Antenna magazin 2005 III. negyedév – Tartalomjegyzék

Poós Zoltán: Az alkony fokozatai

(részlet a regényből)

X.

Belépett az erkélyről és megreggelizett. A rádió híreket mondott, kitérve az Oktogonon történt eseményekre is. A hírügynökségi jelentés szerint Pénzes Istvánnak hívták az orvlövészt, aki rálőtt az Edison kávéház előtt álló két orosz tisztre. A harmadik áldozat Kruták Júlia csiszolómunkás lány. Az oroszok viszonozták a lövéseket, ezután halt meg a két katona. Pénzes tizenhét éves, felső-ipariskolai tanuló, aki nem sokkal a lövöldözés után az előre összehordott deszkákból, gerendákból máglyát gyújtott, ráült a farakás tetejére, és főbe lőtte magát. Azonnal meghalt. Ruhái nem égtek el és a padlás sem gyulladt ki. Zsebében Kalot igazolványt találtak, mellette leventepuskát. A hírek szerint erősödik a klerikális reakció, erről árulkodnak a röplapok is.

Habsburg Ottót a trónra, éljen a Monarchia!

Az Edisonban hallotta, hogy Pusztasomorján már 45 szeptemberében volt fegyveres ellenállásnak nevezhető akció. Oroszok és magyar polgári személyek között verekedés tört ki, melyben megöltek egy szovjet katonát.

A támadásban résztvevő Szabó Józsefet, Sztanojev Istvánt, Kresák Gézát ismeretlen helyre szállították.

1945 novemberében a battonyai D. Kiss Gábor csendőr hadnagy azt a parancsot kapta, kapta, hogy vegyen őrizetbe néhány oroszt, és kísérje be őket a SZEB Csanád megyei megbízottjához. A parancs teljesítése közben tűzharcra került sor, D. Kisst térden lőtték, az oroszok Románia felé menekültek. A csendőr hadnagyot berendelték Pestre, a Conti utcai fogházba. Azóta nem hallottak róla.

Gábor úgy döntött, hogy másnap, az edzés után visszatér az albérletébe. Feltelefonozott néhány rokont, ismerőst, akik a háború után is szép számban voltak állami hivatalokban. Azt akarta kideríteni, hogy ki az a bizonyos Zichy grófnő, aki meghívót adott át Sophie-nak.

A kutatás napokig eltartott. Apró mozaikdarabokból rakta össze a képeket, és végül nem volt ideje felmenni a Balaton utcai leshelyre. A nyomozási naplójában letisztázta a Zichy-anyag című fejezetet.

Zichy Rudolfné grófnő, leánykori nevén Pallavicini Edit 1877-ben született.

1925-ben a Vatikán által életre hívott Union Internationale Des Ligues Catholiques Feminines elnökségi tagja lett. A vallást fenyegető veszélyekről az alábbi témakörökben tájékoztatja az UNION-t: „okkultizmus, spiritizmus, a katholikusok vallási tudatlansága, a katholicizmus elleni propaganda a katholikus országokban.” Magyarra fordította Baldassare Castiglione (1478–1529) udvari etikáról szóló Il Cortegiano című művét. A Napkeletben számos publikált Zichyné-levél található. Az 1937/4-es számból kiderül, hogy szentmihályi birtoka volt a „széles alapokon nyugvó” konzervatív törekvések központja. Az 1920- as, 30-as években gyakran látogattak annak angol-barokk kastélyába vezető politikusok, filozófusok, irodalmárok, művészek és nemesek. Zichy grófnő Babits Mihályt is elhívta, 1922 januárjában, amikor Thomas Mann olvasott fel a birtokon.

Malek Sophie bizonyára arisztokrata lány. Mire készül? Ki lehet valójában? Férjnél van-e? Élnek-e a szülei? Monarchista? Veszélyben van-e? Egyáltalán: milyen a politikai állásfoglalása? Meg kell menteni a nagynénitől. És már megint ez a Nap-motívum, ezzel a Napkelettel!

XI.

Fejébe vette, hogy kimegy az Aquincumi Múzeumhoz, vásárol valamit a lánynak, és alkalomadtán odaadja neki. Lehet, hogy ott dolgozik? Lehet, hogy régész? Régészettel foglalkozni 1946 májusában, amikor téglavető lányokról harsog a propaganda? Miért ne?

Esett az eső, így taxival ment. A zápor valami kibetűzhetetlen ritmus szerint hol eleredt, hol megállt. A múzeumot ismerte öt évvel azelőttről, illetve halványabban még régebbről. Mikor édesanyjával tizenkét éve eljöttek ide, Gábort elbűvölte az antik Róma pogány vallása.

Felpillantott az égre. Hoppá, veri az ördög a feleségét – örült meg a szivárványnak, amely a szemben lévő dombtájra hajolt. Elnyomta a cigarettáját, és közben ránézett a Népszava címlapjára, melyről kiderült, hogy a magyar–román határt illetően Magyarország 22 000 négyzetkilométer terület visszaadását kívánja. Ezzel most nem tudott foglalkozni, mert épp a bejárathoz ért.

Aquincum polgárvárosának romterülete – olvasta az ajtón. Továbbá: A múzeum felújításig zárva.

Fel sem merült benne, hogy nem nézi meg a romokat. Megkérdezte a portástól, hogy bemehet-e. A sovány, ősz hajú, öltönyös öregúr flegmán azt mondta, hogy persze, menjen be, másfél éve úgysem volt itt látogató.

Gábor csettintett egyet, és elindult a derékig érő romfalak között. Nem értette, mit keres itt, hogy mi köze van a Jupiter Teutanus oszlopához, a Symphorus mithraeum kultuszképéhez és a gesztenyefák alatti kőkriptákhoz. Bambán bámulta a Pompejiből és Herculaneumból ismert falfestmények imitációit és a megmaradt vitrineket. Azt remélte, hogy jelet talál a kerámiaedényeken, a bronz- és vaseszközökön és a képeken.

A Mithrász-szentély maradványain ülve elképzelte, milyen lehetett a beavatási rituálé, majd azon gondolkodott, hogy meddig élhettek itt e pogány hit szerint. 400-ig? 500-ig? 700-ig? Közben a kövek között eliszkoló gyíkokat figyelte, és kissé elálmosodott a leginkább botanikus kertre emlékeztető terepen. A kiállítás épületében a polgárváros déli városfalának szomszédságában pár hónapja feltárt Mithrászszentély szoborcsoportját restaurálták. Hiába bámulta a bikát leölő Mithrászt, a kutya és a skorpió alakját, hiába betűzte ki a szótöredéket, semmit nem sikerült megfejtenie.

A portás váratlanul odalépett mellé.

– Egyébként mi járatban erre?

– Csak bámészkodom – válaszolta zavartan Gábor.

– Van eladó lelete?

– Nincs semmi.

– Ha nincs, hát nincs. Sokszor csak azért jönnek be, hogy valamit eladjanak, pedig mi nem vásárolunk. Én igen.

– Én csak úgy sétálgatok.

– Maga egyetemista?

– Nem, csak afféle hobbitörténész.

– Na, hát csak nézelődjön! Még nem nyitottunk ki, de azért így is van elég látnivaló – mondta az öregúr, és visszaballagott a bódéjához.

Lassan Gábor is kisétált az épületből, leült egy közel kétezer éves lépcső tövére, rágyújtott, és közben a mellette álló bokor levélrendjét figyelte. Arra gondolt, hogy éltek-e időszámításunk szerint 150-ben olyan növények itt, amelyek közben kihaltak. Egyáltalán: mennyit változott azóta a klíma? Voltak-e olyan színek, melyek most nincsenek jelen a természetben.

Mi az, ami mindhárom településben közös? – jutott eszébe hirtelen a kérdés. Felállt, és a romkert kőtalaján elindult a kijárat felé. A falcsonkok és szobortöredékek semmivel nem vitték előrébb a nyomozásban.

XII.

Két nap könyvtári kalandozás után büszkén állapította meg, amit már sejtett is: mindhárom településen található Mithrászszentély. Erre iszunk, jutott eszébe, és elővett a konyhakredencből egy tízéves Egri Bikavért. Közben az alábbi feljegyzést másolta a nyomozási naplójába:

A Mithrász-kultusz a Krisztus előtti évszázad első felében bukkant fel Rómában és a Krisztus utáni harmadik században élte virágkorát. Az egész birodalomban elterjedt, főleg a földbirtokossá lett legionáriusok körében. A második század végére a birodalom hivatalos vallása lett, Mithrászt a birodalom védőszentjeként ünnepelték. A mithraizmus összhangban állt a rómaiak harcias, férfiúi szellemével, aminek köszönhetően Hadrianus császár is a kultusz beavatottja lett. Az egyik legnagyobb mithraista ünnep december 25-e volt, a téli napforduló, a Nap újjászületésének a napja, ami a keresztény kultúrában karácsonyként élt tovább. A mithraizmus nem bizonyult versenyképesnek a kereszténységgel szemben, mert a vallás centrális magja a beavatás volt.

A mítosz szerint Mithrász egy folyó mellett heverő kősziklából született, az őseredeti uranikus fény megnyilvánulásaként. A születést csak a hegycsúcson rejtőzködő „őrzők”, a pásztorok észlelték. Az őrzők valójában láthatatlan mesterek, akiket sosem ér utol a halál. Amikor Mithrász kilépett a kősziklából, az egyik kezében kard, a másikban a fény szimbóluma, a fáklya volt. Egy fához sietett, leveleiből ruhát készített, gyümölcsét elfogyasztotta. Harcolt a lángoló Nappal, majd elnyerte a Nap korlátlan uralmát. Megküzdött egy barlang mélyéből előjövő bikával, aki az alvilági életerő szimbóluma. Mikor legyőzte, a bika vére borrá változott.

Nem bírt tovább a fenekén maradni, kihörpintette maradék borát, majd este visszament a Balaton utcai vadászlesre. A lépcsőházban nem égett a villany, a konyhákból kiszűrődő fény jelentette a tájékozódási pontokat. Világosság szűrődött ki a lány lakásából is. Határozott léptekkel ment el az ablaka alatt, leírt egy kört a függőfolyosón, majd kettesével szedvén a lépcsőket felért a harmadikra. Leoltotta a világítást, elővette a táskájában lapuló látcsövet, és kémlelni kezdte az ismeretlen ablakot. Az elemi erejű unalom teszi ezt vele, vagy tényleg biztosra akar menni? Meredten bámulta az ablaktáblát, és egyszer csak elsötétült az első emeleti lakás. Néhány kutyavakkantás, majd kinyílt az ajtó, és kilépett a lány. Nem sokat látott belőle. Fekete kardigánban és fekete szoknyában volt, így beleolvadt a sötétségbe. A kutya egy pillanat alatt leiszkolt a lépcsőn, Sophie pedig – ha tényleg így hívják – futott utána. Gyorsan kellett döntenie. Vagy utána megy, vagy az álkulcsával behatol a lakásba.

Az előbbit választotta. Mire kiért az utcára, a lány már eltűnt. Nem volt mit tennie, elindult a rakpart felé, mert biztosra vette, hogy Sophie (ő már csak így fogja hívni) vagy a Duna-partra vitte a kutyát, vagy a Margitszigetre.

A szél egész napos előkészület után hirtelen csapott le az utcára. Fázni kezdett. Nevetségesnek érezte magát. Megérett benne az elhatározás, hogy visszafordul és hazamegy az anyjához, de a park szélére érve újra megpillantotta a lányt a rakparton. A kutya felszaladt a stégre, majd hirtelen lefékezett, mikor a szélére ért. Sophie ekkor tette nyakába a pórázt. Gábor megállt egy vastag fánál, és hol a célszemélyt, hol pedig a közeli park összegubancolódott növényzetét figyelte.

Várt. Várt. Várt.

A lány elindult a Rudolf tér felé. Átvágott a körúton, és becsöngetett a Pozsonyi úti Kiskakukk étterem ajtaján. Szőke, negyven körüli férfi nyitott ajtót. Átnyújtott Sophienak valami csomagot. Néhány percig még beszélgettek, de Gábor semmit nem hallott az egészből, csak néha egy-egy „Mein Gott”-ba fulladt nevetést. Átment az utca másik oldalára, és várt. Legalább egy perc telt el, míg a lány kilépett a házból.

Lehet, hogy Sophie észrevette? Zavarában benyitott a mögötte lévő kapun.

Könnyedén kinyílt a szokatlanul modernnek ható Bauhaus épület ajtaja.

Arra gondolt, hogy ez nem is lakóépület, hanem valami kutatólaboratórium, ahol bizonyára szupergyors autókat terveznek vagy a legújabb rádiókat. Nem sokat időzött itt. Óvatosan kilépett...