Etno szediszfeksön
A Mokka étterem
Etno, fúzió – keleties, de azért délies is, mediterrán, észak-afrikai, japán és mexikói, indiai. Egyszóval világkonyha. Budapesten.
– Jó estét, két személyre foglaltam.
– Tessék parancsolni, ez itt az asztaluk.
– Hmm. Jobban szeretnék az ablak mellett. Lehet?
– Természetesen.
Nagyjából ez volt az utolsó helyzet a Mokkában tett, körülbelül két és fél órásra nyúlt látogatás alatt, amikor ellentmondtam az ott dolgozóknak. A teremfőnök és a pincér kedvessége és készségessége láttán, s miután utóbbival az étlap néhány tételéről, beleértve az italokat is, röviden elbeszélgettem, világos volt, hogy rábízhatom magam, s ha a konyha is olyan, mint amit a belépéskor és a leüléskor a helyről szerzett első benyomás ígér, akkor komoly élmény lesz itt a vacsora.
A keleties, meleg színekkel és anyagokkal berendezett, az eleganciát a mívességgel és rendezettséggel, az ellazulást, feloldódást pedig a tónusokkal, anyagokkal, a tompa fényekkel és a halk zenével segítő enteriőrben, a világból kiszakadva az embert megszállja a béke, lehet pihenni, az élményben feloldódni. Az élmény komplex: részben – dominánsan – az étel, de minden egyéb, vagyis a környezet, a kiszolgálás, az evőeszközök, a hangok, az ételek érkezésének ritmusa és látványa, de még az étlap tapintása is hozzátesz a nagy képhez vagy elvesz belőle. Ezt sokan tudják, akik étterembe járnak, de sajnos nem mindenki, aki éttermet üzemeltet – vagy legalább figyelnek rá eléggé. Utóbbiaknak jó szívvel ajánlok egy tanulmányi kirándulást a Mokkába. Ott ugyanis – úgy tűnik – teljesen tisztában vannak mindezzel, és nem hibáznak.
Étvágyat 12 éves slivovitzával csináltam magamnak – vagyis inkább csak fokoztam a vágyat. Tökéletes volt az íz, a hőmérséklet. Remek volt a háromféle, chutney-szerű ízelítő, édeskés-csípős, mustáros-pikáns és balzsamos-könnyű mazsolás-hagymalekváros lágy kenyérrel, és jöhetett az előétel. A grillezett lazacsaláta bazsalikommal, lazackaviárral már látványnak is gyönyörű volt – akárcsak vacsorapartnerem rukkolasalátája parmezánforgáccsal és marinált koktélparadicsommal – és a kötelező, illetve másutt szerzett rossz tapasztalatokon alapuló bizalmatlanság utolsó szikrája is kihunyt, amikor láttam, hogy az adag is rendben van: nem adnak mikroszkopikus adagot látványkonyhára vagy franciás étkeztetésre hivatkozva. A fehérbabkrémleves, amit a pincér ajánlott, valóban krémes volt, egyben valóban leves, pont megfelelő hőmérsékletű, és felséges. Partnerem is dicsérte a szarvasgombás erőlevesét pestós ricottagombóccal. Amikor még az étlapot nézegettem, a feketebors kéregben sült grouper mizómártással, feketebabos jázminrizzsel és a bélszín erdei gyümölcsös vargányagomba-mártással, ceruzababos színes truciolivel között ingadoztam. Az utóbbi mellett döntöttem, és nem tudom, hogy mit vesztettem, de azt igen, hogy mit nyertem: kb. 20 perc mámort – eddig tartott, amíg megettem a főételemet. Partnerem is bélszínt evett, de teljesen más felfogásban, érméket, burgonyaropogós alapon, és nagyon meghatottnak tűnt. Mármint a partnerem. A desszert neki forró csokoládészuflé konyakos meggyel és kandírozott narancsos vaníliafagylalttal, nekem bazsalikomos joghurtkrém mézzel, friss gyümölcsökkel – mert én könnyűt, lágyat, pszichedelikusat kértem – és kaptam. A borlapon felvonultatott ínyencségek közül 2000-es Gere cabernet sauvignon barrikot választottam (három pohárral). Ja, és kávénak Illyt adtak...
Mindez együtt nem volt olcsó, bor és pálinka nélkül fejenként kb. 8000 forint. Egy különleges élményért.
Kozma Zsolt
