Antenna magazin 2005 I. negyedév – Tartalomjegyzék

Város kilátással

Budapest – az élhetőbb város mítosza

Az „élhetőbb város” fogalma lassan frázissá kopik, konkrét elképzelések híján médiaszlogenné silányul, még mielőtt az érintettek – vagyis a városlakók – megéreznék, mit nem kaptak meg idejében. Élhető város helyett persze helyesebb lenne élő városról beszélni, annak „betegségeit” kezelni, egészséges működését helyreállítani. Ez a holisztikus – a vizsgálata tárgyát a maga teljességében szemlélő – megközelítés adhat csak lehetőséget a valódi, minőségi változásra.

A Millennium (az eredeti, 19. sz.-i) idején elért városfejlesztés ma is példamutató: a befektetői érdeket és a kulturális célokat a városért felelős szakemberek úgy hozták összhangba, hogy az üzleti siker mellett a városi polgár is komfortosabban érezhette magát, esztétikus városkép alakult ki, Budapest európai színvonalú fővárossá fejlődött. Ma, száz év múltán, a városlakó a legdurvább csapásokat sajnos éppen ezeken a területeken szenvedi el: fuldoklik a forgalmi dugókban, s hogy elüsse az időt, kedvére tűnődhet az épülő város esztétikai színvonalán.

Közlekedés

A budapesti közlekedés ellehetetlenülésének okai közismertek: a városon átvezető országos főutak, illetve az agglomerációból ingázók nagy száma, tetézve a belső ingázó forgalommal, túlterheli a múlt századból örökölt úthálózatot. Dr. Nagy Béla településtervező szerint a belvároson reggel és este áthaladó forgalomnak legalább 12 hídsávra lenne szükség, ehelyett jelenleg maximum 9 üzemel. Véleménye szerint a Belváros forgalmi túlterheltségén a parkolási díjak emelése vagy egyéb szankciók nem segítenek – a teljes rendszer újragondolására lenne szükség.

A Kiskörúton belüli területen dr. Nagy Béla szerint az átmenő forgalom teljes kitiltása, ezzel párhuzamosan a más nagyvárosokban, pl. Bécsben jól működő P+R (park and ride) rendszer kiépítése lehet megoldás. Ez persze feltételezi az agglomerációs területekről a központ felé irányuló tömegközlekedés fejlesztését, pl. kéregvasút vagy gyorsvasút-hálózat formájában. Dr. Nagy Béla cége, a Mű-hely Rt. számos kiemelt budapesti terület szabályozási tervét készíti folyamatosan, ilyenek pl. a Ganz Park vagy a jelenleg is tervezés alatt álló Moszkva tér. Dr. Nagy szerint a jó várospolitika alapfeltétele, hogy Budapest problémáinak megoldásakor ne csak a történelmi város, hanem a peremkerületek, sőt a főváros vonzáskörzetébe tartozó települések érdekei is azonos súllyal essenek latba. Amennyiben pedig Budapest európai regionális szerepre tör, virtuális határait kénytelen még távolabbra – akár Székesfehérvárig vagy Szolnokig – kiterjeszteni.

Minőségi élettér

A fentebb említett Moszkva téri projekt egy, a lakosság számára a közlekedési problémákkal azonos jelentőségű kérdésre, a minőségi élettér kialakításának szükségességére is ráirányítja a figyelmet. Bardóczi Sándor tájépítészmérnök TÁJÉPÍTÉSZ MORFONDÍR blogja a Népszabadság Online oldalain sok érdekes információval szolgál a téma iránt érdeklődő, környezettudatos beállítottságú laikusoknak is, a szakemberek figyelmét pedig felhívhatja az eddig mostohán kezelt területekre. Bardóczi szerint a várospolitika „kompakt, nem szétterülő európai város” modelljének megvalósítására törekszik. Úgy látja: „Már nincs rá lehetőség, hogy ne duzzadjon még nagyobb vízfejjé Budapest... A kérdés már inkább csak az, hogy ez a folyamat spontán módon megy-e végbe, vagy némi stratégiát is bele tudunk csempészni”.

Budapest nem szűkölködik nagyszabású, sok pénzt felemésztő projektekben. Csak a Duna mellett maradva: északon a Római-part, a Hajógyári szigeten építendő szálloda-, konferencia- és szabadidőközpont, az Újpesti vasúti híd és az Árpád híd között a pesti oldalon épülő több mint 5000 lakás, Dél-Budán a nagyrészt megépült egyetemváros és az Infopark, a Kopaszi-gátat és a Duna-öblöt is magában foglaló iparterület átváltozása, a pesti oldalon a Millenniumi Városközpont a Nemzeti Színházzal és a most nyíló Művészetek Palotájával, végül a Csepel-sziget északi csúcsán tervezett Városliget-méretű közpark és a mintegy százhektárnyi új város(rész). Miért érzi mégis úgy az egyszeri városlakó, hogy semmi izgalmas nem történik? Talán mert ami történik, kevés kivételtől eltekintve, valóban nem izgalmas, s ami izgalmas lehetne, az általában nem történik meg, és különben sem nekünk szánják. Pedig az igényesen megformált épületeknek felbecsülhetetlen közösség- és közgondolkozás-formáló ereje van, lehetne. A karakteres építészeti jelek valódi teret teremtenek körülöttünk, olyat, amelyet belakhatnak az emberek. Jó példa erre a Ganz Park vagy a Sportaréna.

Wright utópiája

A 20. század egyik nagy építésze, Frank Lloyd Wright álmodta meg még a század elején az Önmérséklet Városát. Ez az elképzelés fogalmat adhat arról, hogyan értelmezhető újra egy olyan ősi történeti képződmény, mint a város. Wright szerint a hagyományos város szükségszerű eleme a központ, amely az emberek életét szabályozó égi és földi hatalom székhelye, a palota vagy a templom körül alakul ki. Amint azonban az ember szabad személyiséggé válik, nincs szükség többé gyámkodásra, a központ elveszíti jelentőségét, és súlyosan nehezíti a város életét. Wright tehát olyan várost képzelt el, amely a modern technikák révén központ nélkül működik, belső területein a lakótelkek találhatók, a forgalom által nem zavarva, mivel a gazdasági, politikai intézmények a perifériákon kapnak helyet. Ma ez az idea megvalósítható lenne – csakhogy azok a városok nőttek a szívünkhöz, amelyek nem ilyenek. Sőt: mindennek éppen az ellenkezője érvényes rájuk. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni az alapoktól induló stratégiai tervezés jelentőségét. Ha e mellé még a kulturális és az esztétikai nevelést is célul tűzzük ki, előbb vagy utóbb megszületik a város, amely nemcsak egészséges, hanem szép is.

Víziók és vélemények Budapestről

Schneller István, a főváros főpítésze

Budapest főépítészeként mely problémákat tartja a legégetőbbeknek?

A város legnagyobb problémája e pillanatban a szuburbanizáció és a motorizációs robbanás. Magyarán: nőtt a városból való kivándorlás, egyre többen azt választották, hogy a nyugalmasabb, jobb levegőjű, kényelmesebb kertes lakóövezetekben éljenek, ám ugyanakkor a városi közegben dolgoznak, ezért aztán naponta ingáznak. Ez a folyamat robbanásszerűen indult be. Kialakult a város körül egy újabb településgyűrű. Azért mondom, hogy újabb, mert ilyenfajta gyűrű korábban is volt, Nagy-Budapest éppen úgy jött létre, hogy ezeket a településeket a fővároshoz csatolták. Az újabb gyűrűbe tartozik például Budaörs, Budakeszi, Fót, Budakalász. Tehát rendkívüli módon megnövekedett a bejövő forgalom, rázúdul a Belvárosra, a város nehezen nyeli el. Ennek a tünete például az utak állapota, a kátyúk tömege is. A probléma orvoslása csak dinamikus közösségi fejlesztésekkel, irányított területfelhasználással képzelhető el. Ám sajnos nyolc éve nem hagyják jóvá a város agglomerációs tervét. Ehhez kapcsolódik a másik nagyobb kérdés: radikális forgalomcsökkentésre volna szükség a szorosan vett Belvárosban, a Nagykörúton belüli részeken. El tudnék képzelni londoni mintára létrehozandó fizetős behajtást, de akár részleges lezárással megvalósuló forgalomcsökkentést is. Ehhez persze P+R parkolók kellenek és komoly tömegközlekedés-fejlesztés. Vannak már erre vonatkozó tervek, de a városi közgyűlés ebben még nem döntött. Elő kell segíteni a városba való visszaáramlást is, vagyis azt, hogy ismét érdemes legyen a belső kerületekbe költözni. Már megindult ez a folyamat, ennek jele, hogy a nagy lakásokra ismét van igény, és hogy a harmadik emelet fölötti lakások ára megnőtt. De a visszaáramlás egyelőre nagyon lassú.

Hogy látja az ingatlanfejlesztők és a város jelenlegi viszonyát? Sokan mondják, hogy most a fejlesztők diktálnak, viszont nekik csak a saját profitjuk fontos.

Nem fekete-fehér a kép. Leegyszerűsítve: ebből a szempontból háromféle ingatlanfejlesztés van: olyan, amelyik tökéletes összhangban van a városfejlesztés igényeivel és terveivel, olyan, amelyik egyáltalán nem esik egybe vele és olyan, amelyik csak részben esik egybe. Mondok példákat is. A dél-pesti városrész kiépülése egybeesnek a városifejlesztés irányaival, ide tartozik a Millenniumi városrész is, a Művészetek Palotájával. Most nem az építészeti minőségről beszélek, csak a fejlődés irányáról. Észak-Pesten a Váci út és a Duna közötti ingatlanfejlesztések is egybeesik a városfejlesztés igényeivel, a Kopaszi-gát körüli fejlesztések is, és a Graphisoft Park a Gázgyár területén. Nem esnek egybe a városfejlesztés igényeivel például a városszéli bevásárlóközpontok. De hogy kompromisszumra van szükség. Például akkor, ha egy bevásárlóközpont megépítése bizonyos közösségi fejlesztési kérdéseket is megold. Ilyen a Kőbánya–Kispesti metróvégállomásnál kezdődő fejlesztés. Igaz, hogy ez is bevásárlóközpont jellegű, de buszpályaudvar és P+R parkoló is épül, úgyhogy ez esetben érdemes a fejlesztővel kompromisszumot kötni. Vagy említhetném Budafok–Albertfalva térségében az új bevásárlóközpontot, amelynek biztosan vannak negatív hatásai a kiskereskedelemre nézve, de a beruházó meghosszabbította a 18-as villamos pályáját, és bekapcsolt egy zárványterületet a városba. A vita tehát mindig a mértéken van; lehet, hogy nem teljesen egyezik a főváros elképzelésével egy beruházás, de mégis megold bizonyos fontos kérdéseket. A főépítész szerepe itt az előkészítésben van, a kompromisszumkeresésben.

A főépítész szeme előtt milyen város képe lebeg? Leírná Budapest-vízióját?

Több elemet is fontosnak tartok itt. Az első a folyó és a város kapcsolata. Budapest egy 525 négyzetkilométeres város, amelyen 25–30 kilométer hosszan folyik át a Duna, de valójában csak a Petőfi híd és az Árpád híd közötti területen volt szervesebb kapcsolat a víz és a város között, északra és délre ipari területek zárták el a Dunát. Kezdettől fogva fontos volt a számomra, hogy ezen változtassunk. Budapest belvárosa most északra és délre kezd kinyúlni. Egyetemi városrész, Millenniumi városrész, Graphisoft Park, FOKA-öböl, Vizafogó, a Kopaszi-gát térsége – szerkezeti értelemben a város kezd „ráfordulni” a Dunára. Eközben persze nem beszélek építészetkritikai kérdésekről, mert mi csak célokat tudunk meghatározni, az építészeti minőséget nem lehet hivatalból irányítani. Ahol megfelelő a kulturális szint, elegendőek az anyagi források, és az építészet is jó – ott jó lesz a minőség. Mi csak tervtanácsokban bírálhatunk, de kvalitást nem lehet parancsra teremteni. Visszatérve tehát: a Duna intenzívebb használatát kell elérnünk.

„Budapest-vízióm” másik fontos eleme, hogy megmaradjon a város karaktere. Például a magasház-vitában azért foglaltam állást a felhőkarcolók ellen, mert a város karakterébe nem illenek, pontosabban: én csak a Csepel-sziget északi részén tudnám elképzelni őket. A karakterhez hozzátartozik az eklektikus belső városmag építészeti szövete is, az utcák, terek, belső udvarok hálózata, ennek a belső szövetnek a megőrzése nagyon fontos.

Még egy fontos kérdés: a rozsdaövezetek hasznosítása. Budapesten a belső területek és a kertvárosi részek között ott egy többnyire használaton kívüli sáv. Korábban működő ipari övezet, raktárakkal, malmokkal, magtárakkal. Ezt a zónát a tőke rendszeresen átlépte. Cél az újrahasznosítás, a revitalizálás. Meg is történt jó néhány helyen, például a Dorottya Udvarnál, a Hajógyári szigeten, az egykori Ganz-gyár területén. Kevésbé jól, lebontásokkal ugyan, de a MOM Park és a Westend is megoldást jelentett a barna zóna hasznosítására.

Összefoglalva: olyan reurbanizációt tartok kívánatosnak, amely élhető várost eredményez. Nem „citysedést”, vagyis a kertváros és a munkaövezetek szétválását, nem olyan belvárost, ahol keresztülrobog a forgalom, hanem humanizált, egészséges, élhető tereket, ahol gyerekkocsival vagy kerékpárral is lehet közlekedni, mert jó a levegő, és ahol az a fajta sokféleség, amely egy várost jellemez, együtt tud élni.

A széttagolt önkormányzati szerkezet mennyire akadályozza a víziók kiterjesztését? Hogyan illeszthető be ebbe a szerkezetbe a most létrehozni szándékozott Közmunkák Tanácsa?

Ami a „huszonhárom kisváros” problémát illeti, az önkormányzati rendszerről rengeteget lehetne beszélni, legyen elég most annyi, hogy újra kellene osztani a feladatokat. Bizonyos feladatokat fővárosi szinten kellene végezni, mindenképpen ilyen a közlekedésfejlesztés, a területfelhasználás. Az építésügyben, a területfejlesztésben, a közlekedésfejlesztésben hasznos volna egy, az önkormányzatoktól független szakmai testület. Tehát praktikusan egy, a Közmunkák Tanácsához hasonló testület felállításával egyetértek. Az önkormányzatokat ugyanis nagyon sokszor más, főként a bevétel motiválja, s ebből rövid távú döntések születnek. Szükség van egy hatékony szakmai testületre – kérdés, hogy az hogyan illeszthető be a jelenlegi rendszerbe.

Mindannyian ismerjük a „budapesti slamposság”- ot. Mintha nem lenne például színdinamikai tervezés. Úgy tűnik, a közös képviselő ízlése határozza meg, milyen színű legyen egy épület. A földszinti boltok pedig úgyis más színűre festik a portáljukat, így „zoknik” alakulnak ki a házakon...

A városépítési keretszabályzat kitér erre. Csak jóváhagyott színtervvel lehet felújítani, tehát ezt is engedélyeztetni kell. Az más kérdés, mennyire tartják, illetve tartatják ezt be az önkormányzatok. Ami a „zokni”-kat illeti, a nagy társasházakban a lakástulajdonosoknak sokszor nincs pénzük a homlokzatot tisztességesen felújítani, ha viszont alulra beköltözik egy bolt vagy üzlet, a tulajdonos gyakorta rendbe akarja hozni a portált. Ettől aztán eltérő színű lesz a portál környéke. Ugyanez a helyzet a táblákkal, feliratokkal is, ezeket is engedélyeztetni kell, de kerületenként változik, mit engednek és mit nem. Én a XI. kerületi tervtanácsnak is tagja vagyok, ebben a kerületben lakom. Mi rendszeresen viszszadobjuk a silány terveket. A boltokkal külön-külön kell harcokat folytatni, de azt is tudomásul kell venni, hogy minden boltnak, üzletnek más karaktere van. A nyugati nagyvárosoknak nagyobb gyakorlatuk van abban, hogy piaci viszonyok között érvényesítsék a város szempontjait, akár a legapróbb kérdésekig. Amúgy nálunk is sok minden változik, épp a mai napsütésben készítettem fotókat a városról, az összkép a színek szemponjából nem rossz. Ha a Duna-parti házsorokat nézi, nagyon határozott karakterük van, egységes képet mutatnak a színhangulat szempontjából is. Beljebb a városban más a helyzet, ott tarkább a kép. De a beruházásoknál mindenképpen figyelembe kell venni a színdinamikai szempontot. Mondok egy példát: a Roosevelt téri Spenótház külsejének újraépítésénél a burkolat köveit is be kell mutatni engedélyeztetésre.

Ha már itt tartunk: az a fajta „újraöltöztetés” – a szerkezet megmarad, és új külsőt kap a ház –”, ami a Spenótháznál történik, gyakorlat lehet másutt is? A városban több olyan épület van, amelyről a lakosok, ha megkérdeznék őket, biztosan azt mondanák, cseréljük le a külsejét...

Ilyenfajta épületátalakításra nem lehet kötelezni senkit. Ha a tulajdonos igényes, akkor lehet belőle gyakorlat. A Spenótház, illetve a Vörösmarty téri egykori ORI-ház esetében az épülettel funkcionális bajok is voltak. Ezért aztán átalakítás, illetve bontás lett a dologból. De ennek nem esztétikai okai voltak. A következmény persze már lehet esztétikai szempontból is nyereség a város számára.

Bojár Iván András,az OCTOGON című folyóirat főszerkesztője, a Szeretem Budapestet Mozgalom elindítója

Gyakran az az érzésünk, hogy Bécs, Prága, Krakkó, de már Pozsony is többet tud magáról, és tudatosabban fejlődik, mint Budapest. A határozott jövőkép koncepció vagy pusztán anyagiak kérdése?

Az egész azon múlik, mi mit gondolunk arról, hogy hogyan akarunk élni. A felhőkarcoló- vita például arról szól, hogy az életformánkba bizonyos építészeti megoldásokat beilleszthetőnek tartunk-e vagy sem. A pénz így is, úgy is elköltődik. Annyi pénz pedig, amennyi 2007 és 2013 között jön majd be Magyarországra, még sose áramlott ide történelmünk során. Még hogyha Portugália, Spanyolország vagy Írország egykori EU-csatlakozási pénzcsomagjához képest kisebb is, ebből azért lehet építkezni. Itt az alkalom, hogy megbeszéljük, mit jelent nekünk a modernizáció.

Több helyütt azt írta, kegyetlen ingatlanmanipulációs, felhalmozós időszakot élünk. Merre tart ez a folyamat Ön szerint?

Az a lázas ingatlanfejlesztés, amely most zajlik, folytatódni fog. A fejlesztő minden körülmények között hasznot akar, a politikának viszont az volna a feladata, hogy képviselje a lakosság érdekeit, konkrét célvíziókkal és tervekkel álljon elő, és ehhez hívjon meg ingatlanfejlesztőket, befektetőket, akiknek a megfelelő profitot is garantálni tudja. Most fordítva van. Az ingatlanfejlesztők alakítják a várost. A főváros és a kerületek ügetnek utánuk, kész helyzetek előtt állnak, és próbálnak tüzet oltani.

Milyen trendeket és problémagócokat lát Budapesten?

Nem vagyok infrastruktúra-szakértő, de látom, hogy a közlekedés nyitott kérdései olyan rossz megoldáskísérletekhez vezettek, mint amilyen a Duna-parti kétszer két sávos utak ötlete. Volt olyan elgondolásom, hogy a Duna két partján cirkuláltassuk a forgalmat, ahogy például Düsseldorfban teszik. Egyirányúvá alakítani az alsó rakpartokat, hogy ne kelljen a Dunából ellopni tizenöt métert, és a szimmetrikusan megtervezett hidak csatlakozási pontjainál beavatkozni. Ami a Belvárost illeti, nem a közlekedés igényeiből indultam ki, hanem az életformából. Nonszensz, hogy a két-három évszázada kialakult kereskedelmi zóna, ahol a piac szervezi az életet, egyszerűen egy hét alatt eltűnjön. Mert ez történt, amikor a Westend megépült. Éppen azt a kritikus mennyiségű szolgáltató egységet nyújtotta, amely elég volt ahhoz, hogy a belvárosi kereskedelmi életet megroppantsa. A Váci utca például radikálisan átalakult, a rangja lejjebb szállt, inkább a turistákra rátelepedő hiénaréteg vette birtokba. Urbanisztikai eszközökkel viszont lehet segíteni egy-egy környéknek, hogy kijöjjön a válságból. Ilyen mondjuk a Liszt Ferenc tér vagy a Ráday utca, a Hajós utca esete. Ahol a kerület – elsősorban a sétálózónák kialakításával – megfelelő környezetet biztosít a vállalkozások, a kereskedelem, az ingatlanfejlesztés számára, ott pillanatok alatt megváltozik az összkép.

További problémás pontok?

Nekem ilyen a Duna-part. A város gyakorlatilag el van vágva a folyójától, az életet a rakpartok zárják el a víztől. Sok minden történt, ami visszaszorította a vízi életet. Amióta Bős-Nagymarosból megépült az, ami megépült, tizedére csökkent a yachtforgalom és kisebb a turistahajó- forgalom is. A BKV megszüntette a vízibuszokat, a Hapcit, a Szundit, tehát egy életforma, amely a harmincas évektől létezett, megszűnt. Miközben egyre több minden települ a víz mellé. Sziget Fesztivál, Budapest Plázs, állóhajók szórakozóhelyekkel és éttermekkel, és úgy tűnik, lesz uszodabővítés is a Margit-szigeten. Ezek mind kikövetelnék, hogy vízibusz-közlekedés legyen, arról nem szólva, hogy az egész észak-déli közlekedésen segítene, felgyorsulna a városba jutás. De van itt más is. Régi elképzelésem, hogy az egyetlen helyen, ahol az alsó rakpart megszűnik, és összeér a felsővel – ez a Belgrád rakpart –, ott a közlekedést, a 2-es villamost és az autókat be kéne vinni a föld alá. Fölöttük ki lehetne alakítani egy kikötőszerű parti sétányt, ahol az üzletsorok, kávéházak a partra nyílnának, a jelenlegi országhatár-kikötő pedig yachtkikötővé alakulna. Aki érkezett már meg ebbe a kikötőbe, látja, hogy mennyire nyomasztó hely ez ma. Sokkal közvetlenebb vízi élet kellene, a Belváros és a Duna intenzívebb kapcsolatával. Forgalomcsökkentés az autóknak, és sűríteni kellene a 2-es villamost. Kialakulna egy egész belvárosi sétálóutca és tér láncolat, amely Pestnek új és erős karaktert adhatna a Parlamenttől délre és a Vámház körúttól északra. Nagy, összefüggő térsorok: Kossuth tér, Szabadság tér, Erzsébet tér, a városháza és környéke, Belgrád rakpart, Közraktárak, majd át a Gellért térre, hogy ez a bizonyos kiterjesztett Belváros a budai oldalon is folytatódjék. A Gellért tér és a Rudas közti szakaszra nemzetközi tervpályázattal két-három kisebb fürdőt lehetne elhelyezni. Olyanokat, amelyek egészen különlegesek, tematikailag is különbözőek, intim helyek, meditatív helyszínek. Nem tartom értékesnek, hogy a gyönyörű Gellért-hegy alatt autók rohangálnak – az a hely ennél többre érdemes. Megint egy remek teret kapnánk, amely a Tabánig elhúzódhatna. A Tabánt szerintem őrültség volt lebontani a húszas években, mert nem lett helyette ott semmi; park ugyan, de nem igazán használható, mert meredek. Úgyhogy nem tartanám rossz ötletnek, ha a növényállomány feltérképezésével, ott, ahol nincs gyökérzet, építenének valamit, ami megidézi az egykori Tabánt. Kis kubusok, pavilonok lehetnének, amelyek életet visznek oda, és nem is vesznek el zöld felületet, mert az épületek tetején visszahozható a zöld. Mindez integrálná a városba ezt a területet, pláne ha meglesz a sikló a Rác fürdőtől a Citadellához. Kialakulna Budán is valamiféle csomópont, amely a budai Várnegyed életét, pezsgését is segítené. Ezt erősíthetné a gyaloghíd is a Vigadó és a Várkert Bazár között, amelyet egyébként most felújítanak. Mindezekkel kiterjeszthetnénk, kinyithatnánk a szorosan vett Belvárost.

Sok helyen bírálta a magyar építészszakmát, hogy provinciális, nem méri össze magát a világ építészetével.

Alapvető szakmai-mentális probléma, hogy a magyar építészet jelentősen kompromittálódott a szocializmus alatt, és ennek konzekvenciáit máig nem vonta le. Emellett az Európába való intézményes integrálódásunkkal együtt az építészetünk nem integrálódik. Az építészet világa a húszas évek óta nemzetközi viszonylatban meglehetősen jól szervezett: biennálék, kiállítások, nemzetközi szakmai intézmények, intézetek és persze nagy nemzetközi tervpályázatok. Az építészet rendkívül fluid tevékenység, tehát ahol befektetés van, ott építészet is van, a tervezők mozognak a világban, több városban nyitnak irodát, és ebből a globális networkből a magyar építészet teljesen kimarad. Csak maga tehet róla.

Hol kezdődik Ön szerint a megoldás Budapest problémáira?

Azt tudom elmondani, mit tudok ehhez én a tevékenységemmel hozzáadni. Amikor elkezdtem építészeti kritikákat írni, és elindítottuk az OCTOGON Építészetkritikai Műhelyt, még értetlenség fogadta, most pedig általános a magyar sajtóban az építészetkritika, az építészetről, várostervezésről való beszéd. Fogalmak és nevek kerültek rá a szellemi térképre, ami nagyon fontos. Az építészet mindenkié, a városlakóké, a használóké. Az is fontos, hogy sok civil szerveződés jött létre. Ezek közül csak egy a Szeretem Budapestet Mozgalom. Ha napirenden tartunk bizonyos gondolatokat, előbb-utóbb beérnek. Példa erre, hogy a kilencvenes évek közepe óta sokan mondjuk, hogy a Közmunka Tanácsot viszsza kellene állítani. Most Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy lesz ilyen. Orbán Viktor pedig, hogy szeressük Budapestet, mert aki nem szereti, az Magyarországot nem szereti. Nekem tetszik, hogy ezek a dolgok fölszivárognak, eljutnak a politikáig, és talán lesz belőlük valami. Ha lesz Közmunka Tanács, akkor nem kell keménykezű polgármester, hanem egy nagyon jó szakmai grémium kell, mögötte politikai konszenzus, pénz – és megvalósulnak a dolgok...

Zöldi Anna – Nagy Gergely