Tájkép törvény után
Felsőoktatási reform
A parlament május 26-án fogadta el az új felsőoktatási törvényt, amelyet Mádl Ferenc köztársasági elnök kapásból az Alkotmánybírósághoz utalt felülvizsgálatra. A törvény – előkészítésének kétéves időszaka alatt – nem először gerjeszt vitákat.
Hosszú egyeztetési folyamaton ment keresztül az új, hatályba még nem lépett felsőoktatási törvény. A májusban az országgyűlés által elfogadott jogszabály éveken keresztül generált szakmai vitákat, hogy végül a legtöbb konzultáción átesett, kompromisszumosnak tekinthető, s a legtöbbek által elfogadható változat az Alkotmánybíróság (AB) előtt kössön ki, s pihenjen hónapokon keresztül, miközben a szakma kritikus és szkeptikus része is legszívesebben belefogna a reformba.
Kellett a reform
A magyar felsőoktatás átalakítását három ok tette sürgőssé. A kilencvenes évektől kezdődően az intézményekben folyó elitoktatást felváltotta a tömeges képzés, márpedig a – mintegy négyszeres – hallgatói létszám bővülését sem a módszerek korszerűsödése, sem az infrastruktúra bővülése és az intézményrendszer átalakítása nem követte. Ehhez kapcsolódnak azok a nemzetközi követelmények, amelyeket leginkább az egységes Európai Felsőoktatási Térség kialakítása és a bolognai folyamat néven ismert program jelenítenek meg (lásd keretes írásunkat). Végül közrejátszott az a hazai jelenség, hogy a felsőoktatási képzés presztízs-, illetve karrierértéke a társadalomban folyamatosan nőtt, s növekszik a mai napig. Például a 18–25 év közöttiek 44 százaléka igyekszik felsőoktatási intézménybe, amellyel ugyan az európai felső harmadhoz tartozunk, ám a magyar gazdaság teherbíró képességét ez a tempó messze meghaladja. A fenti viszonyokat egy 1993 óta hatályos – ilyenformán elavult – törvény hivatott szabályozni; az Alkotmánybíróság előtt lévő tervezett jogszabály körüli mizéria okán mind a mai napig.
A felsőoktatási reform kivitelezése a koncepcióalkotó munkát beleértve legalább 24 hónapja húzódik – nyilatkozta lapunknak dr. Mang Béla, a felsőoktatási és tudományos ügyek helyettes államtitkára. Az egész folyamat egy tartalmában erősen piacorientált felsőoktatási modellt felvázoló szakértői anyaggal indult el, aminek később – szakmai viták nyomán – finomított változatát a Magyar Universitas Program keretében fogadta el a kormány tavaly júniusban. Tavaly nyáron ez alapján megjelent a törvény első publikus változata is, amelyet innentől kezdve a szakmai szervezeteken „átfuttatva” alakítgatott a tárca, egészen a végleges, májusban megszavazott változatig. Bár több tucat különböző verzióról szokás beszélni, az államtitkár szerint a kisebb változtatásokat figyelmen kívül hagyva, a lényeges tartalmi eltéréseket azonban szem előtt tartva a törvénynek összesen öt verziója váltotta egymást.
A helyzetet némileg bonyolítja, hogy az ügy eddigre már túl volt egy alkotmánybírósági elmarasztaláson, a testület ugyanis tavaly decemberben alkotmányellenesnek találta azt a rendeletet, amit az oktatási miniszter a 2004/2005-ös tanév kezdete előtt suvasztott bele az 1993-as törvénybe csak azért, hogy egyes intézményekben már idén elindulhasson a bolognai típusú, ún. „bachelor diplomát” (lásd keretes írásunkat) adó alapképzés. „Világosan láttuk, hogy a leendő törvény heves vitákat gerjeszt majd, s ha ezek elültével kezdjük csak el a bolognai képzést, akkor lemaradunk a többi országtól, ezért a szakma támogatásával rendeletben adtunk meghatalmazást az alapképzés megalapozásához” – idézi fel a történteket az államtitkár. Minthogy az AB kifogása a rendeleti szabályozásra terjedt csak ki (helyette jogszabályváltozásra lett volna szükség az alaptörvény szerint), a kormány később a költségvetési törvény módosításával támogatta meg az ügyet, amely erősebb felhatalmazást adott kísérleti képzések folytatására.
A bolognai folyamat
A felsőoktatási reform nem csupán az intézmények irányítását, hanem az eddigi képzési struktúrát is érinti. A bolognai folyamat néven emlegetett, a közös európai felsőoktatási rendszer és térség létrehozását, az európai államok felsőoktatási rendszerei közötti együttműködést, a hallgatói mobilitást, a diplomák csereszabatosságát célzó kezdeményezés nyomán a jelenleg duális szerkezetű, nehezen átjárható egyetemi és főiskolai szintű képzések helyett az angolszász területen honos lineáris képzés valósul meg hazánkban is, azaz a felsőoktatási intézmények hároméves alapképzését követően a hallgatók úgynevezett bachelor (BA) diplomát kapnak. Ezt követheti a kétéves mesterképzés (MA), illetve a további hároméves doktori (PhD) diploma. A 3+2 éves képzési struktúra elsősorban a főiskolák presztízsnövekedését hozhatja, hiszen a doktori képzéshez szükséges akkreditálási folyamaton túljutva ezentúl őket is egyetemnek nevezhetik. A főiskolák ráadásul eddig is a gyakorlatorientált képzést végezték, így a munkaerő-piaci igényeket szem előtt tartó képzési struktúrába egyszerűbben bekapcsolódhatnak majd. Kivételek azért vannak: a képzés oszthatatlanságára hivatkozva az orvosi, állatorvosi, jogászi, építészmérnöki oktatásban marad az eddigi, legalább tíz féléves képzési időszak.
Az autonómia kérdése
A májusban megszavazott (vagyis az éppen alkotmányossági kontroll alatt lévő) felsőoktatási törvény leghevesebb szakmai vitáit kétségkívül az intézményi autonómia – esetleges – sérülését, csorbulását kiváltó paragrafusok gerjesztették. A szakmai szervezeteknél az a tervezet vágta ki a biztosítékot, amely szerint az állami egyetemek-főiskolák szakmai irányítást végző, oktatókból álló szenátusa mellett a gazdasági vezetést egy olyan – hallgatói létszámtól függően hét- vagy kilenctagú – irányító testület veszi át, amelybe a szaktárca az üzleti életből érkező menedzsereket delegál. (A nem állami intézmények esetében a testület létrehozása opcionális.) „A miniszter embereivel” kapcsolatos rossz előérzetet a tárca végső soron kompromisszum révén próbálta meg eloszlatni: a végleges törvény betűje szerint az irányító testület tagjai közül csak kettőt, illetve hármat jelöl a szaktárcavezető, egyet a Hallgatói Önkormányzatok Szövetsége, többségüket pedig maga a szenátus. Az irányító testület vezetője ezen felül maga az intézmény rektora. Ahhoz azonban a miniszter ragaszkodott, hogy az irányító testület tagjai közé kötelezően kívülállókat – az intézménnyel munkaviszonyban nem állókat – kell delegálni, s a törvény azt is kizárja a testület tagjai közül, hogy bárki köztisztviselő, hallgató, párttisztviselő, polgármester vagy akár más felsőoktatási intézmény irányító testületének tagja legyen. Az is igaz ugyanakkor, hogy a testület tagjait mégiscsak a miniszter kéri fel, s tiszteletdíjukat is a tárca fizeti.
Mádl Ferenc köztársasági elnök a változtatások ellenére is alkotmányos szempontból aggályosnak találta az irányító testületek a tudományos élet autonómiáját esetlegesen csorbító létrehozását, s többek között emiatt küldte a törvényt aláírás nélkül felülvizsgálatra az Alkotmánybírósághoz. „A kutatási eredményekben, annak metodikájában a kutatónak-oktatónak szabadságot kell élveznie, erre tehát joggal kényes mindenki, ám nem szabad elfelejteni, hogy nem öncélú dologról beszélünk, a kutatásban is vannak meghatározott feladatok, célok és pénzügyi keretek” – jegyzi meg dr. Mang Béla. A szaktárcánál ráadásul úgy tartják, a mostaninál még az 1993-as törvény is jobban sértette az intézmények autonó miá ját, hiszen számos olyan döntés tartozott szakminiszteri hatáskörbe, amit ezentúl „autonómiakörben”, azaz az irányító testületen belül hoznak meg. A felsőoktatási támogatások, juttatások is stabilabb viszonyítási alapot kaptak az új jogszabályban, hiszen ezentúl a mindenkori nemzetgazdasági átlagkeresethez kötnék az egy hallgató után járó pénzt.
Soronkívüliséget az AB-nál, úgy fest, nem élvez a törvény, hiszen negyedév elteltével, az iskolai tanév megkezdése után sem született állásfoglalás, azt pedig sem megsürgetni, sem eredményét megtippelni nem lehet. Miközben az intézmények számára az volna a legszerencsésebb, ha az általuk végeredményben elfogadott törvény mihamarabb hatályba lépne, az AB munkáját az is nehezíti, hogy az alaptörvény nem rendelkezik az egyetemi autonómiáról.
Az egyetemeken oktatók jogállása
Ugyancsak élénk vita tárgya lett az oktatók státusának kérdése is, amelyben végül a tárca hajlott a kompromisszumra, és az eredeti elképzeléséhez képest a „soft” verziót hagyta jóvá. Az egyetemi oktatóként is tevékenykedő helyettes államtitkár elmondta: a közalkalmazotti rendszerből szerették volna kivenni az oktatói kört, mert egy teljesítményorientált szférában indokolatlannak véltek ilyen fokú biztonságot, főleg annak figyelembevételével, hogy a jövedelmek régen elszakadtak már a deklarált bértábláktól. A szakszervezeti egyeztetés nyomán azonban a közalkalmazotti státus megmaradt, azzal a – teljesítmények összehasonlíthatóságát célzó – kiegészítéssel, hogy a mindenkori béremelés 20 százaléka differenciálásra használható fel, azaz a „mozgóbérkeret” a jobb teljesítményűek között osztható szét. Engedett a tárca abból a tervéből is, hogy az intézmények csak határozott időre szóló szerződést köthessenek tanársegédekkel és adjunktusokkal. Határozatlan időre veszik ugyan fel őket (ez némi előnyt nyújt például a lakáshitel-kérelem elbírálásra során), ám ha bizonyos időn belül nem tesznek kellő erőfeszítést saját szakmai előmenetelük érdekében, az intézmény köteles megválni tőlük. Keménynek mutatkozott az oktatási tárca az álláshalmozókkal szemben: a több intézményben is dolgozó oktatók munkahelyeinek számát kettőben maximálják azzal a további megkötéssel, hogy a tudományos normatívát így is csak az egyik munkahely után biztosítják számukra. Az egyetemet félgőzzel látogató oktatók számára pedig annak a törvényi előírásnak a betartása okozhat majd gondot, amely minimum heti tízórányi munkát tesz kötelezővé a tanszékeken – bár ezt oktatás mellett teheti akár „konzultáció” címen is.
Ami a bolognaiból már elindult
A Bolognai Nyilatkozatot 1999-ben szignáló 30 országot (köztünk hazánkat) azóta újabb tizenöt követte, s míg az aláíró országokban a hallgatók átlagosan 50 százaléka tanul a bolognai rendszer szerint, itthon csupán 3,5 százalékuk, s a 2005-ös tanévnyitót követően is csak harminc százalék körüli lesz arányuk. Idén 102 alapképzési szak született, jövőre azonban már a mesterképzés elindításában kell gondolkozni, hiszen a 2006. őszi tanévtől csakis lineáris képzést lehet indítani.
Persze kérdés, hogy melyik intézmény miként képzeli az alap- és miként a mesterképzést; melyikhez rendeli az elméleti, s melyikhez a gyakorlati ismeretek átadását. Az államtitkár álláspontja ebben az ügyben egyértelmű: „a bachelorképzés gyakorlatorientált kell, hogy legyen, az a munka erőpiac kiszolgálását célozza, az elméletigényes tantárgyaknak és tudományterületeknek pedig a mesterképzésben a helyük”.
A hangulatjelentések szerint egyébként a szakmában gyakorlatilag mindenki az alkotmánybírósági procedúra mielőbbi lezárásában reménykedik, a jelenlegi helyzet ugyanis még azoknak sem jó, akik eredetileg ellenezték a lineáris képzési szisztéma bevezetését. „Várjuk a most vitatott törvényhez a végrehajtási szabályokat, remélve, hogy abban csak kis korrekciókat kell végeznünk, s minél előbb hatályba léphet” – mondja Mang, hozzátéve, hogy az intézményeinkben tanácsokat, szenátusokat kellene választani, kiépítésre vár a hallgatói jogorvoslati rendszer, s a gazdálkodás új rendszere is. „Az alkotmánybírósági procedúra miatt a kollégiumi díjat és a jövő évi finanszírozást is az 1993-as törvény alapján kell most szabályoznunk, tehát duplamunkát végzünk” – magyarázza az államtitkár, bár, mint mondja, az AB döntésének esetleges elhúzódására számítva két kormánypárti képviselő egyéni indítványként beadott egy, a bolognai folyamat végrehajtásának törvényi felhatalmazásra szóló, újfent az elavult, 1993-as törvényre vonatkozó módosító indítványt.
Kiricsi Gábor
