Látás mikrochippel?
Sötétből homályba
A világsajtó szenzációként adta hírül, hogy hat vak, illetve csaknem vak páciens – akiknek retinája egy ritka örökletes betegség (festékes szemideghártya-gyulladás, retinitis pigmentosa) következtében súlyosan károsodott – műretina-beültetés után részlegesen visszanyerte látását.
Artificial silicon retina – mesterséges szilíciumretina. Ez a legújabb varázsszó a látáskutatással és klinikai szemészettel foglalkozó szakemberek körében. Egy olyan mikrochipről van szó, amelyet a károsodott retina működésének javítására terveztek. A szemészorvosok e legújabb, még csupán kísérletinek nevezhető sebészi beavatkozással kapcsolatban annak ellenére óva intenek a túlzott optimizmustól, hogy a tavaly áprilisban a mesterséges retina beültetése után hat súlyosan látáskárosodott amerikai páciens nem csupán a fény-árnyék viszonyok, de bizonyos alakok, minták felismerésére is képessé vált. Egyikük évek után látta meg újra felesége arcát, egy 59 éves férfi pedig 20 év után először pillantotta meg magát a tükörben. A szakemberek szerint a látás nem egyszerűen optika, nem is csak biokémia vagy biofizika – a teljes érzékelési-észlelési folyamatot mesterségesen még senkinek sem sikerült „összerakni”.
„Az elképzelés, mely szerint a retina elé – vagy mögé – a fényt érzékelő és elektromos impulzusokká alakító mikrochipet operálnak, a látáskutatás újabb keletű kezdeményezései közé tartozik” – kezd a módszer vázolásába Bausz Mária, a Semmelweis Egyetem I. számú Szemészeti Klinikájának adjunktusa. Bár a szemészeti mikrosebészet legmodernebb eljárásaival ez a látóprotézisnek is nevezett mikroelektronikai „alkatrész” különösebb nehézség nélkül beültethető, ám a fény hatására keltett ingerület átvitele, vagyis a környezet vizuális információinak maradéktalan átadása az idegrendszer – végső soron az agy – felé ma még sok tekintetben megoldatlan probléma. Számítógépes szakemberek, szemészek, agykutatók próbálják már évtizedek óta modellezni a látás mechanizmusát, egyelőre azonban nem sikerült biztosítani az ideghártya és az agykéreg közötti összeköttetést. S bár számítógéppel imitáltak már ideghártyát, a probléma tehát elvileg megoldható, ez mai ismereteink szerint még nem jutott el a gyakorlati megvalósításig” – folytatja a magyar szemészorvos. Az általa elmondottakat az eddig 15 esetben elvégzett műretina-implantációs műtétek eredményei is alátámasztják. A különböző szembetegségek kutatásához anyagi, szervezési segítséget nyújtó amerikai alapítvány („Küzdelem a vakság ellen”) tájékoztatása szerint az eddigi operációk sikerültek, ám a betegeknek a műtét után is legfeljebb fényélményeik voltak – tehát továbbra sem láttak.
„Orvosi értelemben a vakság annyit tesz, hogy a szem, a látóideg vagy a vizuális információk feldolgozásáért felelős agykérgi terület betegsége, rendellenessége miatt a páciensnek nincs fénylátása. Szociális értelemben azonban gyakorlatilag az is vaknak mondható, aki észleli ugyan a fényt, ám a tárgyak, élőlények körvonalait már nem, s ezért a mindennapi életben képtelen a látására hagyatkozva tájékozódni, létezni” – definiálja a nem látás mibenlétét a szemorvosnő. A látóvá tevő műtétek egyik jelentős problémája egyébként éppen az, hogy a vakságukhoz hosszabb távon is alkalmazkodott embereknél – főképpen ha sérülés vagy betegség miatt fiatalkorukban vesztették el a látásukat, s ez az állapot tartóssá válik – a látás képessége „elfelejtődik”. Így a műtéti beavatkozás után a beteg érzékeli ugyan a fényt, tán még a színeket és a formákat is, de nem képes azokat egységes értelmezhető egésszé „összerakni a fejében”. Nem úgy, mint a külvilágra még tökéletesen emlékező, látásukat legfeljebb pár évre elvesztők, akik miután lekerül a kötés a szemükről, szinte azonnal újra látnak.
Éppen a figyelemreméltó különbség alapján véli Oliver Sacks amerikai neurológus az Antropológus a Marson című, szürkehályog- operációval látóvá tett pácienseiről szóló esettanulmányt is közzétevő könyvében, hogy a látás, de főként a látottak helyes, „használható” értelmezése nem feltétlenül velünk születetett tulajdonság. Szerinte ezt is éppúgy meg kell tanulni – méghozzá csecsemő- és kisgyermekkorban –, mint a többi észlelésmódot vagy a beszédet, a két lábon járást. Sacks szerint ha az agykéreg vizuálisinformáció-feldolgozásért felelős területe, akkor nagy valószínűséggel már nem is fog. Egyebek mellett azért sem, mert ilyenkor a tapasztalatok szerint a hallási, tapintási stb. mechanizmusok, illetve az őket reprezentáló agyterületek főként az agyi látókéreg „kárára” fejlődnek –, s olykor a szó szoros értelmében is átterjednek annak területére.
Alberto Valvo amerikai szemészorvos A látás visszanyerése hosszú idejű vakság után című, 1971-ben megjelent könyvében a kérdés egy másik, speciális aspektusára is rávilágít: „Az igazi nehézséget a tárgyak egyidejű észlelése jelenti azok számára, akik megszokták a tapintás és a hallás általi észlelést.” A vak ember ugyanis a látási észlelésen kívüli benyomások (tapintás, hallás, szaglás) elemeiből építi fel világáról alkotott belső képét. Valvo egyik páciense, aki szürkehályog-műtétje után magnóra mondta tapasztalatait, a következőképp számol be erről: „A műtét előtt tökéletesen más elképzelésem volt a térről. Ha tudtam, hogy egy akadály vagy egy lépcső van mondjuk egy tornác végén, akkor az az akadály a megszokott hosszúságú idő elteltével ott is volt. Hónapokkal az operáció után viszont még mindig nem tudtam összhangba hozni vizuális észlelésemet a járási sebességemmel. Össze kellett hangolnom a látásomat és az út megtételéhez szükséges időt. Ha a járás túl lassú volt, vagy túl gyors, akkor szinte bizonyosan megbotlottam.”
John Hull, angol kutató – maga is vak ember – a Kövek érintése: egy vak tapasztalatai című, 1990-ben megjelent könyvében a fentieket a következőképpen summázza: „Egy vak számára annak érzése, hogy a tér egy adott pontján van, sokkal kevésbé hangsúlyos. A tér a saját testére korlátozódik, s testének helyzetét nem abból határozza meg, hogy milyen tárgyak mellett haladt el, hanem abból, hogy mennyi ideig volt mozgásban. A pozíciót az időn keresztül méri”.
A már idézett Sacks mindezt úgy értelmezi, hogy a vak ember számára a különböző vizuális érzetekhez nem rendelődnek a vizuálisan észlelhető és „megtanulható” méretek. Nyilván ezért is nem létezik számára a tér, s még kevésbé a perspektíva fogalma. Az amerikai neurológus ennek kapcsán eseteket is említ: Egész életükben őserdőben – ahol nagyobb távolságra nem lehet ellátni – élt embereket nyílt, sík terepre vittek ki. Ezek az emberek olykor a kezükkel próbálták megfogni az egészen távoli, tehát a perspektívát ismerők számára bizonyosan elérhetetlen hegycsúcsokat vagy más tereptárgyakat. Ebből, s természetesen számos más kísérletből Sacks is, de A viselkedés szerveződése című, tíz éve megjelent könyvében Donald Hebb kanadai pszichológus is végképp kétségbe vonta, hogy a látottak feldolgozása velünk született, vagy legalábbis bármely életkorban megtanulható képesség volna. Ezt erősíti Sacks egyik páciensének esete is, aki 45 év „sötétség” után kapta vissza a fényt. „Látott, de abban, amit látott, nem volt koherencia. Nem állt rendelkezésére az a vizuális memória, ami támogathatta volna észlelését. Pedig retinája és látópályái aktívak voltak, továbbították az impulzust, ám az agya képtelen volt ezeket értelmezni” – írja az amerikai neurológus, hozzátéve, hogy a „jól trenírozott” látók számára bizonyára nehezen értelmezhető a hirtelen újra látóvá lett társuk eme zavarodottsága.
Kérdés: vajon milyen idős korig van esély az esetlegesen visszanyert látás valódi „élvezetére”? A szemorvosok tapasztalatai szerint bizonyos esetekben, főképp fiataloknál, a fent említett konfúz észlelési állapot hosszas tanulás és alkalmazkodás után elmúlhat, s a páciensek végül megtanulnak látni. Ám ha a látóvá tétel csak idősebb korban következik be – mint például a születése óta vak, s most 49 éves Stevie Wondernél – egyáltalán nem garantálják a sikert. „Neurológiai értelemben ugyanis egy látását visszanyert személy nem ugyanonnan indul, ahonnan egy újszülött vagy egy még fejlődő agyú fiatal, akinek agykérge minden érzékszervi reprezentáció terén egyenlően fejlett – vagyis egyaránt képes alkalmazkodni bármilyen inger felfogásához és feldolgozásához. Egy látását korán elvesztett személy agykérge ahhoz alkalmazkodott, hogy észleléseit kizárólag az időben, nem pedig térben és időben szervezze” – írja Sacks.
Ugyanakkor tény, hogy a legújabb, a fent említett hat, retinaelváltozásban szenvedő amerikai páciens esetében az eddigieknél biztatóbbak az eredmények. A szemükbe ültetett 2 milliméter átmérőjű, s mindössze 25 mikrométer vastagságú szerkezet ugyanis 5 ezer darab mikroszkopikus méretű, úgynevezett mikrofotodiódát tartalmaz, amelyek mindegyikéhez egy elektróda tartozik. A diódák feladata, hogy a beérkező fény energiáját olyan elektrokémiai impulzusokká alakítsák át, amelyek serkentik a retina még működőképes sejtjeit. A szerkezet a beérkező fény energiáját hasznosítja, így külön áramforrást nem igényel. Működésének lényege, hogy apró cellái összegyűjtik a fényt – a szem sérült vagy elpusztult fényreceptorai helyett –, majd a fényreceptorokhoz hasonlóan elektromos jelet hoznak létre. Ezzel képesek serkenteni a retina még működőképes sejtjeit. Az ingerület végül a szemidegen keresztül vezetődik el az agyba, éppen úgy, mint a természetes eredetű impulzusok.
A 45–67 év közötti pácienseket 21 hónapig vizsgálták, s az első eredmények igen biztatóak. A retina mögé beültetett szerkezet működik, sőt hatása kedvezőbb a vártnál, mivel egyelőre nem ismert okokból nem csupán a beültetés helyén, de annak környékén is fokozódott a retina működése. A hat páciens látása számottevően javult. Bár teljes látásuk nem állt vissza, de ezek az eredmények is számottevően javították életminőségüket.
A szakirodalom által bemutatott esetek tapasztalatai azt mutatják, hogy ha orvosilag sikerül is a beavatkozás, s a korábban nem látó ember újra lát, még mindig hátra van az egészen másfajta létformához való adaptálódás. A „vakidentitás”-t föl kell váltania a „látóidentitás”-nak, s ezt olykor csak rendkívüli nehézségek árán lehet átvészelni. Az amerikai szociálpszichológus, Harlan Lane A jóindulat álarca című, 1992-ben megjelent könyvében úgy véli, hogy ezeknek az embereknek – mint vakoknak – szinte szó szerint meg kell halniuk, látóként kell újjászületniük. Hogy ez milyen összetett pszichés és pedagógiai probléma, azt jelzi a brit szemorvos, Richard Gregory is, aki még 1963-ban számolt be arról, hogy az egyik, látását operáció révén visszanyert, és látni is megtanult betege olyannyira nem volt képes átállni az új életformára, hogy a műtétet követő euforikus világfelfedező időszak után rendkívül mély, s a nem sokkal később bekövetkező haláláig tartó depresszióba esett. Sacks is arra hívja fel a figyelmet, hogy közel sem minden a sebészeti technikai vagy a technológiai fejlődés. Ő olyan esetekről is beszámol, amikor a látáshoz szükséges „berendezések” ugyan tökéletesen működnek, a meggyógyítottak azonban – tudatos vagy tudattalan pszichés gátlásaik miatt – rövid, látó életszakasz után egyszerűen lemondtak a látható világról, s újra nem látónak mondták magukat.
Sue Mastalli
