Hatvan éve ítéletnap
Atombomba-történelem
Hatvan évvel az első atombomba ledobása után sokak szerint komoly a veszélye annak, hogy a jövőben is használni fognak atomfegyvereket. A második világháború óta eltelt évtizedek alatt a világot többszörösen elpusztítani képes atomarzenált halmoztak fel a nagyhatalmak, és egyre több ország pályázik nukleáris fegyverre. Az amerikaiak eközben terroristák ellen bevethető törpeatombombákat fejlesztenek.
Hatvan éve, 1945. augusztus 6-án, helyi idő szerint 8 óra 15 perckor egy pillanatra minden elnémult Hirosimában. Az ég felvillant, majd a szivárvány összes színe szinte egyszerre futott át a horizonton, hogy hamarosan éjjeli sötétségbe borítsa a japán kikötővárost. A világtörténelemben először atomfegyvert vetettek be egy katonainak legkevésbé sem nevezhető célpont ellen. A pusztítás leírhatatlan volt, százharmincezren a robbanás pillanatában párává olvadtak, a robbanás epicentrumának másfél kilométeres körzetében minden elpusztult. A város fölé szürke hamu kúszott. A hirosimaiak egy új korszak nyitányának voltak szenvedő alanyai.
Az atombomba bevetése hosszú és megerőltető kutatómunka eredménye volt. A II. világháborút vívó hatalmak közül az amerikaiak és a németek dolgoztak komolyan az atomfegyverek kifejlesztésén. Hogy ez már a háború első szakaszában is prioritás volt, azt jelzi, hogy Hitler első hódításainak egyike Norvégia volt, ahol a britek akkori önmagukhoz képest egész heves ellenállást tanusítottak. Norvégiában ugyanis Európa legnagyobb nehézvíz-kiemelő helyei voltak, a nehézvíz pedig az atomfegyvergyártás, az urándúsítás egyik szükséges kelléke.
Az atomfegyverért folytatott versenyt végül az amerikaiak nyerték, a németek inkább a Londont fenyegető rakétáikra koncentráltak – pedig a két eszköz együtt vált igazán fenyegetővé. Hatvan éve még repülő kellett az atombomba célba juttatásához.
Életmentő atombomba?
Hatvan éve, Japán kapitulálása után John Hersey az egyik első nyugatiként érkezett a pusztítás helyszínére. Túlélőkkel készített interjúi a The New Yorker magazin különkiadásában jelentek meg. A szemtanúk beszámolója alapján kevés szebb dolog lehet egy atomrobbanásnál. Valamennyien elképzelhetetlen színjelenségekről számoltak be, a Hirosima című francia dokumentumfilmben megszólalókhoz hasonlóan áhítattal. A gyönyörű jelenséget hatalmas pusztítás követte, igazolva ezzel a katonai tervezők számításait.
A robbantás ugyanis csak részben volt háborús okokkal indokolható. Az általános amerikai indoklás szerint az atombombák bevetésével amerikai és japán életeket kíméltek meg. Japánt hagyományos hadviseléssel csak partraszállások sorozatával, szigetről szigetre haladva, hatalmas véráldozatok árán lehetett volna bevenni. A szövetségesek július 26-án Potsdamban ultimátumot intéztek Japánhoz, amit a császár tömören elutasított.
A tárgyalásokon résztvevő diplomaták szerint azonban, ha már ekkor azokat a feltételeket ajánlják a megadáshoz, mint tet ték azt Japán kapitulációja után – azaz, ha már ekkor biztosítják, hogy Hirohitó császár tovább uralkodhat –, Japánt gyorsan rá lehetett volna venni a megadásra. Több katonai stratéga szerint Japán őszre mindenképpen megadásra kényszerült volna, főként azért, mert augusztus elején a szovjetek is frontot nyitottak Kínában. Ennek a verziónak Victor Davis Hanson amerikai történész szerint ellentmond az 1945. április– júniusi, száztízezer japán és tizenkétezer amerikai katona életét követelő okinavai csata. Hanson szerint az sem jelentett különösen sokat, hogy a japán polgári vezetés óvatos diplomáciai üzeneteket küldött az esetleges kapitulációról, hiszen a hadsereg vezetése határozottan a végsőkig akart harcolni. A keményvonalasok még augusztus 12-én, Hirosima és Nagaszaki elpusztítása után is meg akarták akadályozni, hogy a császár megadásról szóló beszédét a rádió leadhassa.
Az amerikai közvélemény azonban revánsot várt Pearl Harborért. A bomba bevetését Truman elnök azonnal, rádión közölte az amerikaiakkal. A hirosimai és nagaszaki támadást követően készített közvéleménykutatások szerint az atombomba bevetését az amerikaiak többsége támogatta.
Miért Hirosima?
A reváns mellett a hadsereg is kíváncsi volt új fegyverére. Hirosimára is azért esett a választás, mert ideális tesztterep volt. Igaz ugyan, hogy Hirosima a japán hadsereg fontos ellátó bázisa volt, de a lehetséges célpontok listájának élén például Kiotó, Japán vallási központja állt. Hirosimát végül azért választották, mert a hadsereget leginkább az érdekelte, mennyire pusztíthat el egy bomba egy gyárüzemet és az azt körülvevő munkáslakásokat. Ráadásul ezt a várost addig nem bombázták, így pontosan fel lehetett mérni a károkat.
A legfontosabb cél azonban a pusztítás demonstrálása volt. A bombák ebből a szempontból is tökéletesen beváltak, hiszen Hirohitó császár három nappal a második bomba bevetése után feltétel nélkül megadta magát. (Az amerikai hadvezetés egyébként hét atombomba ledobását tervezte arra az esetre, ha ez nem történik meg.) Az Egyesült Államok egyben a Szovjetuniónak is üzent, amely eddigre már a Koreai-félsziget északi részét is felszabadította – a szó kelet-európai értelmében.
Szivárgás
Sztálin, ahogy az várható volt, az atomfegyver azonnali kifejlesztésére utasította tudósait. Az amerikaiak nem vonták be a szovjeteket az atombomba kifejlesztésébe, a Manhattan Projectbe, de a fejlesztésen dolgozó tudósok egy része több információt is kiszivárogtatott szovjet ügynököknek. Klaus Fuchs, a projektbe brit részről delegált háborús menekült német kísérleti fizikus a terv kulcsdokumentumait is átadta, így a szovjeteknek 1949-re sikerült előállítaniuk saját atomfegyverüket.
A szovjetek gyors sikere új helyzetet teremtett. Egyrészt kiderült, hogy atomfegyvert viszonylag gyorsan elő lehet állítani a megfelelő szaktudással, másrészt megszűnt az Egyesült Államok monopóliuma, ami további fegyverkezésre ösztökélte a döntéshozókat. Az Egyesült Államok új szuperfegyver, a 21 kilotonnás nagaszaki bombát messze felülmúló hidrogénbomba fejlesztésébe fogott. Az első hidrogénbombát 1952 novemberében robbantották fel, a tíz megatonnás robbanás majdnem ötszázszorosa volt a Nagaszakit romba döntőnek. Az amerikai fejlesztésre az oroszok meglepően gyorsan reagáltak, 1953-ban negyedik atomfegyverükként ők is hidrogénbombát robbantottak.
Kölcsönös elrettentés
Az atomfegyverekkel végzetesen felgyorsult a háború. Régebben a hagyományos erők ütközetei a leggyorsabb háborúkban is napok, hetek alatt dőltek el. Az új fegyver és a stratégiai bombázók pár órára csökkentették egy elképzelt háború időtartamát. Ez új stratégiai megközelítést igényelt, a kölcsönös elrettentés elvét.
1962-re mindkét szuperhatalom a másik elpusztítását sokszorosan biztosító fegyverállományt halmozott fel, amit az időközben kifejlesztett interkontinentális ballisztikus rakéták percek alatt célba juttathattak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy konfliktusban nem lenne győztes. Ez a felismerés akadályozta meg a hidegháború legforróbb konfliktusának eszkalálódását.
El a rakétákkal Kubától!
1962-ben egy amerikai kémrepülő épülő szovjet rakétabázist fotózott le a kommunista Kubában. Kennedy elnök azonnal bejelentette, hogy blokádot von Kuba köré, megakadályozandó a szovjet rakéták telepítését. A konfliktus atomháborúval fenyegetett, a szovjet hajók pedig egyre közelítettek az amerikai tengeri blokádhoz. Két nappal a hajók megérkezése előtt Hruscsov kompromisszumot ajánlott. Ha Amerika a jövőben nem indít inváziót Kuba ellen, visszafordítja a rakétákat. Egy nappal később ezt kiegészítve az amerikaiak Törökországban állomásoztatott atomfegyvereinek kivonását is követelte. Kennedy még így is elfogadta az ajánlatot, bár az utóbbi követelést eltitkolta az amerikaiak elől.
A szovjet hajók 1962. október 28-án elérték az amerikai tengeri blokádot, majd rövid gondolkodás után visszafordultak. A konfliktus közelsége diplomáciai erőfeszítéseket szült: 1963-ban a két fél aláírta az atomkorszak első korlátozó szerződését, moratóriumot hirdettek a földfelszíni kísérleti atomrobbantásokra.
Ez azonban csak a nyilvános kardcsörtetésnek vetett véget, a fegyverkezésnek nem. A fegyverkezési verseny lassítására tett első kísérlet, az 1972-ben aláírt Ballisztikus Rakéta Tilalmi Egyezmény (ABM) – ez a hordozórakéták és a védelmi rendszerek fejlesztését korlátozta – például csak fokozta a versenyt, hiszen mindkét fél a másik teljes arzenáljának elpusztításához elegendő atomfegyvert halmozott fel.
A további korlátozó és leszerelő megállapodások sem értek el eredményeket, igazi változást csak a Szovjetunió bukása hozott, illetve Borisz Jelcin orosz elnök 1992-es döntése arról, hogy többé ne amerikai városok legyenek az orosz atomfegyverek elsődleges célpontjai.
Szaporodó atomhatalmak
Az elmúlt években újra előtérbe került az atomfegyverkezés. Részben azért, mert az atomhatalmak már a hidegháború alatt sem tudták biztosítani klubjuk exkluzivitását: az oroszokhoz és az amerikaiakhoz már 1952-ben csatlakoztak – az amerikai atomfegyver kifejlesztésében nagy szerepet vállaló – britek, majd a kínaiak és a franciák is. Igazi váltást India 1974-es kísérleti atomrobbantása hozott, atomhatalmi státusa deklarálásával a szomszédos Pakisztán kényszerpályára került. A pakisztáni atombomba atyja, Ahmed Kadír Hán pedig igen jó üzletnek találta az atombombát, a technológiát Líbiának, Iránnak és feltehetően Észak-Koreának is továbbadta, és akár terroristákhoz is eljuthatott a dokumentáció. Észak-Korea azóta valószínűleg belépett az atomhatalmak közé. Bár nyilvánosan még nem végzett atomrobbantást, gyanús gombafelhőt már láttak az ország felett, és a CIA is úgy becsüli, hogy akár öt atombombája is lehet a világ utolsó kőkemény sztálinista diktatúrájának.
Irán frissen megválasztott keményvonalas vezetői is nyíltan kiálltak hivatalosan polgári célú atomprogramjuk mellett. A polgári célok hangoztatása azonban nem túl hiteles a világ legnagyobb földgázkészleteivel rendelkező országban, ráadásul az atomreaktorokban nem kell dúsított uránt használni, atombombagyártáshoz viszont nélkülözhetetlen a láncreakcióra képes urán-238 izotóp.
Korea és Irán inkább a klasszikus atomháborús szcenáriót idézi, amiben vesztésre vannak ítélve, hiszen egyikük sem tudná finanszírozni egy, az Egyesült Államok elriasztására is alkalmas fegyverarzenál kiépítését. Irán esetében nagyobb kockázatot jelent, hogy a nem deklaráltan, de minden elemző szerint atomhatalom Izraellel hamar kiélezetté válhat a fanatikus iszlám uralom viszonya.
Ágyúval verébre
Az Egyesült Államok is továbbfejlesztené atomarzenálját. Céljuk most már nem az egész világot elpusztító fegyver, sokkal inkább az új ellenség, a föld alatt, barlangban bujkáló terrorista ellen bevethető, korlátozott károkat okozó atombombácska. A Bush-kormány tervei azonban kudarcba fulladni látszanak: bár a kongresszus tavaly engedélyezte a bunkerrobbantó atomfegyverek kutatását, idén egy republikánus képviselő javaslatára valószínűleg megvonja a költségvetési támogatást. David Hobson képviselő, a képviselőház egyik legbefolyásosabb bizottsága, az energetikai bizottság elnökeként kifogásolta, hogy az atomfegyvereket is felügyelő energetikai minisztérium még mindig hidegháborús összegeket költ az idejét múlt elrettentő fegyverzet fenntartására.
Az új fejlesztések és az ezzel párhuzamosan felbukkanó terrorista fenyegetés elemzők szerint minden korábbinál reálisabbá tette, hogy előbb-utóbb bevetik az atomfegyvereket. A legtöbb titkosszolgálati elemző szerint a következő tíz évben igen nagy a valószínűsége annak, hogy a terroristák radiológiai fegyvert robbantsanak. És az is biztos, hogy ha az Egyesült Államoknak sikerül kifejlesztenie a bunkerromboló atombombáját, be is fogja vetni azt.
Király András
