Képek a múltból
Retusált fotók, retusált történelem
Az általános vélekedés szerint a politikusok tudatos imázsépítése a huszadik század közepétől vált a politikai munka fontos elemévé. A média hatásának, súlyának növekedésével a közélet szereplői egyre nagyobb figyelmet fordítottak megjelenésük tervezésére, alakítására, felismerve, hogy a tömegekhez az emocionális azonosulást kiváltó képek hatékonyabban juttathatók el, mint a programok, az érvek vagy az ideológiák.
Az érzelmekkel manipuláló, látványelemekkel operáló politikai propaganda nem mai találmány; kiemelkedő tehetséggel alkalmazta például Leni Riefenstahl is a filmjeiben a náci ideológia felmagasztosítására és a szimpatizánsok mozgósítására. A személyes imázs ilyen – kétes értékű, ám igen tudatos – formálása mégsem ekkor, és nem is a mediatizált ezredfordulón élte első „aranykorát”, hanem úgy nyolcvan évvel ezelőtt, a Szovjetunióban.
Joszif Viszarjonovics páratlan vehemenciával vetette magát a Sztálin-imázs kialakításába: néhány évtized alatt nem csak mítoszokat gyártott és font saját személye köré, hanem mitológiát építve, a történelmet alakította a saját elképzeléseinek, lázálmainak megfelelővé.
A nyilvános számítógép-hálózatok megjelenésével – a nemzetközi terrorizmus és a gazdasági kémkedés elleni fellépéssel indokolva a profilbővítést– az elektronikus adatforgalomra is rászálltak: szinte minden leolvasott weboldal, elküldött e-mail archiválódik valamelyik lehallgatóállomáson, csakúgy, mint a telefonbeszélgetések, amelyeket hangfelismerő technológiák segítségével analizálnak. A számítógépek minden állomáson ugyanazt a szoftvert futtatják, ez a „Dictionary”, vagyis a Szótár, amely kulcsszavas keresést tesz lehetővé a hatalmas adathalmazban.
Az öt tagország titkosszolgálatai összeállítottak és folyamatosan frissítenek egy-egy szótárt, amelyben a számukra valamiért érdekes kulcsszavak kapnak helyet – a napi „termést” átfuttatva ezen a programon, a gép kiválogatja a gyanús üzeneteket, ezek közül pedig hús-vér ügynökök választják ki a valóban fontos információkat. Az egész folyamatot az NSA koordinálja – a brit, az ausztrál, a kanadai és az új-zélandi titkosszolgálatnak az amerikaiaktól kell kérvényeznie, ha a többi országban gyűjtött anyagból kíváncsi valamire.
Történelem és hamisítás
Sztálin az 1920-as években érzett rá az akkor még egyáltalán nem megkerülhetetlen média erejére, és eszelős szívóssággal, évtizedeken keresztül tervezte, kontrollálta az újságokban, könyvekben és egyéb kiadványokban megjelenő Sztálin- és Szovjetunió-képet. A Vezér azonban nemcsak a jelent alakította a jövőre figyelve, hanem – addig példátlan és azóta is szinte felülmúlhatatlan eredményességgel – a múltat, a történelmet is paranoiás világképéhez igazította.
„A civilizációk legátfogóbb történelem-hamisítása” díjra érdemes, évtizedeken át zajló munka talán legjellemzőbb dokumentumai azok a fotók, amelyeket felsőbb utasításra alakítottak át az aktuális politikai céloknak megfelelően. Kegyvesztett forradalmárok tűntek el Lenin mellől, Sztálint általa talán soha nem látott, de a kép készültekor biztosan nem látogatott helyeken örökítették meg fényképek, forradalmi tömegek gyűltek a szónokok köré, olykor pedig korábban már kiretusált személyek tűntek fel újra egy-egy csoportképen.
Látszatbarátság
A pártdirektívák szellemében folyó munka olyan sikeres volt, hogy az egy-kori Szovjetunió területén Sztálin sokak emlékezetében (képzeletében) még ma is magas, színészmosolyú férfiként él; sokan nem tudnak Trockijról, s akik tudnak sem biztos, hogy képen felismernék az 1917-es forradalom központi alakját. Lenint pedig inkább a Gazda nagy barátjának, semmint a Sztálin hatalma növekedését aggódva figyelő politikai szereplőnek tartják.
Nem véletlen tehát, hogy a sztálinizmus történelemhamisító tevékenységének dokumentumait nem helyben dolgozták fel. Egy angol író és fotóművész, David King több évtizedes kutatótevékenysége kulcsszerepet játszott abban, hogy ma döbbenten és hitetlenkedve szemlélhetjük az egykori propagandagépezet hátborzongató hatékonyságának és cinizmusának képi bizonyítékait.
Az Európát körbejáró – néhány éve a Centrális Galériában nálunk is kiállított – fotográfiagyűjtemény segítségével tulajdonképpen a Szovjetunió történelmének egy szakasza követhető nyomon. Az eseményekre rendhagyó módon az utal, ahogy az eredeti felvételekről fokozatosan eltűnnek a politika vezéralakjai – egészen addig, míg a legtöbb képen nem marad más, csak Sztálin.
Az életből kiretusálva
Az átalakított fotók egyébként nem pusztán történelmi érdekességük okán érdemelnek figyelmet. A retusálás sorstragédiák jele is. A csoportképekről eltűnő alakok legtöbbször az életben, pontosabban az életből is eltűntek: száműzték, kivégezték őket, vagy rejtélyes balesetben hunytak el.
Sztálin azt akarta, hogy a kegyvesztettek, akik szerinte a rendszer árulóivá váltak, eltűnjenek az emberek emlékezetéből is. Nyilván ezért alakult át az 1920-as II. Kommunista Internacionálé résztvevőit ábrázoló népes csoportkép Lenin és Gorkij páros fotográfiájává: két alak – indokolatlanul – áll egymás közelében, egy szinte teljesen üres lépcsőn.
„A kép elkészülte után négy évvel, Lenin halála után indult be a sztálini gépezet, azzal a céllal, hogy kultuszt teremtsen az ideológus alakja köré” írja David King magyarul is megjelent könyvében, a Retusált történelemben. A mítoszgyártás jegyében verbuváltak-retusáltak százezres tömeget a szónokló Lenin lábaihoz. Ha összehasonlítjuk a „tömeggyűlés”-képet az eredeti fotográfiával, a pátosz groteszkbe fordul.
A sztálini mitológia kialakításának része az is, hogy Lenin mellől eltűntek harcostársai, mindazok, akiket Sztálin ellenségeinek tekintett; perbe fogott, száműzött vagy kivégeztetett. Az egyik legismertebb kommunista ikon, a moszkvai Nagy Színház, a Bolsoj előtt szónokló Lenin széles körben terjesztett fotójáról már hiányzik a kép készültekor még a közelben álló Trockij és Kamenyev. Egy 1919-ben készült csoportkép előbb a Sztálin-Lenin-Kalinyin triót ábrázoló fotóvá alakult, később Kalinyin (is) eltűnt – így „egyszerűsödött” az eredetileg húsz főt ábrázoló kép a két hős forradalmár páros portréjává.
Utólagos korrekció
A Vezér célja az volt, hogy a forradalom atyjaként aposztrofált Lenin közeli barátjának tüntesse föl magát, s ezzel is legitimálja hatalmát. A terv valóra váltását nehezítette, hogy Sztálin 1917 előtt igencsak jelentéktelen figura volt, politikai szereppel nem bírt, a korabeli vezetői csoportképeken nem szerepelt. (Azzal tett szert némi „ismertségre”, hogy 1913-as száműzetése idején megerőszakolt egy gyereklányt.) Hamisítványokkal – mint például a teraszon egymás mellett ejtőző Lenint és Sztálint ábrázoló kép – azonban elérte, hogy a tömegek szívélyes barátoknak tekintették a két, valójában inkább egymással szemben álló vezetőt.
A retusált fényképek idealizált világa jó alapot kínált a kommunista ikonográfia kiteljesedéséhez. Az idill később szobor formájában is megtestesült: Lenin és Sztálin egymás szemébe néz, a kompozíció már-már szexuális fűtöttséget sugall. A téma egy későbbi szoborparafrázisa a Vezért már Lenin elé állítja: Lenin – láthatóan – „issza Sztálin szavait”.
A fent említett, a Nagy Színház előtt készült, majd retusált Goldstein-fotó szolgált a kor szocialista realista festőnagysága, Iszak Brodszkij 1933-ban megbízásra készített, a forradalmat és Lenint dicsőítő, monumentális festménye alapjául. Az emelvény mellől persze itt is hiányzik Trockij és Kamenyev – helyükre két újságíró került (nyilván, hogy jegyzetelhesse a lelkesítő beszédet).
Senki kabátja
A festményeket természetesen könnyebb volt felső utasítások szerint komponálni, de úgy tűnik, a retusálók sem ismertek lehetetlent: lehetett a feladat akár Trockij, akár a később kivégzett, jómódú kulákok gyermekestől való eltüntetése, de készült olyan mestermunka is, amelyen új rangsorban állították egymás mellé a Vörös Hadsereg parancsnokait, és – a biztonság kedvéért – vidámabbra cserélték mögöttük a közkatonákat.
Az „utómunkálatok” nem kerülték el a festményeket sem. Így kerülhetett a Sztálin, Kirov, Vorosilov és Jagoda hajókirándulását ábrázoló Nalbandian-kép átfestett változatára – a később kivégeztetett Jagoda alakjának helyét kitöltendő – egy korlátra dobott, senkihez sem tartozó nagykabát. A hátborzongató fantáziával megtervezett, és elképesztő hatékonysággal kivitelezett történelemátíró hevületről a külföldre került folyóiratok, könyvek és egyéb kiadványok nélkül manapság csak sejtéseink lennének. A Szovjetunióban ugyanis évről évre kiadott jegyzék alapján távolították el a könyvtárakból a kegyvesztettek képeit, írásait tartalmazó munkákat, sőt, az olvasókat is kötelezték a cenzúrára. Kun Miklós történész, a Retusált történelem című könyvhöz írt tanulmányában beszámol arról a groteszk körlevélről, amelyet a Nagy Szovjet Enciklopédia szerkesztői küldtek az előfizetőknek. A külföldre is eljuttatott levél felszólítja a könyvtulajdonosokat, hogy a kötetből vágják ki a megjelenés óta a rendszer ellenségévé vált Berija fotóját a hozzá tartozó szöveggel együtt, majd a helyére ragasszák be a mellékletként megküldött, a Bering-szoros flórája és faunája szócikket.
E bárgyún nagyravágyó történelemhamisító igyekezetet a huszonegyedik században – ha azt nem a huszadik század előzte volna meg – akár megmosolyogtatónak is tarthatnánk. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a kor technikai lehetőségei, adottságai közepette ezek a montázsok és retusmunkák szakmai bravúrnak számítottak. És azt sem, hogy a fotóról eltűnt embereket legtöbb esetben az életből is „kiretusálták”...
A fotókért köszönet a PolgArt Kiadónak. David King: Retusált történelem (fordította: Szatmáry Nóra), Budapest, 1999
Földes András
