Antenna magazin 2005 III. negyedév – Tartalomjegyzék

A jó mű magáért beszél

Petrányi Zsolt, a Műcsarnok új főigazgatója

Szeptember elsejétől dr. Petrányi Zsolt a Műcsarnok főigazgatója. Amióta júliusban Bozóki András kulturális miniszter Petrányit nevezte ki a vezető hazai kortárs képzőművészeti intézmény élére, a szakma generációváltásról és a paradigmaváltás nagy esélyéről beszél. A győztes igazgatói pályázat címe „A művészet kommunikáció– volt.

Antenna: Az interjú idején nagyjából két hete vezeti a Műcsarnokot. Azt találta itt, amire számított vagy érték meglepetések?

Petrányi Zsolt: 1996 és 2001 között már dolgoztam a Műcsarnokban, így egyáltalán nem új terep számomra. Innen kerültem Dunaújvárosba, a Kortárs Művészeti Intézet élére, onnan pedig most vissza. A kollégák, akiket sok éve megismertem itt, most nagy szeretettel fogadtak. Komoly könnyebbséget jelent, hogy pontosan tudom, kitől mit várhatok és kihez mivel fordulhatok. A legnagyobb kihívás szervezeti szempontból természetesen az, hogy egy kisebb intézmény igazgatójából egy lényegesen nagyobb vezetője lettem. Korábban egy önkormányzati kiállítóhelyen dolgoztam, a Műcsarnok a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma alá tartozik, így adminisztrációban és a tervezésben is egészen más módon, más léptékben kell gondolkodni, más attitűdöt követel. Ez a mindennapi gyakorlat. Ami a szakmai oldalt illeti: tíz éve ezzel a területtel foglalkozom, kortárs kiállításokat rendezek, kortárs művészet bemutatásán, megértetésén dolgozom. Hatalmas lehetőségnek érzem, hogy mindezt most egy központi intézmény keretei közt folytathatom.

Kinek kell bemutatni, kivel kell megértetni a kortárs művészetet?

A kortárs művészet eltávolodott az emberek életétől. Egy ismeretlen, nehezen megközelíthető területté vált, az értelmiség számára átlátható területté, a szélesebb közönség pedig tartózkodik, mert úgy érzi, hogy nem tudja megítélni, mi képvisel értéket a jelenkori kultúrában. Nekem viszont meggyőződésem, hogy a mindenkori kortárs művészet egyik legnagyobb erénye és értéke, hogy a mindennapjainkból táplálkozik, mindannyiunk életélményét elemzi és egyesíti, éppen ezért sokkal szélesebb rétegek számára van lehetséges üzenete, mint ahányan ma a közelébe mennek. A jó mű magáért beszél, az átgondolt műalkotás üzenete – pontosan az átgondoltság miatt – nagyon sok embernek világosan szól, és sok embert inspirálhat. Én magam megpróbálok minél több csatornát, fórumot kiépíteni, kitalálni, hogy minden lehetséges helyen és módon beszéljünk a kortárs művészetről. Az a célom, hogy így minél több embernek kedvet csináljunk a kortárs művészethez, a kortárs kultúra kikapcsolódásuk részévé váljon.

Nem véletlen, hogy főigazgatói pályázatának címe „A művészet kommunikáció” volt. Ugyanakkor a „kinek” mellett az is alapvető kérdés, hogy „miről” kell kommunikálni. A kereskedelmi galériák kínálata és az ott ritkán vagy egyáltalán nem szereplő művek, illetve művészek, akiket viszont a hazai vagy a külföldi független kurátorok reprezentatívnak tartanak – mindkét irány kortárs művészet. Mit kommunikál a Műcsarnok, hol a szerepe ebben a leosztásban?

Az ország legnagyobb kortárs művészeti intézményeként a Műcsarnok nyilván olyan spektrumot kell, hogy meghatározzon a tevékenységében, a programpalettáján, ami egyszerre tájékoztat és egyszerre beszél a minőség kérdéséről. A tájékoztatás a mi esetünkben azt jelenti, hogy meg kell mutatnunk a közönségnek, milyen tendenciák sze rint alakul a kortárs kultúra. A minőség pedig azt jelenti, hogy ezen belül mértékadó, irányadó, értékteremtő műveket kell bemutatnunk, ezeket kell támogatnunk. Így segíthetjük elő, hogy a nézők értékrendje a kortárs művészet vonatkozásában is kialakuljon. A kommunikációra visszatérve: kortárs művészeti intézményvezetőként sok más kollégámmal együtt azt tapasztalom, hogy szemléleti fordulat történt ezen a területen. Az ezzel a területtel foglalkozó szak emberek ma már úgy látják, hogy az egész társadalmat kell közönségnek tekinteni. Törekedni kell arra, hogy a legkülönbözőbb életkorú és érdeklődésű emberekből álló csoportokat egyszerre megszólítsuk. A különböző csoportok megszólítása eltérő stratégiákat követel, de egyszerre, egy időben kell mindenkihez szól ni. A Műcsarnokban már korábban is több művész tartott egy időben gyerek- és felnőttfoglalkozásokat, hogy a művészetet minél jobban, minél több ember számára megközelíthetővé tegyék. Ennél is tovább kell azonban menni: azon kell gondolkodni, hogy milyen információkat kell adni a kiállító művészekről vagy a kiállítások alapgondolatáról azoknak, akik belépnek a ház ba. Tudnunk kell, hogyan tudjuk őket a legjobban segíteni abban, hogy úgy lépjenek ki tőlünk, hogy a szándékainkat tisztán megértették, és közben azt a szabadságot élvezhették, hogy maguk döntötték el, melyik alkotás áll közel hozzájuk, és melyik nem. Ehhez kell minden háttérinformációt megadnunk.

Ez a házon belüli kommunikáció. Hogyan fest szándékai szerint a házon kívüli?

A házon kívüli kommunikáció két részből áll. Az egyik magáról a Műcsarnokról szól, mint egy nagyon szép, századfordulós épületről, ami kortárs művészeti eseményeknek ad helyet. Ugyanakkor nagyon fontos kérdés, hogy ez az intézmény házon kívül hogyan képviseli a kortárs képzőművészet ügyét. A két oldal összekapcsolását tekintem feladatnak és egyszersmind lehetőségnek. Külső reklámfelületeken és akciókon keresztül egyaránt tudnunk kell kedvet csinálni ahhoz, hogy az emberek idelátogassanak, és fel kell tudnunk kelteni az érdeklődést általában a kortárs művészet iránt.

Az ön belépésével generációváltás történt az intézmény vezetői között. Számíthat arra, hogy amikor házon kívül intézményekkel kell tárgyalnia, mondjuk, a támogatást kell megszereznie valamihez, akkor falakat kell ledöntenie, vagy a megjelenése a Műcsarnok élén már éppen annak a jele, hogy a falak leomlottak?

Azt hiszem, hogy nem kell falakat döntögetnem, hiszen az üzleti világban az én életkorom – 39 éves vagyok – egyáltalán nem ritkaság a vezetői pozíciókban. Amikor pedig nyugat-európai kulturális intézményekkel tárgyalok, rendszerint hasonló korú vezetőkkel találkozom. A váltás talán abban nyilvánul meg leginkább, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik 1989 előtt kezdte meg a tanulmányait, de a karrierjét már az új rendszerben építette, és nagyon nagy esélyeket kapott a rendszerváltással. Azáltal, hogy most megkaptam a bizalmat és a Műcsarnok vezetője lehetek, úgy érzem, hogy ez a váltás tényleg tud majd olyan feltételeket és lehetőségeket teremteni, amelyek révén a kortárs művészet hazai és nemzetközi megítélése egy új szintre emelkedhet.

A kortárs művészetről szóló diskurzusban visszatérő elem, hogy az intézményrendszer rossz, és gyökeres változtatásokra van szükség. Mi a baj az intézményrendszerrel, és mi kellene a változáshoz?

Az intézménystruktúrát, amiben élünk, örököltük. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, és a jelenleginél lényegesen rugalmasabbá és dinamikusabbá váljon, nyilván időre van szükség – ez egy folyamat. Azt tapasztalom, hogy csak kis lépésenként lehet előrejutni, mert azok a jogi szabályozók és adminisztrációs kötöttségek, amelyek a minisztériumban, az államapparátusban és az egész rendszerben működnek, ezen a területen is fékét jelentik annak, hogy a gazdasági viszonyait újraértelmező Magyarországon a folyamatok megfelelő ütemben haladjanak. Remélem, hogy a megbízatásom időszakában, tehát az elkövetkező öt évben látható változások tanúi lesznek a bennünket kívülről szemlélők.

Konkrét példát is mondana arról, hogy milyen kereteknek kellene megváltozniuk?

Éppen az imént beszélgettem erről néhány minisztériumi kollégával. Egyetértettünk abban, hogy a helyzet megváltoztatásának egyik kulcsa a mecenatúrában és a magántőke bevonásában van. Ebben teljes az egyetértés a minisztériumon és a szakmán belül. Ugyanakkor sajnos még nem sikerült eljutni oda, hogy adókedvezményekben is kifejeződjön annak az elismerése, ha valaki a művészetet támogatja. Fontosnak tartom, hogy mindenki mindenkinek gesztust tegyen: a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően a magyarországi mecenatúra fejlődését is segíteni lehetne azzal, ha a műtárgyak vásárlói egy ilyen típusú befektetés esetében is olyan jellegű adókedvezményt kapnának, mint ha, mondjuk, egy gépkocsit vesznek. Ellentmondást látok abban, hogy ha a cégek tartós fogyasztási eszközt vásárolnak, akkor az adókeretből leírhatják az amortizációt, a műalkotások vásárlásakor viszont nincs ilyen jellegű kedvezmény. Ha van egy olyan kör, amelynek tagjai ilyen típusú befektetéseken gondolkodnak, akkor ezt ilyen módon is el kellene ismerni, és ösztönözni kellene. Mindez természetesen az ország gazdasági helyzetétől is függ, és az is biztos, hogy a mi generációnknak kell ezeket a csatákat megvívnia.

Ha már a magánszféra támogatásánál tartunk: van a Műcsarnoknak baráti köre?

Van baráti kör, de én szeretném a Műcsarnok baráti körét, annak a szerepét újraértelmezni. A kérdés az, hogy hogyan tudok egy olyan érdekes és átlátható struktúrát kialakítani a Műcsarnok már meglévő és jövőbeni támogatói számára, ami voltaképpen egy együttléti forma, kommunikációs felület. Ebben mindenkinek meg kell kapnia azt, amit szeretne. Szeretném ebben is kifejezni, hogy kulcsfontosságúnak tartom a művészet támogatóinak szerepét a kulturális életben. Mindez túlmutat a baráti kör fogalmának mai általános értelmezésén. A múzeumi gyakorlatban ma a baráti kör általában olyan embereket jelent, akik kisebb-nagyobb támogatásokkal segítik a múzeum életét. Én szeretnék egy olyan kommunikációs felületet teremteni, ahol egymásra találhatnak mindazok a személyek, akik elkötelezetten támogatják vagy támogatni fogják a kultúrát, és ahol hozzátehetem mindazt, amit én tudok ajánlani nekik: vagyis a részvételt a programjainkban. Én is jobban be tudom tehát vonni őket, tájékoztatni, naprakész információkkal tudom ellátni őket a kultúra eseményeiről. Ez egy nagyon érdekes, új szakmai kérdés, mivel ma még nincsenek meg a kialakult formái. Éppen ettől izgalmas a feladat: nekünk kell kitalálnunk a támogatók számára világos és vonzó struktúrát.

A belföldi után a külföldi kommunikációról. A vezető kortárs képzőművészeti intézménynek külföldi kapcsolatokat is kell építenie, magyar művészetet külföldre vinni és kommunikálni róla, külföldi kurátorokat idehozni, hogy megismerjék azt, és külföldi műveket is be kell mutatnia nálunk. Ezen a területen az elmúlt években láttunk államilag támogatott aktivitást: mindenekelőtt a holland évadot, a nagy-britanniai, németországi vagy a moszkvai bemutatkozást. Az ön korábbi szakmai működésében, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet tevékenységében is erősen jelen volt a külföldi kapcsolatok kiépítése. Az ott szerzett tapasztalatnak és kapcsolatrendszernek nyilván itt is nagy hasznát veszi majd...

Igen, gyakran dolgoztam külföldi kurátorokkal különböző projekteken, magyar művészeket állítottam ki külföldön és külföldi művészekkel közös kiállításokat szerveztem itthon és más országokban. A Műcsarnok, már csak a fizikai adottságainál, méreténél fogva is mást jelent, mint a korábbi munkahelyem. Más pozícióból tárgyalhatok a partnerekkel, egy nagyságrenddel nagyobb volumenű és más típusú projektekre ad lehetőséget. Nagyon fontosnak tartom, hogy korábbi kapcsolataimat továbbfejlesztve és új kapcsolatok kialakítása révén próbáljam a Műcsarnok nemzetközi pozícióját erősíteni azért, hogy a magyar művészet közvetítésében kulcsszerepet vállalhasson. A magyar művészet közvetítése nem korlátozódik a hazai művészek külföldi bemutatásának, kiállításainak megszervezésére. Ennél fontosabb, hogy a külföldi szakemberek számára érthetővé és átláthatóvá tegyük a magyar művészet tendenciáit. El kell érni, hogy ők kedvet kapjanak arra, hogy saját kiállításaikon magyar művészeket szerepeltessenek. Az utóbbi módon a magyar művészek egy nemzetközi összefüggésrendszerben, nemzetközi kontextusban, a nemzetközi színtéren zajló folyamatok részeként jelenhetnek meg, aminek a jelenlegi hiánya erősen sújtja a hazai művészetet. A Műcsarnok vezetőjeként is arra kell törekednem, hogy az ezen fáradozó szakembereket, művészettörténészeket, kurátorokat összefogjam, és együtt dolgozzunk a kortárs magyar kultúra külföldi kommunikációjának, megismertetésének és elismertetésének sikerén.

A kommunikáció drága dolog. Hogyan viszonyul ez a Műcsarnok büdzséjéhez?

A jelenlegi éves költségvetésünk kb. 380 millió forint. Ennél körülbelül 100-150 millióval többre lenne szükség ahhoz, hogy a nemzetközi színtéren is érzékelhető programokat hozzunk létre. A kultúra kommunikációja külföldön már egy iparág, aminek van egy bevételi és egy kiadási oldala. A bevételekről, a szponzorálásról és az állami támogatásról már beszéltünk. A kiadási oldalon a művészet kommunikációja áll. A feladat itt egyrészt abban áll, hogy az intézmények hogyan tudják új, értékes művek létrejöttét elősegíteni és támogatni, másrészt hogy hogyan tudják ezek létrejöttének tényét minél szélesebb közönség felé kommunikálni, hogyan tudják minél szélesebb körben a műveket és az azokat bemutató eseményeket elfogadottá tenni és megszerettetni.

A kommunikáció része, hogy a sajtóban hogyan nyilvánul meg a szakma. Az elmúlt egy-két évben a médiában egyre komolyabb nyitás tapasztalható a kultúra mint téma iránt. Felkészült a szakma arra, hogy itt kommunikáljon?

Egyenlőre sajnos nem. A kortárs művészethez ma még erősen kapcsolódik egyfajta elitista értelmiségi tudat. Márpedig ez egy tarthatatlan állapot. Sajnos azt látom, hogy kollégáim között most még nagyon kevesen vannak, akik erről azon a nyelven meg tudnak szólalni, amin a kortárs művészetről a mindennapi élet részeként a közönségnek beszélni lehet. Szeretnék nagyon sokat tenni azért, hogy ez a helyzet megváltozzon.

A témáról a weben:

www.mucsarnok.hu

www.ica-d.hu

www.ikon.hu

www.exindex.hu