Antenna magazin 2005 III. negyedév – Tartalomjegyzék

Együtt, mégis külön

A gyógypedagógia integrációja

Az utóbbi évtizedekben világszerte megerősödött az a nézet, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek többségének előnyösebb, ha speciális nevelést nem igénylőkkel egy iskolában, integrált környezetben tanulnak.

A fenti nézet annak az alapigazságnak a továbbgondolásán alapul, hogy az iskola nemcsak lexikális tudást ad, készségeket, képességeket fejleszt, hanem a társadalomba való beilleszkedésre is tanít. A szegregált, speciális gyógypedagógiai intézmények tanulói viszont nem a többséggel való együttélésre, hanem az elkülönülésre szocializálódnak. És viszont: azok a speciális oktatást nem igénylő diákok, akik mindennapi életükben nem találkoznak speciális igényű tanulókkal, nem szocializálódnak az ezzel a kisebbséggel való együttélésre. Miközben az érintett tanulók integrált oktatásának jogi és finanszírozási háttere kedvező irányban változott, és ezért nőtt az iskolák ilyen irányú fogadókészsége, továbbra sem adottak a feltételek a gyerekek speciális szükségleteinek ellátásához, és a gyógypedagógus szakma is megosztott a kérdésben.

Speciális igények

A sajátos nevelési igények nemcsak biológiai eredetű szervi fogyatékosságból eredhetnek: állhat a hátterükben családi eredetű magatartás- és viselkedészavar vagy szociokulturális okokra visszavezethető tanulási, beilleszkedési nehézség. Közös bennük ugyanakkor, hogy az ilyen gyerekeknek a fejlődéshez külön figyelemre, gyógypedagógiai szakértelemre, megfelelő környezetre és eszközökre van szükségük. A kérdés normális esetben az, hogy a funkciófejlesztés és a társadalmi integráció optimális egyensúlyát milyen iskolai környezet nyújtja a számukra. Nálunk viszont az érintett szülők többnyire arról kénytelenek dönteni, hogy a kettő közül melyiket biztosítsák a gyereküknek: ez egyelőre az oktatási rendszer kudarcának biztos jele.

Stigma és járulékos hátrányok

Európában és azon belül Magyarországon minden negyedik-ötödik gyereknek vannak sajátos nevelési szükségletei. Itthon a mintegy 950 ezer tanköteles korú gyereknek mégis alig négy százaléka jár eltérő tanmenetű iskolába, a speciális igényű gyerekek túlnyomó többsége szegregált gyógypedagógiai intézményekben tanul. „Ez önmagában még nem lenne baj – mondja Zászkaliczky Péter, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kara Általános Gyógypedagógiai Tanszékének vezetője –, mert az elmaradt képességek kompenzálásában, fejlesztésében sokszor tényleg jobb eredményt nyújt a speciális iskola. Csakhogy közben nagyobb kárt okoz az, hogy az ide járó tanuló gyakran csökkent értékűként stigmatizálódik, nem érintkezik a többi gyerekkel, olyan oktatási kényszerpályára kerül, ahonnan nincs visszaút, és ez legkésőbb a munkaerőpiacra való kilépéskor mindenképpen megbosszulja magát.” Az intézményben élő gyerekek a természetes közegükből való kiszakítottság miatt egy sor járulékos hátrányt szenvednek: lazulhatnak a szociális és érzelmi kötődéseik, emellett olyan dolgokra (pl. háztartási ismeretekre) is meg kell őket tanítani, melyeket amúgy családi körben sajátíthattak volna el.

A skandináv országokból

Az integrált oktatás mozgalma Euró pában a hatvanas években a skandináv országokban indult, miután egyre több szülő nehezményezte, hogy a gyereke csak azért kényszerül távoli intézménybe, mert például nem lát. A reform szelleme lassan terjedt el a kontinensen, de szerencsére már idehaza is vannak pozitív, paradigmaváltást jelző szemléletbeli változások. Az oktatáspolitikai döntéshozók például felismerték, hogy a társadalmi vagy egyéni problémák miatt nem a gyerekeket kell büntetni, ha nem az iskolarendszert kell alkalmassá tenni a befogadásukra. Ilyen változás a különböző integrációs normatívák bevezetése: az iskolákat a többletforrások révén érdekeltté tették abban, hogy bent tartsák a sérült vagy különleges igényű gyerekeket. Problémáik mértékétől függően 2-3-szoros támogatást kapnak utánuk, és az osztálylétszámok is jelentősen csökkenthetők. A problémát azonban csak pénzzel ezúttal sem sikerült orvosolni.

„Hiába vannak meg az integrált oktatás modelljei, ha nem működnek. Jó példa az oktatási szegregációra a hátrányos szociokulturális helyzetű roma gyerekek gyógypedagógiai intézményekbe irányítása. A hagyományosan képzett pedagógusok nem képesek kezelni a zavarokat, és ezért a gyereket gyógypedagógiai esetnek nyilvánítják, pedig a meg nem felelés nem a hátrányos helyzetű gyerek, hanem az iskola csődje” – mondja Zászkaliczky Péter, aki szerint nem a gyerekeket kell elküldeni, hanem az iskolák pedagógiai programját kell úgy kibővíteni, hogy az a többletigényű gyerekeknek is megfeleljen.

Magyarország köztes állapotban

A helyzet ismerői szerint Magyarországon most köztes állapotban vagyunk. Az integrációs szemlélet kezd teret nyerni, kialakult a jogi és a finanszírozási háttere, ám az intézményrendszer még nem képes tartani a lépést. Egy 2001-es kutatás szerint például az integrált iskolákban a vizsgálat körébe eső fogyatékkal élő diákok alig fele (!) tekinthető csak gyógypedagógiai szempontból ellátottnak. Azzal márpedig nem nyer egy gyerek semmit, ha többségi iskolában tanul, de nem kapja meg a speciális igényeinek megfelelő ellátást – mégis rengeteg diák van ilyen helyzetben. Az iskolák többsége ugyanis – hiába deklarálja az integrált nevelést a pedagógiai programjában – általában nem rendelkezik olyan tantervvel, hozzáállással, környezettel, és nincs olyan állandó vagy bejáró gyógypedagógusa, amilyenre a többletigényű gyerekeknek szükségük lenne.

Jól jellemzi a változás mértékét a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek helyzete. Őket korábban „képezhetetlennek” minősítették, és az egészségügyi ellátórendszer berkeibe utalták. A képezhetetlenség tarthatatlan fogalma 1993-ban került ki a közoktatási törvényből, azóta a súlyosan fogyatékosok „képzési kötelezettnek” minősülnek, ami heti 3-5 órás pedagógiai foglalkozással jár. Ez azonban nem jelenti azt, hogy visszakerültek volna az iskolarendszerbe. Egy friss kutatás megállapításai szerint a jelenlegi helyzet diszkriminálja a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeket: nem iskolában tanulnak, hanem otthon vagy bentlakásos intézményben, pedagógusaik számára bizonyos esetekben nem alapkövetelmény a felsőfokú végzettség, az óraszám stagnál, és hiányoznak a tantervet pótló pedagógiai irányelvek, a pedagógiai munka minőségi kritériumai. Mindez értelemszerűen negatívan hat vissza a családokra, és ugyanígy determinálja a súlyosan fogyatékos fiatalok esélyeit.

Hasznos tudás

Eközben külföldön az ilyen gyerekeket több helyen nemhogy oktatási intézményben, de részben integráltan oktatják. A cél az esetükben értelemszerűen nem a trigonometriai ismeretek, hanem az önellátás mindennapos technikáinak elsajátítása – ám ettől még tartózkodhatnak közös iskolai környezetben ép társaikkal, és részt vehetnek együtt bizonyos órákon. Integrált környezetben sajátíthatnak el olyan tudást, amely a későbbi életükben a másokra utaltságot csökkentheti vagy a védett munkaerőpiacon való elhelyezkedés és a részleges öngondoskodás záloga lehet. Így nem kényszerülnek életük végéig arra, hogy egy szűk, elzárt világban éljenek a társadalmi beilleszkedés leghalványabb esélye nélkül. Az integrációból ráadásul nemcsak a sérült tanuló, de a többi is pro- fitál. Az, hogy a gyerekek megtanulnak alkalmazkodni egymás akár nagyon eltérő képességeihez, tempójához, stílusához, egyrészt türelemre és toleranciára nevel, de a későbbiekben az élet számos területén, akár éppen a munkaerőpiacon is jól hasznosítható. „Ha megnézzük az álláshirdetéseket, gyakran látjuk, hogy elsősorban csapatmunkára képes, alkalmazkodni kész embereket keresnek – hívja fel a figyelmet Zászkaliczky –, márpedig erre az integrált oktatásnál nincs jobb tréning, a tanulási folyamatot segíti a sokszínű közeg.”

Az ideális állapot

Az, hogy egy adott gyerek az integrált vagy a szegregált környezetben való oktatásból profitál többet, a fogyatékosság foka mellett egyéb tényezőkön is múlik, és jellemzően mindig egyéni elbírálás tárgya kell, hogy legyen. Vannak olyan értelmi sérült vagy magatartás-zavaros gyerekek (például a súlyos autisták), akikről a gyógypedagógiai szakmában az a többé-kevésbé konszenzusos vélemény alakult ki, hogy speciális igényeik miatt még a szegregált intézményen belül is jobb külön csoportban oktatni őket. Azokat viszont, akik megtaníthatók a közösséghez való alkalmazkodásra, és van elérhető távolságon belül olyan integrált oktatási programú intézmény, ahol valóban adottak a feltételek sajátos igényeik kielégítésére, mindenképpen érdemes ilyen befogadó iskolába íratni.

Az ideális állapot az lenne, ha a kétféle iskolatípus között mindkét irányban lehetséges lenne az átjárás, egy, a mindenkori egyéni szükségleteknek megfelelő rugalmas rendszerben. A probléma azonban az, hogy nemhogy az átjárás lehetősége nem adott, de egyelőre kevés valódi befogadó intézmény létezik. Az érdemi fogadókészség elsősorban a vezetők hozzáállásán, nevelési elvein múlik, de azon is, hogy van-e olyan háttérintézmény, amellyel együttműködve megoldható az „utazó– gyógypedagógus rendszeres jelenléte, biztosítandó az érintett tanuló speciális igényeinek ellátását. Márpedig ilyen intézmény nagyon kevés van.

Ha hiányoznak a funkciófejlesztéshez és a tanuláshoz szükséges feltételek, a gyerek nem nyer, hanem veszít az integrációval. Valószínűleg az idevágó és jelenleg túlnyomórészt negatív tapasztalat áll egy még publikáció előtt álló felmérés egyik meglepő eredményének a hátterében. Az utóbbi 25 évben végzett több mint 500 gyógypedagógus részvételével készült kutatás kimutatta, hogy a megkérdezettek 60 százaléka nem vagy csak kivételes, enyhe esetben tartja helyesnek a fogyatékos gyerekek integrálását, és alig több mint húsz százalékuk mondható az integráció hívének. További húsz százalék egyéb véleményt vallott, és csak egyetlen válaszoló helyezkedett a szegregált oktatás megszüntetésének álláspontjára. Ha ma a helyzetet jól ismerő gyógypedagógusok körében ilyen alacsony az integráció támogatottsága, sejthető, hogy évtizedeknek kell még eltelniük, amíg a társadalom, a szülők is felismerik, hogy az integráció mélyítése nemcsak gyerekeink, de mindannyiunk közös érdeke.

Gyengénlátók

Magyarországon ma még sajnos példaértékűnek számít a Gyengénlátók Általános Iskolája, Módszertani Intézménye és Diákotthona (GYIMID). A Fővárosi Önkormányzat által működtetett iskolában jelenleg 135 gyerek tanul, a diákotthonban 85 fő lakik. Az iskola 1982-ben eleve gyengénlátóknak épült, ami egy ilyen célokat szolgáló épületben fontos szempont: a tantermek például nagyon világosak, de a nap mégsem tűz be soha közvetlenül. Az iskolában az összes feltétel adott a gyengénlátó gyerekek mozgásához, képzéséhez és biztonságához, a tükrös falú tornatermeken át a gumiborítású tornaudvarig és a tanmedencéig, a biztonságos közlekedést segítő élénk színjelzésektől az olvasógépeken és állítható-dönthető lapú asztalokon át a speciális játékkölcsönzőig.

Az intézmény elsősorban mégsem a valóban egyedülálló feltételek miatt számít kivételesnek. Bár minden jelentkezőt felvesznek, óriási hangsúlyt helyeznek a látássérült gyerekek integrált oktatására, ezért a módszertani központ igyekszik minden segítséget megadni az együttműködő befogadó iskoláknak. A probléma Jankó-Brezovay Pálné igazgató szerint gyakran éppen az, hogy az iskolák, bár vállalják a sérült gyerekek oktatását, valójában nem nyújtanak nekik érdemi segítséget. Nincs semmilyen ellenőrzés, ezért az igazgató szerint az emelt normatíva mellett meg kell teremteni a gyógypedagógiai program személyi és anyagi feltételeit. A módszertani központ komplex, az integráltan tanuló gyerekre szabott egyéni fejlesztési programmal, utazópedagógus küldésével, a befogadó iskola tanárainak képzésével, esetenként játék-, de a jövőben akár eszközkölcsönzéssel is igyekszik segíteni a gyengénlátókat és iskoláikat.

Az iskola programjáról sokat elárul, hogy közös hétvégeket szerveznek a bentlakók családjainak, ahol a családtagoknak speciális szemüveggel szimulálják a látássérülést, ami jelentősen oldja a családi feszültségeket. Ugyanilyen (de kötelező) képzésen vesz részt az iskola összes dolgozója a takarítónőtől a portásig, de szerveznek hasonló programot, táborokat az integrált iskolák diákjainak és tanárainak az „érzékenyítésére” is, akik így megtanulhatják, hogy milyen problémákkal szembesül egy látássérült nap mint nap. A debreceni társintézménnyel együtt a GYIMID országos lefedettséget biztosít. Ennek fényében különösen megdöbbentő Vargáné Mező Lilla, a Módszertani Központ vezetőjének tájékoztatása: az országszerte 270 integráltan oktatott látássérült iskolás alig 1, azaz egy százaléka kap meg mindent, ami a fejlődéséhez szükséges – elsősorban az anyaintézmények pedagógusainak hozzáállása miatt.

Miklósi Gábor