Láttátok, feleim?
2004 a magyar film nagy éve
Hosszú évek után először mondják, hogy talán mégis megéri magyar filmet vetíteni a mozikban. Persze visszasírhatjuk még a Ruttkai Évával, Gábor Mik lós sal, Latinovits Zoltánnal készült hatalmas közönségsikerek korát – de akár a nyolcvanas évek elején pályakezdő Básti Juli, Udvaros Dorottya, Máté Gábor főszereplésével készült filmeket is. Általános minőségben mindenesetre.
A bemutatott filmek számát tekintve (28) tavaly gazdag esztendőt zárt a hazai filmgyártás. Ebből három dokumentumfilm: Kocsis Tibor Új eldorádója, Nagy Ernő és Péterffy András Yiddish Bluesa és Koltay Gábor Trianonja. A korábbiakhoz képest a 25 nagyjátékfilm műfaji megoszlása is érdekes: előtérbe került ugyanis a vígjáték – a filmek egyharmada helyezte a hangsúlyt a szórakoztatásra. Erre az lehet a magyarázat, hogy a magyar művek 2003-as lesújtó fogadtatása után (akkor alig 594 ezren váltottak jegyet hazai alkotásra) a Mozgókép Közalapítvány erősen szorgalmazta a közönségfilmek készítését. Ezek után tehát nagy sikernek tekinthető 2004 – legalábbis ami a számadatokat illeti. 1 millió 533 ezer belépőt adtak el magyar filmre, majdnem háromszor annyit, mint 2003-ban. Ez annyit tesz, hogy tavaly csaknem minden tizedik néző magyar filmre vett jegyet. Legutóbb 1997-ben volt ekkora sikerük a magyar filmeknek: ekkor mutatták be ugyanis Kern András és Koltai Róbert A miniszter félrelép című komédiáját, melyre hétszázezer néző volt kíváncsi. Ami a támogatásokat illeti, a legmagasabb, ötvenmilliós szubvenciót a több mint félmillió nézőt vonzó Valami Amerika rendezője, Herendi Gábor új filmje, a Magyar vándor, valamint két sikerkönyv megfilmesítése, az Apám beájulna! és az Állítsátok meg Terézanyut! kapta.
Nézőszám szempontjából a tavalyi év hazai húzófilmjei a következők voltak: Szabó István Csodálatos Júliája, Herendi Gábor Magyar vándora, Árpa Attila Argója, Mészáros Márta Temetetlen halottja, Bergendy Péter Állítsátok meg Terézanyut! című filmje és Koltay Gábor Trianonja. Beszédes azonban, hogy ha ezeket nem számítjuk, a többi magyar mű is félmillió nézőt vonzott. Kiderült tehát, hogy a kisebb kópiaszámmal megjelenő művészfilmeken sokat ugyan nem lehet keresni, ám veszíteni sem; a sikerfilm pedig tetemes hasznot is hozhat. Szubjektív választás alapján most négy egészen különböző költségvetésű, szándékú és sikerű filmet emelünk ki.
Török Ferenc: Szezon
Török az egyik legjobb fiatal magyar filmrendező, kimagaslóan jó alkotógárdával dolgozik és pontos arányérzékkel képes adagolni az érzelmeket és a történetmesélést filmjeiben. A Moszkva tér afféle kultuszdarabbá vált a maga idejében, és bár kevésbé sikerült a Jött 1 busz általa forgatott epizódja, mégis arról tanúskodott, hogy alkotója nagyon is érti a dolgát.
Épp ezért előzte meg hatalmas várakozás új filmjét, amely megint saját generációjának életével foglalkozik – ezúttal nem a múltba, hanem napjainkba helyezett sztoriban. A helyszín is változott, a budapesti srácok után ezúttal vidéki fiúk a főszereplők, akik a karcagi unalomból indulnak el „világot látni”. Vagyis afféle road-movie-ra számít az ember, ahhoz azonban lendületes történetmesélést várna – Török Ferencet viszont ez láthatóan kevésbé érdekli, mint a szereplők lelkében zajló folyamatok. Vagyis a legapróbb részletig szuperrealista mozzanatokat láthatunk – ám némi lendületesség mégis elkelne az egészhez. Ennek hiánya nyilvánvalóan nem véletlen, mégis nehezíti a néző dolgát. A film kezdetén azt várnánk, hogy majd változatos kalandokon át követhetjük hőseinket a történet során. Ehhez képest itt az a lényeg, hogy igazából nem is történik velük semmi, ami pedig mégis, az teljesen hétköznapi és kisszerű. A Club Aliga pincéreiként és a pesti pornóiparba belecsöppent kívülállókként egyaránt kissé szerencsétlen téblábolók ők, akik nem sokkal több élményt kapnak „vándorlásuk során”, mint ha otthon maradtak volna Karcagon. Nemigen érdekli őket semmi, és hogy mégsem válnak unalmassá, az a rendezőn kívül nagyban köszönhető a színészeknek. Nagy Zsolt és Nagy Ervin már többször bizonyította szuggesztivitását filmen és színpadon, s most is finom iróniával, humorral teszik emberivé Guli és Virág szerepét. Méltó partnerük Kokics Péter, egészen nagyszerű Rezes Judit, és az epizódszerepekben feltűnő illusztris színészgárda – Szirtes Ágitól Sinkó Lászlón át Mundruczó Kornélig – is elsőrangúan teszi a dolgát.
Vagyis olyan film a Szezon, amire azt mondja az ember: soha rosszabbat – de valami hiányérzete azért mégis marad. Hihetetlen eleganciával mesél emberekről, pontos a ritmusa, Zságer Balázs zenéje ihletett és remekül egészíti ki a képeket, Garas Dániel egész egyszerűen zseniális operatőri munkáját. Jók a jelenetek, a kis epizódok érdekesek, mégsem áll össze belőlük egy igazi nagy történet. Ez ott is látszik, hogy nincs igazán vége: amikor Török befejezi a mesélést, tulajdonképpen újabb hiányérzettel kell szembesüljünk – és akkor most mi van? Török láthatóan az európai film legszebb hagyományai szerint komponálta filmjét, de talán nem kellene annyira kerülnie az amerikai történetmesélési hagyományokat sem. Akkor egyrészt a közönség is könnyebben tudna azonosulni a Szezonnal, másrészt világosabban kiderülne: milyen műfajú mozi is ez valójában. Mert így néha dokumentarista, néha sztorizós, néha kifejezetten érzelmes, néha művészfilm, néha közönségfilm, de legfőbb baja, hogy minden értéke ellenére nehézkesnek érzik.
Bergendy Péter:
Állítsátok meg Terézanyut!
A Bridget Jones naplója és a Szex és New York két olyan cím, amelyet a Terézanyuval kapcsolatos írásokban rendre felfedezhetünk. Nem véletlen. Az egyedülálló, „azért-kösz-jól-vagyok-én-így-is” típusú nők – annyira utálatos szó a szingli! – különböző válfajait alaptémául választó film, illetve tévésorozat valóban jellegzetes kordokumentuma a világ egy szűk szegletének, és mellesleg hatalmas siker volt világszerte. Nem feltétlenül rossz ötlet, hogy mindezt a magyar viszonyokra átültetve idehaza is filmre vigyék. Persze Rácz Zsuzsa könyve, amely a film alapjául szolgált, eleve nem olyan szellemes, mint Candace Bushnell, a Szex és New York szerzőjének történetei. De ennél sokkal jobb filmet is lehetett volna forgatni belőle.
Mert ezt bizony nemigen lehet érteni. Mielőtt komplikáltabb kérdésekbe merülnénk, mint forgatókönyv, rendezés, történetmesélés stb. – kezdjük a legegyszerűbbel. Négy ilyen jó nő, mint a film – alkalmasint a Szex és New York által is ihletett – négy barátnője, kizárt, hogy különösebb nehézségekkel küzdjön a férfinemmel. Persze ez sztereotípia, miért ne lehetne bárkinek gondja a szerelemben: filmen mégis nehezen azonosulunk azzal, hogy Magyarország legszebb színésznői milyen nehezen találnak maguknak megfelelő partnert. Aztán: ha valakinek hónapok óta nincs munkája, miért nem jelent ez számára anyagi gondot? Ha meg nem jelent, miért is olyan nagy probléma neki a munkanélküliség? Vagyis, magyarán: mi közünk nekünk ehhez az egészhez?
Ezek csupán az alapvető problémák, ám főleg ezek jelentik a gondot a Terézanyuval kapcsolatban. Bergendy Péter mint reklámfilmes, a részletekkel sokkal biztosabb kézzel tudott bánni, mint a film egészével. Vannak jó jelenetek, vannak szellemes megoldások, vannak poénok is, csak éppen túl kevesen, túl későn és csak pillanatokra tudják ellensúlyozni azt, amit egyébként nézünk. Pedig ami a színészeket illeti, jó partnerekre talált, a fiatal színészgeneráció színe-java próbálja életre kelteni a – valljuk be – felszínesen és következetlenül megírt figurákat. Ők meg is tesznek minden tőlük telhetőt, ám használható alapanyag és színészvezetés híján többnyire a karakterektől függetlenül, saját elképzeléseik alapján igyekeznek valamit kezdeni jeleneteikkel. Nagyon jók például a barátnők: Schell Judit, Ónodi Eszter és Major Melinda nagy játékkedvvel és vérbő humorral hozza a figurákat – csak hát ott a fentebb említett probléma. Mindazonáltal öröm nézni őket, csak sajnálja az ember, miért nem kaptak igazán megfogható karaktereket a forgatókönyvírótól. A fiúk is bedobnak mindent, különösen Elek Ferenc nagyszerű. De néha érthetetlen feladatokra kényszerítették őket, látszólag egészen öncélúan: hátha nagy poén lesz a moziban. Nem mindig az.
Persze a legnehezebb feladat Hámori Gabriellának jutott. Kéki Kata az ő megformálásában nem is hasonlíthat sem Rácz Zsuzsára, sem arra a nőtípusra, amelyről a szerzőnő könyve beszél. Így azonban miről szól a film? Hámori igyekszik a lehető legszerencsétlenebbnek tűnni, ám nem feledtetheti el a nézővel, hogy alapvetően gyönyörű, és hogy a rendező sem kívánta ezt „aláaknázni” a szerep kívánalmai szerint. Ez nyilván a nagy nézőszám elérése érdekében van így – de hát René Zellweger sem szépségével tűnt ki a Bridget Jonesban, mégis sikert aratott. Hámorinak ezért szerencsétlenül megírt mondatok egész sorában kell meggyőznie a nézőt, milyen bajban van, és nekünk valahol értenünk kellene, miért került ebbe a helyzetbe. De nem értjük, mert típusában Hámori korántsem a „szerencsétlen nő”, a forgatókönyv pedig semmi segítséget nem ad neki ahhoz, hogy ezt elhitesse velünk. Vagyis nincs eldöntve, miért ő játssza ezt a szerepet, vagy ha már ő játssza, miért nem írták valóban rá?
Bergendy feltehetően a legjobb szándékkal kezdett a történet megfilmesítésébe, ám sajnos teljesen egyértelmű: a feladat meghaladja jelenlegi képességeit, rutinját. Nagy lehetőség lett volna végre igazi vígjátékban együtt látni fiatal színészeink legtehetségesebbjeit – ám a hozzájuk méltó filmre továbbra is várnunk kell.
Dyga Zsombor: Kész cirkusz
Kövezzenek meg, de miután napokon keresztül csalódás csalódást követett a 36. magyar filmszemlén, kitörő örömmel üdvözöltem Dyga Zsombor Kész cirkusz című filmjét.
Végre egy igazi közönségfilm. Szórakoztatni akar, és meg is teszi. Szép nyári nap, az események pörögnek. A történetnek eleje, közepe, vége van. A figurák nem bonyolultak, de épp emiatt időt hagynak a kidolgozásra. A három-négy szálon futó események követhetők, a poénok ülnek, ennek ékes bizonyítéka, hogy a jól elvetett „mag” egy órán belül meghozza a várva várt termést: az állandó járműhiányban szenvedő csapat áldozata mindig ugyanaz a lúzer. S amikor hirtelen megint járműre lenne szükség, hogy két perc alatt hőseink átérjenek a lakótelep másik végére, na ki jön arra robogón? A közönségből automatikusan kitör a nevetés.
És ez csak egy – remélem – érzékletes példa arra, hogy a rendező Lovas Balázs forgatókönyvíró-társával együtt jól irányítja a történetet, él a komikum adta lehetőséggel.
Az alaphelyzet nem túl bonyolult: a kétbalkezes bankrablók, akik Bill Gates másodpercenkénti vagyongyarapodásával vannak elfoglalva, a félresikerült bankrablás alkalmával ellopnak egy retikült is – ahogy Tóth József mondja a menekülő autóban, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Ez indítja el a lavinát. A táska kézről kézre jár. Van, aki meg akar szabadulni tőle, de amikor megteszi, kiderül, hogy csak az tudná kimenteni egy életveszélyesnek tűnő helyzetből. Mindenki a táskát akarja. És a benne lévő képeket. A nagy kavalkádban feltűnik a megcsalt férj, a feleség, a szerető, a baráti társaság, akiknek jelenésük van az esti bajnokin, különben elvesztik a kupát, a cukorbeteg nyomozó, aki a képeket készítette, nyakmerevítős rendőrkollégája, és egy csapat lakótelepi suhanc, akiknek végül nagy szerepük lesz a kupa sorsának és az egész társaság testi épségnek alakulásában.
Külön öröm, hogy a magyar filmekből már jól ismert arcok – Udvaros Dorottya, Ónodi Eszter, Scherer Péter, Csuja Imre, Görög László, Tóth József – mellett a közönség újra láthatja Welker Gábort, Schmied Zoltánt és Elek Ferencet, akik Dyga első nagyjátékfilmjében, a Tesóban is főszerepet kaptak.
A helyszínválasztás is a régi. Dyga előző filmjéről is azt mondta, hogy meg akarta mutatni, hogy bár a lakótelep mocskos, hideg, embertelen, ott is jó lehet élni. Most a komikumot az is fokozza, hogy „lakótelep-idegen” elemek kerülnek a történetbe. A domblakók nem ismerik ki magukat, mérgezett egérként rohangálnak a nagyon is labirintusszerű párhuzamos utcákon az egyenházak között. Példaszerű a film ritmuskezelése az „autós üldözéskor”, amikor épp a párhuzamos utcákat és a váratlan merőlegest játssza poénra.
A Kész cirkusz tipikusan helyzetkomikumra épülő történet, értéke az, hogy önbizalommal, átgondoltan kezeli a helyzeteket, viszonyokat mutat meg és nem öncélú poénhalmaz. Megvan benne a független film szabadsága, és még azt is elmondhatjuk, hogy bár a fiatal alkotóknak bizonyára van még mit tanulniuk, láthatóan jó irányba indultak.
Ragályi Elemér: Csudafilm
Ragályi Elemér Csudafilmje megszámlálhatatlan sebből vérzik. Először is, az elismerésre méltó operatőri életművet felépítő, forgatókönyvíróként, rendezőként egyaránt kezdő Ragályi az e téren szintén nem túl sok tapasztalattal rendelkező Kern András segítségét kérte a forgatókönyvíráshoz. Nem csuda, hogy a Csudafilm túlságosan is hasonlít Kern Sztracsatellájára. Ugyanúgy Kern mindent eladni képes imázsára épít, ugyanakkor azt kell mondanom, hogy már Kern charme-ja sem a régi. Egyre kevésbé hiszem el például, hogy minden szembejövő nő beleszeret.
A filmben körülbelül 15 filmhez elég ötlet, sztoritöredék van, de egyiket sem bontják ki, nincs követhető történet, s végül a halkan elpufogó ötlethalmaz füstje is hamar elszáll.
Pedig van itt minden, Beloianniszi hév, görög arisztokrata, aki az elnyomottak oldalára áll s a bukás után sok társával Magyarországra emigrál. Fia, akiről megtudni véljük, hogy korábban cukrász volt, most hajléktalanként él a Keleti pályaudvar aluljárójában. Ő lenne történetünk hőse, ha volna történet.
De csak a történet ígéretét kapjuk. A haldokló görög nagybácsi Nikoszra (Kern) hagyja a Hotelt, ami a család reakcióiból kiindulva az örökség legértékesebb darabja. Azt remélnénk, itt elindul a történet, de csak hihetetlen, kissé hiteltelen események követik egymást.
A rendőrség elől menekülő Nikoszt a keresésével megbízott, magyarul is beszélő görög ügyvéd (Rudolf Péter – az övé talán a legegységesebb alakítás) pillanatokon belül megtalálja, de előbb a mi szórakoztatásunk kedvéért majdnem elüti az utcán.
Kiderül még, hogy Nikosz félig zsidó, s balul sikerült házassága is zsidó nőhöz köti, de hogy ezt miért fontos kiemelni, és mi köze ennek tönkrement kapcsolatukhoz, soha nem fog kiderülni. Úgy tűnik, mindez csak arra jó, hogy a feleség nagynénje (viccesnek tartott?) jiddis szavakkal tűzdelhesse beszédét, és erősíthesse a zsidók kapzsiságáról kialakult előítéletet, hiszen a két nő harcba száll az örökségért, amiben segítségükre lesz a nyaralóhely orvosi rendelőjében feltűnő – végül is Görögországban vagyunk: deus ex machina – magyar ügyvéd is.
Míg a két család a pénzen marakodik – mindegy, hogy ehhez bármelyiküknek milyen jogalapja van –, Nikosz kis túlzással felépíti a létező szocializmust a luxusszállodában.
Hajléktalan barátait hipp-hopp áthozatja Magyarországról, ők pedig sosem kérdeznek, csak mosolyognak, strandholmikba bújnak és boldogan átadják magukat a nyárnak. Eközben Nikosz beköltöztet a lakosztályába egy lengyel családot „polski, vengri dva bratanki” alapon, s bár alig találkozik a szálloda szigorú vezetőnőjével, akiről ráadásul még az is kiderül, hogy érző szívét korunk szülőjének problémája, egy drogfüggő – ugyan csaknem gyógyultnak tekintett – leánygyermek s annak apja hűtlensége teszi/tette ily rideggé. Nikosz és a vezetőnő végül hosszú autózásba kezd, újabb gyönyörű krétai lát- és tájképeket ajándékozva ezzel a nézőnek, aki ily módon legalább a tájban gyönyörködhet, saját nyelvükön kommunikálva csodával határos módon egymás mondataira válaszolnak, s Nikosz végül választottja vállára hajtva a fejét alszik végre egy jót.
Innen nézve a történet egy szokásos férfiklimaxeset: középkorú férfi, elvált, történetünk hőse hajléktalan is. Esetünkben a menetrendszerűen érkező szerelem a maga értelmetlenségében kiteljesedik. Teljes, érthetetlen giccs.
Valójában, ha komolyabban szemügyre vesszük az alkotást, és aprólékos munkával kibányásszuk a műből, hogy miről akarhat szólni Ragályi és Kern, az nem más, mint a negyvenes-ötvenes-hatvanas korosztály tragédiája. A rendszerváltozás sok ember életét törte derékba, sokan kerültek utcára a hirtelen megváltozott viszonyok miatt, és tömegek küzdenek a mai napig azzal, hogy átértékeljék az értékeiket vagy életük szocializmusban eltöltött éveit.
A baj az, hogy belső kohézió híján sem az általuk – reméljük – elképzelt történet, sem a közölni kívánt üzenet nem érhet el minket. A hajléktalanok sem kerülnek szituációba. Semminek nincs következménye – még az sem derül ki, hogy a film elején elkövetett rabláskísérletet hogy sikerült megúsznia a csapat két tagjának, soha többé nem említik azt sem, hogy társuk cserbenhagyta őket. Élettörténetüket Kern ismerteti meghatottságtól könnybe lábadt szemmel, amikor a svédasztalos vacsora helyett inkább szalonnát sütnek az exkluzív szálloda tengerpartján (lásd úttörőtábor-nosztalgia).
A Csudafilm deklaráltan közönségfilmnek készült. Alkotói csak azt nem vették figyelembe, hogy azok, akik valamit megérthetnek ebből a keserédes történetből, tehát maguk is középkorúak, nem sokat járnak moziba. A film ennek ellenére máris nagy nézőszámmal büszkélkedhet: ebből megállapíthatjuk, hogy Kern András vonzása nem vesztett erejéből, és hívására sokan költenek mozijegyre. De azt nem garantálhatjuk, hogy a filmklisékből összehordott történetkazal, az igazi jó viccek, helyzetek hiánya kellemes estét szerez nekik. Bizonyára akadnak köztük, akik, mivel szórakozni jöttek, jól is fogják magukat érezni. Döntés kérdése...
Orbán Eszter – Zöldi Gergely
