„A műgyűjtés az országimázst is formálja...”
Képzőművészet Petrovszky Gábor ajánlásával
Névjegy: Petrovszky Gábor jogi szakokleveles közgazdászi végzettséggel tizenöt éve foglalkozik ingatlanokkal. Korábban az ingatlanközvetítés, az utóbbi években a külföldi tulajdonú Ingatlanbank Petro Cartel International hazai képviselőjeként az ingatlanberuházás és -fejlesztés a szakterülete. A Magyar Ingatlanszövetség alelnöke. Antik műtárgyakat gyűjt. Idén januárban a Szépművészeti Múzeumban ünnepélyes keretek között tartós letétbe helyezte Auguste Rodin Suzon című szobrát.
„A Rodin-szobor múzeumi letétbe helyezésének részemről több oka is van. Egyfelől úgy látom, hogy túlzottan sok kiemelkedően értékes műtárgyat tartanak az emberek otthon, a nagyközönség elől elzárva. Száz évvel ezelőtt az volt a szokás, hogy a hazavitt műkincseket kölcsönadták, kiállították, büszkélkedtek vele, így a magántulajdonban lévő műtárgyak akár az országimázs formálásához is hozzájárulhattak. A 19. század végére e tekintetben is igen komoly fényben ragyogott Budapest. Másfelől az a véleményem, hogy Magyarország jövőképében kulcsszerepet kell betöltenie a kultúrának. A nemzetközi viszonylatban jelentéktelen ipar és a mai gazdaségi helyzet mellett nincs más esélyünk. Meggyőződésem, hogy ha egy kicsit visszatérne a régi idők szelleme – műtárgyakat gyűjtenénk, koncertekre, bálokra, kávéházba járnánk, szeretnénk magunkat, és művészetközpontúvá tennénk az életünket –, akkor jelentős helyet vívhatnánk ki a nemzetközi kultúrában. Budapest ebből a szempontból is különleges adottságokkal rendelkezik. Elhatározásomat harmadsorban az indokolta, hogy ritkán bukkan fel a magyar műtárgypiacon olyan jelentős darab, amely a műgyűjtés régi, jó szellemiségét újjáéleszthetné. Ezt a folyamatot szeretném erősíteni. Az elmúlt tizenöt év alatt fantasztikus léptékben fejlődött, és megerősödött a hazai műkereskedelem. Úgy látom azonban, hogy a múzeumaink nem tudtak integrálódni ebbe a folyamatba – mintha teljesen külön pályán mozognának. Elismerem, hogy nem lehetett könnyű a háború alatt, után múzeumi állományba került műtárgyak kérdésének rendezése, de a rendszerváltás óta sok év telt el, ideje, hogy az intézmények is változzanak. A műpártolással, műgyűjtéssel összekapcsolódó tényezőknek kölcsönhatásban kell lenniük. A Szépművészeti Múzeum irányából most elég erős tenni akarást látok, s ezt nagyra értékelem. A múzeumi letétet mint birtoklási formát egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom, hiszen a szobor a lehető legnagyobb biztonságban van, és bárki bármikor megnézheti. Én például szeretek múzeumba járni a kiállításoktól függetlenül is.
A Rodin-szobor értéke mindenki számára más és más. A gyűjtő számára az, hogy hozzájutott egy nemzetközileg is jelentős műtárgyhoz. A múzeum számára az, hogy az állományában lévő Rodin-szobrok kis számát eggyel gyarapíthatta. Egy befektetőnek pedig az, hogy a szoborhoz az eredeti számlát is mellékelték, amellyel 1911-ben a műteremből megvásárolták. Rodin műveit eddig nem katalogizálták, így egyelőre senki nem tudhatja, hogy egy-egy művéből hány példányt készített. Sok a hamisítvány, ezért is fontos az eredetiséget bizonyító számla. Természetesen ezek a szempontok mind fölmerültek bennem, mégis az volt a döntő, hogy ránéztem a szoborra, körbejártam – és nagyon tetszett. Nagyon finom, korai munka 1875-ből, a modernizmus előtti időszakból, amikor az emberi formák és a szépség uralták a művész munkáit. Az érték tehát relatív fogalom, s szándékosan nem beszélek a szobor áráról, mert nem azt tartom fontosnak. Olykor kis pénzért is hozzá lehet jutni értékekhez, így van ez például a kortárs képzőművészettel, amelynek nagyobb teret kellene adni. Manapság még nem az értékén értékelik, de úgy húsz év múlva komoly értéke lesz.
Természetesen nem ez volt az első műtárgyvásárlásom. A nagyrészt külföldön élő családomban évszázados hagyomány a műgyűjtés, s szerencsére a műtárgyak meg is őrződtek. Fő érdeklődési köröm a 17-18. századi külföldi mesterek művészete, amelynek nagy keletje volt a műtárgypiacon néhány évtizeddel ezelőtt. Mostanság azonban ennek a korszaknak a gyűjtése sehol a világon nem divatos, ebből kifolyólag egy 20. századi magyar festmény, például Munkácsy árának töredékéért igen jó régi művekhez lehet hozzájutni. Persze nem Rembrandtról beszélek, de Rembrandt mellett számos kiváló mestert ismerünk. Ilyen műtárgyak között nőttem fel, és tíz éve nap mint nap foglalkozom ezzel a témával. A képzőművészetnek ez a területe rendkívül szerteágazó; hatalmas ismeretanyag elsajátítását igényli. Elég nagy rálátásom van a nemzetközi műtárgypiacra, jól ismerem az árakat.
Tizenöt éve foglalkozom ingatlanokkal, s nagy szívfájdalmam, hogy olyan épületek épülnek, amelyek kívül-belül üresek, sem stílusuk, sem hangulatuk nincs. Kicsit dühös vagyok a mai építészekre, beruházókra, mert minden mai budapesti épület – egy-két kivételtől eltekintve – végeredményben egyforma. Sok új ház máris elavult, s ez óriási problémákat fog generálni húsz-harminc év múlva. Arról nem is beszélve, hogy Budapest olyan történelmi belvárossal rendelkezik, amelyet egyszer már kitaláltak. Ez előtt fejet kellene hajtani, és vissza kellene építeni a régi formájukban a lerombolt belvárosi épületeket. Egy Rembrandt-képet sem festenek át, ha megsérül. Szerintem Budapest arculata 1860 és 1910 között tökéletesen megfelelt az európai standardnak; azt meg kellene tartani. Nem véletlen, hogy az akkoriban épített gyönyörű villáival éppen az Andrássy utat nyilvánították a világörökség részévé. A példaadás szándékával hoztuk létre Budán a Belle Epoque Irodaházat, amelyben a klasszikus szépséget, hangulatot a használhatósággal ötvöztük. A külföldi ingatlanbefektető tulajdonos a belső tereket egy külföldi gyűjteményből bérelt műtárgyakkal: értékes régi festményekkel, szobrokkal, gobelinekkel, XV. Lajos korabeli órával, antik virágtartóval öltöztette föl. A tervezésben és a berendezésben nagy örömmel és élvezettel vettem részt.”
Spengler Katalin
