Röviden:nehéz
A hazai kisjátékfilm-gyártás helyzetéről
Nehéz helyzetben van a magyar kisjátékfilm-gyártás, ráadásul szakértők szerint a válság oka nem pusztán az egész filmipart jellemző pénzhiány.
Jól példázza a magyar kisjátékfilmek válságát, hogy míg a 36. Magyar Filmszemle rekordszámú nézőt vonzott – többek közt a Koltai Lajos rendezte Sorstalanságra 3023-an, Tímár Péter: Le a fejjel! című vígjátékára pedig 1981-en váltottak jegyet –, addig a legsikeresebb kisjátékfilm-blokkot is csak alig több mint nyolcszázan látták a szemle ideje alatt.
A doboznak készülnek
Ráadásul sok kisfilmmel csak itt találkozhatnak a nézők, hiszen míg a filmszemlén 36 kísérleti és kisjátékfilmet, ezen belül is huszonhat fikciós alkotást mutattak be, a forgalmazásba évente csak négy-öt ilyen alkotás kerül.
A kisjátékfilm-gyártás egyik legnagyobb problémája, hogy nem beszélhetünk megtérülésről, nem lehet a filmeket közvetlenül pénzzé konvertálni, hiszen a kisfilmeket csak csatolt áruként, egy-egy egész estés mozifilm előtt szokás vetíteni, akkor is többnyire csak szívességből, hiszen kutatások szerint a nézők a jegyvásárláskor nem veszik figyelembe, hogy milyen kísérőfilmet kapnak az esti mozi mellé.
„A filmforgalmazók félnek az öt percél hosszabb kisjátékfilmektől, mert úgy gondolják, hogy egy hosszabb film után a nézők egyszerűen feladják, kimennek a teremből, és nem várják meg a nagy filmet” – mondja el kérdésünkre Muhi András, az egyik legnagyobb hazai kisjátékfilmműhely, az Inforg Stúdió producere.
„Ha mégis sikerül moziban bemutatni egy-egy filmet, akkor sem kapjuk meg a bevétel bizonyos százalékát, hiszen nekünk annak is örülnünk kell, hogy a nagyközönség láthatja az alkotásainkat” – teszi hozzá Muhi András, aki éppen ezért inkább a televízióban szeretné bemutatni a műhely filmjeit, ott ráadásul még percdíj is jár, ami ugyan nem hozza vissza a film árát, de legalább az operatőr munkadíját ki lehet fizetni belőle.
Szakértők szerint a megoldás az lehetne, ha az artmozi-hálózatban külön kisfilmblokkokat is vetítenének, de az ezzel járó üzleti kockázatot eddig egyetlen filmforgalmazó sem merte vállalni.
Persze a kisjátékfilm-gyártás pénzügyi helyzete, finanszírozása sem éppen megfelelő, és ezen az új filmtörvény sem sokat segített.
„Magyarországon egyedül a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatja a kisjátékfilm- gyártást, az Országos Rádió és Televízió Testület már évek óta nem írt ki ilyen jellegű pályázatot” – panaszkodik Muhi András, s megjegyzi, hogy az MMK is harminc százalékkal kevesebb pénzt szán a kisfilmek támogatására, mint amennyit az egyeztetéseken megígért.
Míg például a Magyar Mozgókép Közalapítvány 2004-ben harminchárom filmtervre összesen 1,163 milliárdot osztott szét az éves keret terhére, és további 535 milliót a jövő évi büdzséből, addig kisjátékfilmekre mindössze nyolcvanmillió jutott. Ebből a pénzből az MMK 15 filmet támogatott, míg a közalapítvány Kutatási, Képzési, Kísérleti Film, Könyv- és Folyóirat Kiadási Szakkollégiuma további 4885000 forintot adott nyolc kisjátékfilmnek: nyersanyagra, írásra, feliratozására. Ezen kívül a 4K Szakkollégiumnak is becézett szervezett körülbelül ugyanekkora összeggel támogatta a kisjátékfilmek népszerűsítését.
„A Filmszemlén mindig meglep, hogy miből készülhetett el ennyi kisjátékfilm. Ezeket az alkotók valószínűleg saját zsebből fizetik” – jegyzi meg Muhi, aki szerint ez is azt bizonyítja, hogy a kisjátékfilmnek van létjogosultsága.
Nemcsak olcsóbb
Pedig a kisjátékfilm sokak szerint a legalkalmasabb műfaj, hogy egy rendező megmutassa, mire képes, hogy gyakorlatot szerezzen, és emellett a szakmával és a nagyközönséggel is megismertesse magát.
„Éppen azért forgattam kisjátékfilmet, mert egész estés filmre nem tudtam elegendő pénzt szerezni, viszont kellett egy olyan referenciamunka, amit elvihetek külföldi fesztiválokra, amivel bizonyítani tudom az esetleges szakmai befektetőknek, hogy értek a filmcsináláshoz” – mondja a Filmszemlén tartott sajtópremier után Szász Attila, A most látszom, most nem látszom című, harmincperces alkotás rendezője. Szerinte a fiatal rendezők ördögi körbe kerülhetnek, ha az első nagyjátékfilmre várnak, hiszen nem kapnak támogatást, amíg nincs tapasztalatuk, de addig nem lesz tapasztalatuk, amíg nem kapnak támogatást...
Kocsis Ágnes például nem várt a több tízmilliós állami támogatásra. A vírus című, huszonhét perces kisfilmje, a filmszemlén bemutatott számos más alkotáshoz hasonlóan, eredetileg vizsgaműnek készült, s csak később vetődött fel, hogy akár a tágabb szakma és a közönség elé is kerülhet. Ezt az alkotást például valamivel több mint másfélmillió forintból forgatták 35 milliméteres filmre, vagyis egy perc átlagára ötvenötezer forint körül mozog, ami messze alatta marad a hasonló nyersanyagra készülő százmillió forint körüli költségvetésből dolgozó magyar művészfilmek percenkénti költségének.
Egy átlagos kisfilm azért ennél valamivel többe kerül, körülbelül öt-hat millió forintból lehet leforgatni egy mozivászonra szánt, azaz 35 milliméteres filmre rögzített tizenöt-húsz perces alkotást, de a Magyar Mozgókép Közalapítvány pályázatának nyertesei között van olyan mű is, amit nyolcmillió forinttal támogat az állami alap.
A Magyarországon készülő kisjátékfilmek jelentős része nagy műhelyekben, így például az Inforg Stúdióban vagy a Duna Műhelyben készül, de Szász Attila például azért alapított egy külön céget – az Extreme Filmet – Keményffy Tamással, hogy szabadabban valósíthassák meg filmötleteiket.
Három kisjátékfilm
Kegyetlenség Móricz nélkül
Keményffy Tamás: Szerencsés ember
A puszta olyan, mint volt. Hiába járnak már terepjáróval a pásztorok, hiába száll esténként lakodalmas rock a végeláthatatlan síkság felett, az emberi élet még mindig annyit ér, mint régen, amikor pár birkáért vagy akár egy bugylibicskáért is agyonverték egymást a pusztai emberek. Ismerős érkezik piros Ladájával, hogy beszélgessen kicsit a tűz körül. Vontatott mondatok, „megvagyunk-megvagyunk” stílusú üres szóváltás, de a szemeken látszik a feszültség. Aztán egyszer csak kirobbannak az érzelmek, valaki felkap egy követ, a pásztor hiába védekezik, a földre zuhan. Utána már csak azt látjuk, hogy a gyereke, aki eddig a félhomályban aludt, kétségbeesetten fut a mezőn, nyomában a terepjáró reflektorainak fénye.
Keményffy Tamás filmjének cselekménye azt a nézőt, aki nem önkívületben amőbázott a középiskolai magyar órákon, Móricz Zsigmond Barbárok című novellájára emlékezteti. A stáblistán azonban Keményffy szerepel, mint forgatókönyvíró, és a kisfilm címe sem utal a klasszikus műre. Móricz Zsigmond jogutódjainak ugyanis nem tetszett a forgatókönyv, ezért nem engedték, hogy a Barbárok hivatalos adaptációja legyen a film.
Így kapta a Szerencsés ember címet ez a tizenkilenc perces kisjátékfilm, ami csak a leglényegesebb jelenetet, a gyilkosságot veszi át a novellából, a vizsgálóbíró moralizálására egyetlen képkockát sem pazarol. A modern kellékek pedig valójában nem modernizálják a történetet, csak tovább növelik azt a szakadékot, ami már Móricz novellájában is ott tátongott a 20. századi civilizáció és a puszták barbár, történelem előtti világa között.
Keményffy nem szégyelli a hatásvadász beállításokat, az amerikai thrillerekben már megszokott képkivágásokat, mégis jó érzékkel adagolja a szokatlan felvételeket a már unalomig ismert kockák közé, így mindvégig képes fenntartani a nem túl bonyolult történet feszültségét, ráadásul a film lezárásával a brutalitás mellett a világ kegyetlen hidegségét is megmutatja a nézőknek.
A profi színészek mellett amatőrök is feltűnnek a Szerencsés emberben, de ennek ellenére nincsenek hebegve elmondott vagy hiteltelenül előadott dialógusok, mivel Keményffy csak azokat a szerepeket osztotta nem hivatásos színészekre, amelyekben játszani szinte nem is kellett, az alakításhoz elég volt a markáns arc és a gyilkos tekintet. Igazi pszichothriller lett a Szerencsés ember – méltó kísérőfilmje lehetne bármelyik egész estés hollywoodi filmnek is.
Társadalmi vírus
Kocsis Ágnes: A vírus
Mit ér az ember, ha pörsenés van az arcán? Képes-e egy vírus megfertőzni az emberi kapcsolatokat is? Van, ami magányosabb a félelemnél?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ Kocsis Ágnes, aki A vírus című filmjében bemutatja, hogy hogyan szigetelődik el egy fiatal víruskutató, akin eddig ismeretlen kór tüneteit vélik felfedezni, miután orvoshoz megy furcsa vörös kiütéseivel. Nemcsak a munkatársai közösítik ki, de a félelem miatt elhidegül tőle a barátnője is, míg végül kórházba kerül, ahol már nem is ember, csak egy tárgy, amit meg kell javítani.
A vírus megmutatja, hogyan marja szét a félelem a barátságokat és a szerelmet, hogyan hal meg társadalmilag valaki, csak azért, mert meghalásra ítéltnek tekintik. A vírus ráadásul mindezt nem csak szavakkal, de képekkel is ki tudja fejezni, hiszen végigkövethetjük, ahogy a főhős lakása – akárcsak az élete – kiürül, vagy láthatjuk, ahogy a kórházban becsövezve fekszik egy oxigénsátorban, miközben az orvosok pont olyan szótlanul dolgoznak mellette, mintha csak mérnökök lennének, akik éppen állítanak egyet a csavarokon.
A huszonhét perces kisfilm ráadásul nagyon kevés pénzből, mindössze másfél millió forintból készült, és ebben már benne van a harmincöt milliméteres nyersanyag tetemes ára is. Az eredetileg vizsgamunkának forgatott kisfilm egyértelműen bebizonyítja, hogy kevés pénzből is lehet olyan filmet készíteni, amelyen még azok a nézők sem veszik észre a szűkös költségvetés miatt vállalt kompromisszumokat, akik nem a pop cornnal foglalják el maguk, hanem feszülten figyelnek.
Más kérdés, hogy sajnos nem sok esély van arra, hogy a nézők valaha is lássák A vírust, mivel majdnem félórás, így túl hoszszú ahhoz, hogy egy egész estés mozifilm előtt mutassák be, ahhoz viszont túl rövid, hogy bárkit is rá lehessen venni arra, hogy csak erre a filmre váltson jegyet.
Legófigurák a búzamezőben
Kenyeres Bálint: Hajnal előtt
Olyan, mintha csak körbetekintenénk a hajnali búzamezőn: a kamera a domboldalt pásztázza, bármi történik, a nézőpont nem változik, a kamera csak követi az eseményeket. A szürkületben némán hullámzik a búzamező. Majd egy teherautó érkezik, emberek bújnak elő a sűrű búzatáblából, sietve az autóra szállnak, és újból felberreg a motor. Már-már azt hinnénk, hogy vágás jön, és újabb helyszín következik, amikor a domb mögé kanyarodó teherautó visszatolat, nyomában egy rendőrautó és katonai dzsipek, végül pedig – hogy az amerikai akciófilmekben kötelező felsorolás teljes legyen – még egy helikopter is felbukkan.
A Hajnal előtt tizenhárom percben meséli el mindazt, amit más filmek órákon át ragoznak az emberkereskedelem kapcsán. Kétségbeesett embereket látunk, akik egy ismeretlen országban keresik a szabadságot, miközben sokkal kiszolgáltatottabbak, mint valaha.
Kenyeres Bálint kisfilmjében nincs közeli; egyetlen szereplő arcát láthatjuk csupán, azt sem túl közelről, így tulajdonképpen színészi játékról sem beszélhetünk. Olyan, mintha legófigurák adnák elő a cselekményt – s mindennek különös hangsúlyt ad, hogy a szerepekben híres, ismert színészek tűnnek fel, mint a Kontrollból is ismert Badár Sándor és Kovács Lajos – már persze a stáblista tanúsága szerint, mivel olyan messze vannak a kamerától, hogy nem lehet felismerni őket.
De éppen ez a személytelenség ad igazi súlyt a rövid és – valljuk be – nem túl sok váratlan fordulatot tartalmazó történetnek. A hollywoodi filmeket vagy éppen a híradót idéző mozgalmas jelenet után, ahol csak alakokat, és nem embereket látunk, váratlanul éri a nézőt a menekülő hirtelen felbukkanó arca. Minden bizonnyal ezért az ijedt öreg arcért forgatta le Kenyeres Bálint a Hajnal előttöt, és be is jött neki: e film után a nézők még percekig nem fognak a nagyfilmre figyelni – legyen benne Nicole Kidman vagy éppen egy rakás digitális trükk.
Kozma Zsolt
