Új média és nyelvhasználat
Terjed az internet, romlik a nyelv?
Igaz-e, hogy az internet tönkreteszi a nyelvet? Egyes nyelvészek úgy vélik, hogy a modern kommunikációs technikával bezúduló idegen fogalmak és nyelvi hatások, a nyelvi és helyesírási norma kontrollját nélkülöző szövegek szabad burjánzása végromlásba dönti édesanyánk nyelvét. Más nyelvészek szerint éppen ellenkezőleg, a világháló visszaadja az embereknek saját, igazi nyelvüket.
„Lehet-e magyarul szkennelni?” – kérdezi az Édes Anyanyelvünk című nyelvoltalmi folyóirat Digitális nyelvújítás című rovatának szerzője. Azon bánkódik – azt fájlalja –, hogy a tömegével mindennapivá váló idegen (szak)szavak, nyelvi elemek jó részének magyarítása sehogy se akar sikeredni. A szoftver, a hardver, a fájl – meg a rengeteg többi „beözönlő” – nem magyar.
Erről a beözönlésről mindjárt megjegyezhetjük, hogy a magyar nyelv egész története, mint minden más nyelvé, nagyrészt idegen nyelvi elemek meghonosodásának története, és amilyen magától értetődő természetességgel lett valaha a török dzsindzsüből gyöngy, az alán achszinból asszony, a szláv kuhinyából konyha, a latin apothecából patika vagy a ’kanonok’ jelentésű német Chorherrből korhely, ugyanúgy lett szempillantás alatt magyar – hangzású és viselkedésű – a szoftver és a hardver az angolul egészen máshogyan hangzó és viselkedő software és hardware szavakból. (A korhely arra is jó példa, hogy az átvevő nyelv nemcsak hangtanilag, hanem jelentéstanilag is a helyükre teszi a jövevényeket.)
Aggódó szerzőnk különösen hajlamos kajla fejleménynek vélni a fájl szó meggyökeresedését, és csodálkozik rajta, hiszen a jl mássalhangzó-torlódást szóvégen „nehéz kiejteni”. A magyar azonban „tudja” anyanyelvének hangtani törvényeit (ha nincs is tisztában velük), és magánhangzó előtt ugyanúgy gördül ajkán a jl, mint a fejlövésben (fájlok), mássalhangzó előtt meg nemes egyszerűséggel kiejti az l-t (fájban, fájlal, fájrendszer). És nem bíbelődik az adatállománnyal, ha van egy egyszótagú, egyértelmű, mindenki által értett nemzetközi szava.
Aggódó szerzőnk azon is búsong, hogy a szkenner főnév és a szkennel ige milyen makacsul tartja magát, pedig a párhuzamba állítható printer és printel helyett (igazítsuk ki: mellett), milyen jól elvan a nyomtató meg a nyomtat. Igen ám, de nyomtatni évszázadok óta tudunk, a jól ismert nyomtat jelentése egyértelműen illik a printelére, és egyforma hosszúak is; a javasolt lapolvasó viszont éppen annyira ismeretlen, mint a fele olyan hosszú szkenner. Ráadásul nincs hozzá azonos tőből képzett ige – ezért kérdezi szerzőnk, lehet-e magyarul szkennelni. Kifogásolja a leginkább elterjedt beolvas igét, mondván, hogy az már használatos más jelentésben; azt nem mondja meg, hogy az ’odamondogat’ vagy a ’hírt a rádióban felolvas’ jelentésre gondol, és azt sem, miért baj, ha egy szónak több jelentése van. A betáplál és a bevisz igéket javasolja hát, azt remélve, hogy használatuk elősegítené a lapolvasó elterjedését. „Ehhez azonban a szakemberek, a tanárok és minden nyelvi mintául szolgáló nyelvhasználó egyetértésére van szükség” – zárul a cikk. Talán nem kockáztatnánk sokat, ha nagy összegű fogadásokat kötnénk arra, hogy ez a hajó már elment; egy – az egyetértő szakemberek és tanárok nyelvi mintájánál – sokkal erősebb nyelvi minta már beégette a szkennert.
Háromezer éve csak romlik...
Romlik a nyelv! Bár ha igaz, hogy a magyar nyelv úgy háromezer éves, akkor háromezer éve romlik (sőt már az ugor is romlott, mit ne mondjunk, már az uráli is), de most aztán tényleg komoly baj van. „Az igazi romlást az új kor információs forrása, az internet hozta el.” A komor kijelentés a VII. Országos Alkalmazott Nyelvészeti Konferencián hangzott el, 1997-ben.
Az internet, mondja az előadó, „filozófiai szempontból is kérdőjellé vált az emberiség életében”, mivel „szétrombolta az idő korlátait”. „A felgyorsult életritmus, a távolságok relatív megszűnése azt eredményezte, hogy gondolatainkat minél tömörebben, rövidebben közvetítsük az »információs szupersztrádára«.” A szétrombolt idő filozofikus kérdőjele megzavarja „idő és nyelv korrelatív viszonyát”, és ott állunk meglőve, miközben „idegen szavak és fogalmak tucatjai” áramolnak a nyelvbe „az intézményekben, iskolákban, cégek és vállalatok körében, az otthonokban” óriási iramban szaporodó gépeken. „A nyelvművelők és a számítástechnikusok nem tudják az új média fogalmait megfelelő hazaival pótolni, és ha sikerül is, addigra talán már késő, mert több ezer ember a megtapadt angol kifejezést vagy mozaikszót használja, ami sokkal rövidebb bármely új magyar fordításnál.”
Tisztességes és tisztességtelen jövevények
Vannak tisztességesen és tisztességtelenül viselkedő új, jövevény fogalmak. Tisztességesnek azok minősülnek, amelyek hajlandók lacafacázás nélkül megmagyarosodni, többnyire egyszerű tükörfordítással, mint az egér (mouse), a böngésző (browser), a hírcsoport (newsgroup), az átjáró (gateway), az ablak (window) stb., vagy valamilyen nyelvi lelemény jóvoltából, például a hangzás és jelentés véletlen összekattanásával, mint az egérpad (mouse pad), vagy valamilyen – a nagy szoftvercégek honosítói által eltömegesített – többé-kevésbé szerencsés fordítói leleménnyel, mint a súgó (help). Azt már nehezebb megítélni, mennyire számítanak tisztességesnek a félrefordított fogalmak, mint a ment, sőt elment (az ’eltesz’ jelentésű save-re), vagy a túl mókásra sikeredettek, mint az emil.
A tisztességtelenek természetesen azok, amelyek megmaradnak „angolnak”, mint a web, az e-mail, a driver vagy a domain, különösen, ha magukra rántják a magyar ortográfia álruháját: szerver, fájl, hardver, szoftver, printer, szkenner, komputer. Egyesek közülük egyszerűen hazavágnak minden honosítási kísérletet, mint az e-mail a drótpostát meg a villámpostát, és a smiley-szmájli se akar sehogy se mosolykód lenni; mások meg vígan osztoznak a használatban magyar változatukkal, mint a komputer a számítógéppel vagy a nyomtató a printerrel.
„Újbeszél” szótár
Aztán az a rengeteg gyalázatos rövidítés! A műszakiakra – WWW, FTP, RAM, ROM, CD, DVD, HTTP, HTML, XML, TCP/IP stb. stb. – még csak-csak rá lehet legyinteni valami kesernyés belenyugvással, vannak ám egyszerű, de nagyon angol, ezért nagyon „anyanyelvromboló” szófordulatok is: FAQ (frequently asked questions – gyakori kérdések), IMHO (in my humble opinion – szerény véleményem szerint), RTFM (read that fucking manual!). Utóbbiakat sok derék netező használja magyarítva: GYIK, SZVSZ – a kaján megfigyelő kéjelegve bök rájuk, a magyar helyesírás szerint bizony gyiknak és szvsz-nek kéne írni őket, kisbetűvel (sokan így is írják már).
Az alkalmazott nyelvészeti konferencia előadója egészen tragikusnak látja az internet hatását: „Hamarosan be fog állni az a bizonyos George Orwell-i 1984-es totális diktatúra, és majd elkészítik évről évre az »újbeszél« szótárt, ami egyre rövidebb és egyre kevesebb szót tartalmaz.” Most tekintsünk el attól, hogyan lesz az új fogalmak feltartóztathatatlan beözönlésétől egyre rövidebb a szótár, és fordítsuk figyelmünket a teendőkre: „A legfontosabb teendő ennek [a nyelv halottá válásának] elkerülése, ez pedig csak úgy váltható valóra, ha még az idegen szó köznyelvivé alakulása előtt egy pontos magyar megfelelőt választunk a helyére.”
Kár, hogy előadónk mindjárt azt is elárulja, miért reménytelen a vállalkozás: „Sajnos a kereskedelem, az üzlet jóval gyorsabb a nyelvészeknél, és mire belefognának a nyelvművelésbe, addigra már a következő terméket dobják a piacra, a következő technikai vívmányt találják föl.” Vagyis szegény „nyelvész” (pontosítsunk: a nyelvoltalmi harcos) lassabb, mint a globális üzlet, és ebbe belepusztul a – mi is?
Féljünk a változástól?
Mi az a valami, amit a nyelvápolók annyira féltenek? Mi a nyelv? Vagy inkább melyik az a nyelv?
A társasnyelvészet (a szociolingvisztika) egyes művelői szerint a nyelv alapvető funkciója az ember fejlődéstörténetében a csoportkohézió, a csoportot összetartó erők megteremtése és állandó fenntartása. Egyes vélemények szerint a nyelv alig alkalmas információközlésre, de kiválóan alkalmas az emberek közötti kapcsolatok megelevenítésére – csevegésre, pletykára –, valamint az ember pozicionálására a csoporton belül. A viszonyok kiépítője, a hatalom megszerzésének eszköze. A bábeli zűrzavartól való rettegés általános emberi tulajdonság, nem más, mint félelem az egyed életfeltételének, a csoportnak az elvesztésétől. Az idegen, aki máshogyan beszél, „néma”, „barbár” (a görög szó jelentése ’dadogó’), sőt nem is „ember” (sok nép nyelvének ’ember’ jelentésű szavával nevezi meg magát).
A nyelv változatos és változékony. Egy nyelv aktuális helyi változatát csak az beszélheti, aki benne él a csoportban. Aki más szót használ egy tárgyra, vagy akár csak máshogy ejti ki ugyanazt a szót, még ha a szomszéd faluból jött is: idegen. Nem árt óvatosan bánni vele, esetleg, biztos, ami biztos, jobb agyoncsapni. Az írás kialakulásával aztán megteremtődött a lehetőség arra, hogy egy nyelv változatai közül kiváljon egyetlenegy: a kulturális, gazdasági, katonai elit nyelve. Ráadásul az írott nyelv lassabban változik, mint a beszélt, ami alkalmassá teszi arra, hogy az „igazi”, a „tökéletes”, az „aranykorból való”, a „romlatlan”, a „megszentelt” reprezentánsa legyen. A standard.
Nemzet és nyelv
A nemzet eszméjének kialakulásával és a polgárosodással a nyelvi norma, a köznyelv különösen megerősödött. Általánossá vált az a képzet, hogy van „helyes” és van „romlott” nyelv. Az arisztokrata és a kiművelt polgár azonnal elválik a bunkó paraszttól vagy prolitól, amint kinyitja a száját. És hiába az iskoláztatás általánossá válása, az alulról jövő gyerek hátrányban van, mert nemcsak a tananyagot kell elsajátítania, hanem a „rendes” – az ő otthon tanult nyelvváltozatától eltérő – beszédet is. Különben még írni sem tudna „helyesen”. A nyelvi norma újratermeli az elitet. Amikor a nyelvvédő a nyelvi változatok és változások ellen küzd, nemcsak egy – nemzeti – kultúra konzerválásán munkálkodik, hanem a társadalmi különbségekén is.
Az államnemzet hatalmi struktúráját szolgáló nyelvi norma persze sohasem tud valódi egyeduralomra szert tenni, az egyes csoportok mindig megőrzik nyelvváltozatuk rejtett, csoporton belüli tekintélyét. A hazatérő diák otthon szülei tájszólására vált (különben megkapná a magáét), sőt a szétmorzsolódott falusi, kisvárosi közösségekből a nagyvárosi magányba kerülő modern ember is újra és újra csoportokba szerveződik, és ezeket a csoportokat is a saját nyelv tartja össze. A bandák, galerik, gettók, munkásnegyedek, iskolák, kollégiumok, focicsapatok, szakmák szlengje. Mind-mind a nyelv csoportképző funkcióját működteti.
Új ősállapot
Az internet visszahozza az írásbeliség előtti nyelvi állapotot, lehetővé teszi, hogy a földrajzilag meghatározott közösségekből kiszakadt, szétszóródott emberek új csoportokat hozzanak létre, anélkül hogy fizikailag egy helyen lennének. Hogy beszéljenek egymással. Az ímél, a cset, a fórumok, a blog nyelve beszélt nyelv, noha leírják. Az írva beszélt nyelv a nyelvészek és szociológusok nagy felfedezése, hatalmas lelkesedéssel vizsgálják. Izgatottan kutatják például, miért van az, hogy bár számítógéppel sokkal könnyebben lehet a leírt szöveget korrigálni, szerkeszteni, mint papíron, az internetpolgár (magánjellegű) leveleiben többnyire nem javítja az esetlenül szerkesztett mondatokat, az elütéseket, tévesztéseket, helyesírási hibákat. Amíg társalgó partnere érti, addig minek? Hiszen beszélünk, nem? Ha nem érti, legfeljebb visszakérdez, és rögtön megkapja a választ. A felmérések szerint a rendszeres internethasználók többsége fontosnak tartja a helyesírást, de csak annyira, amennyire az a megértéshez kell.
A netező ismeri a műszaki eszköztár képességeit, és nemcsak alkalmazkodik hozzájuk, ki is használja őket. Csetelés közben többfelé is figyelni kell, és közben legalább beszédtempóval írni, és a kissrác, aki előbb tanul meg klaviatúrával írni, mint tollal, megbirkózik a feladattal. 5/c és +lesz 1xűen talxunk a szt3ságon – és értik. Mellesleg anyanyelvének szabályait hasonló kreativitással kezeli: ha vannak sz-d hangváltó igetőtípusok (törekedik, haragudik, aludik, nyugodik), akár közéjük lehetne csapni a működik igét is, és megvan öt betűből az egyes szám harmadik személyű alak: müxik.
Az internetező ímélezés, csetelés, fórumozás közben biztonságban érzi magát; saját csoportjában van, saját nyelvváltozatát beszéli. Nincs tanító néni, aki összevont szemöldökkel a köznyelvi normára figyelmeztesse. Ő csinálja a normát. A rá „zúduló” idegen nyelvi hatásokkal, jövevény szavakkal is úgy bánik, ahogy nyelvének természete diktálja, és nem úgy, ahogy a „nyelvészek” szeretnék. (A magyar internethasználók többsége fiatal, képzett, idegennyelv-ismerettel rendelkező értelmiségi alkalmazott, vezető, vállalkozó vagy diák. Többségüket a felmérések szerint nem zavarja az „idegen nyelvi dominancia” az interneten, nem akad fönn az idegen szavakon – érti őket.) Ő dönti el, hogy szkenner vagy lapolvasó, nem a nyelvész.
A nyelvvédő borzadva szemléli a „világhálón burjánzó” helyesírási hibákat, a „rosszul” formált, „magyartalan” mondatokat és szószerkezeteket, az „idegenségeket” és anglicizmusokat, a stiláris „normasértéseket”, és általában azt gondolja, hogy „romlik a nyelv”, és ennek az internet az oka. Pedig gondolhatná azt is, hogy az internet csak láthatóvá teszi az emberek beszédét. És azt is, mit nem tanítottak meg az embereknek az iskolában.
Zsadon Béla
