég nincsenek igazi hajnalok, tudja, mester, Budapest sajnos elvesztette érzékenységét a finom átmenetek iránt, úgyhogy a hasadó hajnalról is lemondott, csak az éjjelt ismeri, meg a reggelt, valódi pirkadat ma már csak a hidakon létezik, mert a hidak valahogy nem tartoznak a székesfővároshoz, se Budához, se Pesthez, a hidak egyedül a Dunához tartoznak.

És a kopasz, fukszos sofőr nem felel, csak morcosan néz maga elé, némán, még a szuszogását se hallom, röpülünk a Kossuth utcán, az üres dobozt a lábam mellé ejtem, letekerem az ablakot, rágyújtok, és a füstön át előbb Elvist nézem, aki a visszapillantó tükörről lóg alá, és az útkátyúk ritmusára rázza csípejét, aztán a Merci célkeresztjén át az ébredő várost figyelném, de nem látok semmit a szörnyű ködtől, nem látom az arasznyit ugró verebeket, akik a beton repedéseiből kotorják csőrükkel a morzsaszemeket, nem látom a járdán tunyán lépegető galambokat, se azt a fekete- zöld arcú részeget, aki nagyot húz a flaskából, csuklik egyet, aztán lehányja a kutyáját, és az átázott plakátot sem látom, amint lassan elválik a faltól, nem látom, ahogy a politikusarc a pocsolyában landol, a lágyan csörömpölő első villamos sincs sehol, nincs fényes hajnal, az áttetsző levegőég alatt nem borzongnak a kövek, hatalmas némaságban nem terpeszkedik a város a meszszeségbe, szennyes színei nem folynak egybe, a nyugati látóhatár nem feszül meg, mint egy fakókék vitorla, és a híg napfényben a tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetegét sem látom, csak a ködöt, a rohadék ködöt, ami mindent felfal, madarat, embert, házat, utcát és eget.

Asszem, jön a jó idő, szólal meg hirtelen a kopasz, fukszos sofőr, és már az Erzsébet hídon röpülünk, az eső eláll, a köd úgy szakad föl, akár a zakóbélés, és alapjában semmitmondó kép tárul elénk, piszkos falak, tetők cikcakkja, a túlsó ablaksor vakon csillog a napfényben, a Vár zöld teteje is fényes, a Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik, a redőnyök mögött alszanak, valahol szól az ébresztőóra, öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét, szinte hallani a seprő sercegését, a harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza, három uszályt is látok, lefelé úsznak a Dunán, és takarítják a kávéházat, a Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak, és a sziget benyúlik a Margit híd alá.

Ácsi, mester, ide volt a fuvar, kiáltok a kopasz, fukszos sofőrnek, padlófék, és felhajtott gallérral szállok ki a taxiból, az eldobott csikk a tócsában még serceg egy utolsót, pénzt kotrok elő, és végül azt kérdezem az időjóstól, hogy mester, ugyan mi a szarból gondolja, hogy jön a jóidő, és ő nem néz rám, csak jobb kezével elengedi a kormányt, a járda felé mutat, és a korlát mellett egy férfit pillantok meg, lassan, de rendületlenül csoszog, faszekrényt cipel a fején, a gardrób ajtajai leszegett szárnyakként lógnak, a férfi nem is látszik, csak a csíkos fürdőnadrágja, a vastag, szőrös lába meg a strandpapucsa, és a kopasz, fukszos sofőr még mindig nem néz rám, csak annyit mond mereven maga elé bámulva, asszem, jön a jóidő, Vanek úr Pestről a Feneketlen tóhoz költözik, és az aprópénzt az anyósülésre szórom, elharapok egy szeszes böfögést, az ajtót remekül bevágom, és a bálna elhajt, lazán nekidőlök a koszos korlátnak, és nézem, ahogy a strandpapucsos kasztni egyre távolodik Buda felé, és a napsugár kibújik a hegytetőn álló babérágas szobornő hóna alól, a hetes busz bűzt okádva nyekereg ide és oda, Klotild és Matild jó reggelt kíván egymásnak, a molett utcanő cipőjének kitörik a sarka, Sissy ásítozik a parkban, a hátizsákos turista egy felejthetetlen pillanatot kap lencsevégre, a Döbrentei téren harangoznak, a pattanásos suhanc egy párt nevét fújja festékkel a pillérre, és akkor én elegánsan átvetem magam a korláton, ugrok, mintha nagybőgőbe ugranék, zuhantamban még egy utolsó panorámapillantás, az Aba utcától a Zsuzsanna utcáig, ha ez szép, akkor minden szép, gondolom végül, aztán csak halak, halak, halok.