Szemenszedett valóság
Látáskutatás
A látás- és az agykutatás legújabb eredményei szerint nem úgy nézünk, és közel sem úgy látunk, mint ahogyan eddig gondoltuk.
„A művészek és a kutatók ugyanarra kíváncsiak, és ugyanazt is csinálják; a különbség csak annyi, hogy míg az előzőek intuitív eszközökkel, tapasztalati úton próbálják nyakon csípni a látványt, és képpé, szoborrá, műalkotássá fogalmazni a látottakat, a tudósok egy-egy (pre)koncepció mentén, természettudományos módszerekkel, mérnöki precizitással, kísérletezgetve teszik ezt” – írja az Angliában élő neurobiológus, Semir Zeki Belső látás: a művészet és az agy kutatása című, tudományos bestsellerként számontartott könyvében. A szerző tulajdonképpen az absztrakt festészet –- közelebbről Mondrian és Kazimír Malevics képei –- alapján taglalja a látáskutatás legfrissebb fejleményeit, a látás, valamint a látottak agyi feldolgozásának mikéntjét. A világ látással foglalkozó kutatói nagyjából ugyanezen az ösvényen haladva –- a látáskutatás utóbbi tíz évének eredményeire hivatkozva –- még az ősemberek barlangrajzait vagy a Willendorfi Vénuszhoz hasonló termékenységi szimbólumok eredetét magyarázó tudományos tézisek átértékelését is javasolják.
A dolog megértéséhez mindenekelőtt tudni kell, hogy bár a szem ideghártyájára, a retinára érkező fény agykéregbe vezető útját már a 18. században feltérképezték, csak a múlt század fordulójára vált bizonyossá, hogy az agy hátulsó részén, a nyakszirti lebenyben található egy olyan kéregterület, melynek sérülése látáskárosodáshoz vezet. Az orvosok ezért akkoriban arra következtettek, hogy ez lehet a látás agyi központja. „Az elmúlt három évtized kutatásainak eredményeképpen mára kiderült, hogy a főemlősök teljes agykérgének mintegy fele vesz részt a vizuális érzékelésben” -– vázolja a tudományfejlődés fázisait Kovács Gyula látáskutató neurológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kognitív Tudományi Központjának munkatársa.
Az agykéreg további látóterületeinek feltérképezésében jelentős szerepet játszott a magyar radarmérnökből 1956 után az Újvilágban kísérleti pszichológussá lett Julesz Béla. Julesz olyan sztereogramokat – a két szem által külön-külön érzékelt ábrapárokat – dolgozott ki, amelyek az első pillantásra talán „nem jelentettek semmit”, ám némi koncentrációt követően „térbeli” alakzatokká rendeződnek a figyelmes szemlélő számára. E vizsgálat nyomán kezdett világossá válni, milyen összetett folyamatról van szó: „Julesznek köszönhető az úgynevezett korai látás jelenségének felfedezése. Ennek lényege, hogy még mielőtt bármiféle képet képesek lennénk azonosítani a retinát érő külvilági ingerekből, az említett hátsó kérgi látómező már észleli a térbeli mélységet, a mozgást, a színeket és a textúrát” – mondja Kovács Ilona, a New Jersey állambeli Ruttgers Egyetem látáskutatója. Az állatkísérletek, majd az emberek bevonásával végzett vizsgálatok, a kérdés szempontjából fontos agyi területek elektromos aktivitásának mérése nyomán vált bizonyítottá, hogy az említett elsődleges látómező apró, különálló elemenként érzékeli a látható külvilág fényingereit, amit aztán a másodlagos, harmadlagos – és még magasabb szintű – agykérgi területek rakosgatnak össze „értelmezhető” képpé.
Ennek megfelelően az 1960–1970-es évekre megdőlt az addig általános nézet, miszerint a látás fő funkciója a környezet minél pontosabb, „fotografikus” leképezése az agyban. Időközben ugyanis kiderült, hogy az, amit látunk – vagyis a látvány, amit szubjektív vizuális élményként tapasztalunk – egy az egyben nem feleltethető meg az élményt kiváltó ingerek fizikai tulajdonságainak, azaz nem a látóterünkben található fizikai valóság pontos lenyomata – ismerteti az újabb nézeteket Vidnyánszky Zoltán neurobiológus, a Magyar Tudományos Akadémia Látáskutatási Laboratóriumának vezetője. Az új nézetek szerint pontos „fényképezésre” azért sincs szükség, mert a látás célja „nem több”, mint hogy a vizuális ingerek közül gyorsan és hatékonyan kiválaszthassuk azt a néhány leglényegesebb információt, amelyek segítenek a létezésnek nevezett túlélési játékban.
E szelekció mikéntjét vizsgálva a kutatók ma úgy vélik, hogy az ember a külvilág képét két külön agykérgi látómező segítségével alkotja meg. Az egyikben olyan idegsejtek helyezkednek el, amelyek a tájékozódáshoz, majd az ennek nyomán szükségesnek vélt cselekvéshez szükséges látási információkat, a vonalakat, a mozgást, a textúrát, az alapszíneket és a teret érzékelik. „E pálya memóriája szerény, ám reakcióideje rendkívül rövid, és mondhatni egocentrikus, hiszen csak azzal foglalkozik, hogy hozzám képest hol és merre vannak a dolgok” – vázolja a lényeget Kovács Ilona. Leroy McDermott amerikai antropológus 1996-ban – a törzsfejlődés szempontjából korainak mondható pálya ismert tulajdonságai alapján – egy, az őskori barlangrajzokra és a női alakokat ábrázoló agyagszobrocskákra vonatkozó meghökkentő feltevést publikált. „A Willendorfi Vénuszt és a hozzá hasonló szobrokat rövid lábszáruk, vastag combjuk, nagy hasuk és jelentős emlőjük okán a művészettörténet és az ember eredetét kutató tudományok is a termékenység jól táplált, széles csípejű, de szándékoltan nem valósághű, hanem kifejezetten szimbolikus alkotásnak tartják. Újabban azonban vannak olyan vélekedések is, melyek szerint ezek a szobrok mégis inkább ’önnézet’ alapján készült testportrék” – summázható McDermott sokak által vitatott hipotézise. E feltevés szerint ezek a szobrocskák úgy készültek, hogy az őskori „szobrásznő” – mivel nem volt tükre –, végignézve önnön testén, „rövidülésben” formálta meg saját szoborképmását.
Mindez azért is érdekes, mert részben választ ad arra a kérdésre is, hogy miként ismer fel, azonosít valamit az ember, ami esetleg csak „olyan, mint...” – mármint a látott „modell”. Közismert, hogy a két dimenzióban ábrázolt valóság – például a fénykép – értelmezését az ember az élete során tanulja meg. Ezt bizonyítja, hogy egyes, a kultúrájukban „realista” képi ábrázolást nem alkalmazó természeti népek a fényképen nem ismerik fel a tárgyakat, illetve önmagukat, csak összefüggéstelen foltokat látnak.
A képi „olvasásértelmezés” – mondják a kutatók – az evolúció egyik fontos eredménye. A már említett második látópálya – állítja Vidnyánszky Zoltán – olyan sejtekkel van „kirakva”, melyek az említett alapingereknél jóval bonyolultabb információk feldolgozására specializálódtak: konkrét tárgyakra, összetett és részletgazdag látványegyüttesek felismerésére, sőt az ezekkel kapcsolatos absztrakciókra is. Ennek mechanizmusára és kiterjedtségére vonatkozóan azonban még nincs elegendő ismeretünk. Különösen, mivel kiderült például, hogy a macskák agyszerkezetében is felfedezhető hasonló, „duplautas” struktúra. Ennek „macskai” funkciójáról azonban egyelőre vajmi keveset tudnunk. Ennek emberi verziójával kapcsolatosan azonban igen bátor feltételezések születtek.
„Ez a jelentős memóriakapacitással is rendelkező második pálya lehet az emberi fogalomalkotás és a tagolt beszéd fundamentuma” – állítja Melvyn Goodale kanadai neurológusprofesszor. Az általa jegyzett evolúciós elmélet szerint ugyanis e pálya speciális látványokat „felismerő” neuronjai „gyanúsan közel vannak” a halántéklebenyi beszédközponthoz. Goodale úgy véli, hogy e kéregterület sejtegyüttesei már nem csupán a konkrét valóságot észlelik, hanem a látványhoz fogalmakat is társítanak, s ezzel adott a beszédhez szükséges „gondolati” háttér, illetve – természetesen megfelelő anatómiai apparátus: hangszálak, leszállt gégefő, mozgékony nyelv, mimikai izmok birtokában – maga a beszéd.
Sue Mastalli
A témáról a weben:
www.c3.hu/events/99/mintakep/index-hu.html
Képgondolat
A látottak értelmező észlelése, vagyis a percepció rendkívül szorosan kapcsolódik ahhoz, amit Goodale mentális képalkotásnak nevez. Így valaminek a lerajzolása, megfestése, egy-általán képként való megjelenítése speciális agyi folyamat eredménye, nem csupán egy fizikai tárgy leképezése. „Habár a vizuális megjelenítés gyakori, azt a kérdést, hogy hogyan illeszthetőek a „mentális képek” a megismerés elméletébe, még mindig nem tudjuk megválaszolni” – állítja Stephen Kosslyn, amerikai memóriakutató. Ugyanakkor a mentális vizualizáció kulcsszerepet játszik az ember tudati folyamataiban, jelesül az információfeldolgozásban, a memóriában, az absztrakt gondolkodásban, a nyelvi megértésben, sőt a képalkotás fizikai folyamataiban is. Vitathatatlan, hogy a mentális vizualizáció, vagyis a „lelki szemeinkkel való látás” jelentős vitákat gerjeszt. A kérdés csak az – így Goodale –, vajon különböznek- e a mentális képek a verbálisan kifejezett gondolatoktól? A képi információ térben jelenítődik-e meg? Milyen mértékben függ korai vizuális élményeinktől az, hogy milyennek látjuk a kék eget? Vajon az erős vizuális képzelőerő hozzájárul-e a kreativitáshoz? Az utóbbi két évtizedben kutatók hada kereste a válaszokat e kérdésekre, de legtöbbjükre a válasz még várat magára. A mentális képalkotást megfelelő szenzoros input hiányában történő látásnak tartják. Kosslyn azonban felvetette, hogy a mentális képek létrejöttének nincs köze a percepcióhoz, amely fizikailag is jelen lévő stimulusokat igényel és regisztrál. A mentális látás voltaképpen „képszerű gondolatok gondolása”, s e gondolatok a memóriában való tárolódás után hatással lehetnek az információ feldolgozására. Ennek alapján Kosslyn arra a következtetésre jutott, hogy megszerzett tudásunk alapvetően befolyásolja, hogy minek látjuk azt, amit látunk. Miután egy látvány „kódolódott”, újra előhívható képként vagy képszerű gondolatként.
Úgy gondoljuk, hogy a vizuális percepció öszszetett folyamatát az érzetek indítják el, míg annak eredménye az illető helyzetre vonatkozó tapasztalatainktól függ. Ahhoz, hogy egy tárgy vagy esemény tudatosuljon bennünk, az agynak a látványrész többszintű, explicit és szimbolikus értelmezését kell felépítenie. Cristoph Crick és Sir Francis Koch brit neurológusok felvetése szerint „az ember vizuális tudatának biológiai haszna az, hogy a látványról a lehető legjobb értelmezést adja az adott pillanatban, akár a saját tapasztalatai alapján, akár a génjeiben hordozott ősi, öröklött tudása fényében”.
Az elmúlt évtizedben kiterjedt vizsgálatok foglalkoztak a képalkotással mint az egyik alapvető agyi funkcióval, valamint a képalkotásban részt vevő idegi struktúrák lokalizálásával. Bár a gondolatok képi megjelenítésének és a látottak értelmezésének mechanizmusa közösnek látszik, a legújabb kutatások eredményeinek tükrében azért ennél bonyolultabb a helyzet. Walter Koster szerint „A feldolgozó rendszerek sejttevékenységének összeköttetéseit helyesebb úgy felfogni, mint az egyes sejttevékenységek által külön-külön előidézett tudati részek összekötődését. A látható világ képét ez a kapcsolati rendszer adja számunkra”.
