Szem
Ajánló
A művészet története felfogható úgy, mint a látás története. És ez nem csak a vizuális művészetekre lehet igaz. A látás hat a gondolkodásra – és viszont. A történetet pedig az utóbbi írja. A változás mindenben megjelenik, a világlátásban, az önmagunkra irányított tekintetben is. Ezért aztán igencsak nehéz helyzetbe hoztuk magunkat, amikor azt mondtuk, ajánlónk vezérfonala a szem. De játszani azért még lehet: a közhelyekkel (a szem a lélek tükre), a pozíciókkal (szemszög), az attitűdökkel (szembenállás), a gondolatokkal (szempont). Lássuk (ne csak nézzük...) tehát!
Maurits Cornelis Escher
Jó, áldozzunk mégiscsak a tiszta vizualitás oltárán. M. C. Escher (1898–1972) munkáit talán az is ismeri, aki a nevét még nem hallotta. Megfejthetetlen, kibogozhatatlan lépcsők, különös, egybeérő konstrukciók, végtelen terek, matematika és fantázia. Játékok a szemnek? Igen. De annyira szellemesek, hogy mindent megbocsátunk. „Csak” dekoratív művészet, igen, de Escher annyira bravúros, hogy az már el is felejteti, hogy olykor bizony tartalmatlan. Persze, a látvány, a jel nála maga a tartalom.
www.mcescher.com
Szentkuthy Miklós: Prae I–II. (1934)
A magyar irodalom e nagy, talán máig rendesen „meg nem emésztett” műve 1934-ben jelent meg, idén tehát hetvenegy éves. Ez szinte hihetetlen, ha a posztmodernnek tűnő szövegre tekintünk. A második kiadás 1980-ban, a harmadik pedig épp most, az évfordulóra érkezett. Egyik méltatója írta, hogy a tökéletes Prae-kiadást üveglapokra nyomtatva, valóban és teljesen átlátszó szövegként tudná elképzelni. A minden irányban átjárható, végtelen számú jelentést felkínáló abszolút hipertextust. A Prae-t nem olvasni nem lehet, annyira izgalmas az a világlátás és az a szövegfelfogás, amelyet képvisel. Mint ha magát az irodalmat akarná újra konstruálni: hatalmas műveltséganyag, elszabadult fantázia, lebilincselő mesélőkedv, közben analízis, közben szintézis. A Prae-t olvasni nehéz. Nem lehet úgy, ahogy egy „rendes” regényt, olyanfajta összefüggéseket keresni felesleges. Két vastag kötet, folyamatosan, néhány oldalt haladva lehet olvasni inkább, lehet ide-odalapozva kalandozni a szövegben, hiszen Szentkuthy minden egyes motívumról és minden egyes irányról újabb motívumra és újabb irányra asszociál. A regény, mint egy hatalmas fa, terebélyesedik. Bármely ágáról tekintet nyílik az Egészre.
A légy (Rófusz Ferenc, 1980)
Nem túlzás azt állítani, egy ország húzta ki magát büszkeségében, amikor ez a rövid animációs film Oscar-díjat kapott. Talán nem is volt akkora jelentősége a díjnak a világ filmművészetében, mint amekkorát mi, itthon tulajdonítottunk neki –- de hát annyira el voltunk zárva a világtól! Ám végül is, mindez nem számít, csak az érzés fontos, amelyet a film kiváltott: aznap este, amikor a Magyar Televízió is bemutatta A HÉT című műsorában, talán az egész ország megismerte Rófusz Ferenc nevét, s döbbent rá: jé, hát így is lehet...látni? A párperces „trip”, a légy utazása egy lakás terében a rovar szubjektívjéből, vagyis légy-szemszögből láttatja a világot és ez az egyszerű ötlet lefegyverezte a nézőt. Nem csak az idea, hanem a bravúros megvalósítás is. Azután ahogy az lenni szokott, elfeledkeztünk az alkotóról, Rófusz idehaza sajnos nem futott be. De a mi közegünk már csak ilyen. Egy darabig figyel valamire, aztán elhessegeti. Mint a legyet.
Szemüvegesek (Simó Sándor, 1969)
Nem sok minden adott okot reménykedésre a hatvanas évek Magyarországán. Néhány film azonban mindenképp. Tűrésből vagy részben jóváhagyó támogatásból – mindegy is már, de pár film hajszálpontosan megmutatta, mi folyik a magyar társadalom különböző szegleteiben. A Szemüvegesek értelmiségi közegben játszódik, fiatal építészmérnökök sorsán át mutatja meg, kicsinyes alkuk, ósdi mechanizmusok hogyan teszik tönkre az újító szándékot. Valkó, a fiatal építészmérnök (Bujtor István) korszerű lakótelepet akar tervezni, ám végül mégiscsak silány garzonház lesz belőle. Intelligens, fanyar film, emblematikus szereplőkkel. A mindenkori szemüvegesek, mint mindenkori vesztesek – az értelmiség. A végül menetrendszerűen vereséget szenvedő újító gondolat. Aprócska igazság, de igazság. Akkor ez a „kis kimondás” is tett volt.
Aranyszem (Golden Eye,Martin Campbell, 1995)
Lazítsunk! Megoszlik a rajongói, szakértői kör: kinek ki az igazi James Bond? Sean Connery? Roger Moore? Talán a legkevesebben Pierce Brosnant említenék. Mégis, a Golden Eye egész jó kis mozi. A sikerre persze rásegített, hogy a Tina Turner énekelte főcímdal igazi sláger lett, „elvitte” a filmet is. A történet meg – mi más is volna – naiv, bár sajna naivabb a szokásos James Bond-sztoriknál is. Nekünk legyen mondva: az ellenség itt az orosz alvilág. Van itt minden: politika, botrány, szovjet űrfegyver. És persze akció, és persze megoldás. No meg a múlhatatlan James Bond-effekt: a mindenen túli elegancia. Vasalt, tökéletes look – még a legnagyobb zűrben is.
Op-art
Az op-art a hatvanas évek elején induló optical art rövidítése. Tiszta illúzió, látvány és struktúra, vizuális játék – de tévedés volna komolytalannak vagy tisztán csak az érzékekre ható, üres művészetnek gondolni. Legalábbis az, ami jó benne, nem ilyen. Mi, magyarok biztosan rávágnánk Vasarely nevét. De – hogy ideillő kifejezéssel éljünk – az ő életműve csak a felület, ha a látvány mögé nézünk, több, más is van itt. Yesus Raphael Soto, Enrico Castellani. De az op-art a kinetikus művészettel is rokon, a térbelivé tett op-arttal, a mozgó szobrokkal. Az egész pedig mégiscsak visszautal a konstruktivizmusra, és itt már Naum Gabo, Tatlin és Moholy-Nagy László nevét is felidézhetjük. Mozgás, térképzés, transzparencia – traszcendencia.
Blue (Derek Jarman, 1993)
Semmi egyéb, mint tiszta, kék vászon, közel nyolcvan percen át – a totális minimalista gesztus. Zene, beszéd, zörej, dialógus a kékség közben. Üres jel, ám ez az üresség már a teljesség felé mutat. Minimalizmus, akár John Cage-nél vagy Steve Reichnél a zenében, Jasper Johnsnál a festészetben vagy akár Andy Warholnál a festészetben és a filmben egyaránt. Az első percekben csak furcsálljuk, aztán zavar, aztán idegesít, aztán belekerülünk, bele, a kékség legközepébe. A kék a végén feketébe vált, vagyis vége a filmnek. Jarman utolsó filmjének; 1994. februárjában halt meg.
José Saramago: Vakság
Parabola? Nem egészen. Bár Saramagónak nem ez az egyetlen könyve, amelyben valamilyen társadalmi jelenség kórképét próbálja adni, s amelyben a hatalom, a tömegtársadalom és az egyén viszonyát vizsgálja. Posztmodern lendülettel akár elavultnak is nevezhetnénk mindezt, de Saramago olyan élményszerűen ír, hogy „elnézzük” neki a kissé parabolisztikus hajlamot. Akár egy krimi: különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el a látását, majd sorra mindenki, aki kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki mellette ül a rendelőben. Ez már lassan olyasmi, mint Ionesconál, amikor egyre többen válnak rinocérosszá. Itt azonban a fikció totálissá válik, kafkaian felépített, fenyegető világ bontakozik ki. Vannak még irodalmi előképek, amelyekre mutat: Camus Pestise is idetartozik. De Saramagónál mindez olyan apokaliptikussá terebélyesedik, mint egy tökéletes politikai–egzisztencialista– sci-fi vízió (hogy kreáljunk egy sosem volt fogalmat.) Az elharapódzó járványt katonai eszközökkel igyekszik megállítani a hatalom. Kór, vesztegzár, az érzékek elvesztése, megváltozó világ, a társadalom végül állati szintre süllyed. A könyv 1995-ben jelent meg portugálul, magyarul 1998-ban adták ki, a hazai „Saramago-láz” kezdetén. Az író ebben az évben lett Nobel-díjas.
Claude Monet
Cézanne mondta: „Monet nem más, csak egy szem, de micsoda szem!” Valóban, az impresszionizmussal a látás változik meg. A fények és a színek viszonya, a formák felbomlása, a percepció megváltozása, vagyis a pillanat eleven, azonnali megragadása forradalmat jelent – a festészetben megszületik a modernség. Manet, Degas, Sisley, Cézanne, Renoir az impresszionizmus nagy alkotói, ám Claude Monet (1840–1926) munkásságában vegytisztán megjelenik mindaz, amit impresszionizmusnak nevezünk. Ő az, akinek művészetében testet öltött az impresszionista alapelv – az ő egyik képéről (Impression, soeil levant – Impresszió, a felkelő nap) nevezték el a mozgalmat. S a szem-metafora végül Monet életére is igaz lett, tragikus tartalmat kapott: megromlott a látása, s pályája vége felé csaknem vakon alkotott..
A harmadik szem
A hinduizmusban, buddhizmusban a megvilágosodás, a tisztánlátás szimbóluma. Az indiai és kelet-ázsiai ikonográfiában egy pötty, egy folt-rajzolat a homlokon jelzi. A kifejezést, harmadik szem, használjuk valamiféle lelki szem értelemben is. Akár a Kis Herceg című műben („...jól csak szívével lát az ember...”) akár a gyakori beszélt nyelvi fordulatban: lelki szemeim előtt megjelenik... Talán mind ugyanarra utal; a látás nem fizikai képesség.
Andalúziai kutya (Luis Bunuel, 1929)
A híres jelenet: a szem, amelyet borotva vág ketté, s a jelenetbe montírozott égitest, amely elé felhők vonulnak, a film legismertebb pillanata. Van, akit elborzaszt, és van, akit... nos nem, talán mindenkit elborzaszt valamennyire. Nehéz végignézni, a mi látásunkat és érzékelésünket is próbára teszi. A szem a filmben egy állat szeme. Talán ma már le sem lehetne forgatni ilyesmit – ha így van, nagyon helyes, hogy így van – de ez akkor is filmtörténet. Ne keressünk jelentést, mert nincs. A szürrealizmus a félelemmel, a halálon túlival, a groteszkkel és a poétikussal egyaránt játszik, s valamiképp e képben egyesül.
London Eye
A Millenniumra London városa hatalmas beruházásokkal készült annak idején. Nemcsak a látványos Millennium Dome jelezte a szándékokat, hanem a Jubilee line nevű új metróvonal is a maga high-tech imágójával, valamint egy sok vitát kiváltott építmény is a Temze partján, a London Eye. A hatalmas kerék egy millenniumi pályázat első helyzettje volt. A város szeme, David Marks és Julia Barfield építészek munkája, az óriás forgó kerék – ha úgy tetszik – semmi más, mint látványosság, A kerék tulajdonképpen kilátó, kis, kapszula alakú fülkék utaznak- forognak körbe, s belőlük remek kilátás nyílik, tiszta időben mintegy 30 kilométeres sugarú körben. A kilátóhely felső pontja magasabban van, mint az eddigi legnagyobb hasonló építményé, a Yokohama-öbölben lévő keréké.
A London Eye, akárcsak többi hasonló talán feleslegesnek tűnhet, hiszen mire jó egy landmark? Persze, egy-egy városban a turisták odacsábítására beruházások kellenek. Ám mégis, a „Szem” más, több, mint egyszerű látványosság. Olyanfajta szignó, kézjegy, mesterjegy a város látképében, amilyen Eiffelé Párizséban.
Stitch and bitch
Egyre több helyen üti fel a fejét a jelenség: nők jönnek össze, beszélgetnek, eszmét cserélnek – és közben kötnek. Igen, feléledt nagyanyáink foglalatossága, a kötés. Igaz, teljesen mást jelent így. A stitch and bitch partik női a kötögető háziasszony vagy nagymama kliséjével ellentétben rendszerint klasszikus nagyvárosi életet élnek, felelősségteljes munkát végeznek, a kötés számukra egyfajta meditációs tevékenység. Éppenséggel a szisztematikusan végzett, repetitív mozdulatsor egy idő után meditativvá válik. A viszonylag egyszerű, ismetlődő kötőtű-mozgatás közben a test és az agy is átáll egy kiegyensúlyozott, harmonikus állapotra. S'n'B klubok kávézókban, a közösségi élet színterein is működnek. Julia Robertsről például tudható, hogy eljár S'n'B estekre. Olyasféle ez az egész, mint mondjuk a kukoricamorzsolás, a tollfosztás, vagy a fonó volt falun? Benne van ez is. Csak éppen urbánus közegben. A résztvevők hagyományos női foglalatosságot űznek, valamiképp a női büszkeség jeleként is. Ami azt illeti, a művészetben is felbukkant mindez, a kötéssel, hímzéssel kevert technikákat ma a kortárs művészet is használja.
Vakvagányok (Timár Péter, 2000)
Timár a formakísérletek mestere. Trükk-operatőrként kezdte, talán innen érzékenysége a szokatlan filmes megoldásokra, az Egészséges erotika hátrafelé menetelő szereplőitől a Csinibaba karikatúraszerű képi világáig. A Vakvagányok az első vakoknak szánt, vagy inkább számukra is egyenrangú filmélményt nyújtani akaró mozgókép. Tisztességes és szép szándék. Színház a moziban: a Vakok Intézetének diákjai egy musicalt próbálnak. A filmben minden mozgást, változást „alámond” egy hang, tehát hangjáték és film egyszerre zajlik. A sztoriban persze mindaz benne van, ami egy fiatalnak – akár látó, akár nem – az élete: szerelem, zene, emberi játszmák. A filmmel igazi sztár lett Matatek Judit, a vak női főszereplő.
Madar László
