A Da Vinci-kód – Tévedések vígjátéka
Lassan nemzetközi divat lett Dan Brown A Da Vinci-kód című regényének hibáit keresni, hiszen a kérdés egy ilyen, állítólag tudományos tényanyagra épülő sikerkönyv esetén azonnal felmerül: mennyiben igaz az, amit az író állít? Nevezetesen, hogy Jézus és Mária Magdolna házastársak voltak, és a mai napig élnek egyenes ági leszármazottaik, a Szent Grál, amiben felfogták Jézus vérét, pedig valójában nem más, mint Mária Magdolna öle.
Brown szerint a templomos lovagok örökségével rendelkező Sion-rend nevű titkos szervezet birtokában vannak az ezt bizonyító dokumentumok, és ők vigyázzák Jézus leszármazottait is. Természetesen pusztán az, hogy az író azt állítja, hogy a könyvben szereplő tudományos tények igazak, lehet a fikció része, az ilyesmi nem ismeretlen az irodalomban, bár ez esetben valószínűleg nem erről van szó. De az írói szándék tulajdonképpen mindegy is, a könyv elméleteivel érdemes foglalkozni, mert világszerte milliók élnek abban a hitben, hogy Brown könyvének komoly tudományos alapjai vannak, ezrek és ezrek keresik fel a könyvben említett helyszíneket, hogy az abban felsorolt titkos jelek után kutassanak.
Brown nagymértékben támaszkodott Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln The Holy Blood and the Holy Grail című 1982-es könyvére, ami magyarul Az abbé titka: szent Grál, szent vér címmel 1994- ben jelent meg. Brown a regény egyik jelenetében egyébként illedelmesen megemlíti ezt a könyvet, amit az egyik szereplő polcán lát meg a főszereplő. Érdekesség, hogy Umberto Eco A Foucault-inga című, összeesküvés- elméletekből szövődő regénye is említi a felturbózott Szent Grál-elméletet, sőt az egyik fejezet előtti idézet is ebből származik. Az abbé titka is sikerkönyv volt, a maga idejében kétmillió példány fogyott belőle. (Az Amazon online könyvesbolt sikerlistája alapján úgy tűnik egyébként, hogy Brownnak köszönhetően újra megugrott az érdeklődés ez iránt a könyv iránt is.) A népszerű tudományos, vagy talán inkább féltudományos – rendes hivatkozások nélküli – munka azt állítja, hogy Jézus vérvonala a Meroving-dinasztiában maradt fent titokban. Az ezt bizonyító írások az állítólag ma is létező Sion-rend birtokában vannak, akik a titkon kívül Jézus leszármazottait is őrzik. Mindez egy 1975-ben megtalált dokumentumcsomagból, a Dossiers Secretsből tudható, ami a rend számos vezetőjét, így Leonardón kívül Newtont, Botticellit és Victor Hugót is megnevezi.
Minden ugyanaz másképpen
Az egész elmélet sarokpontját alkotó Sion-rend azonban nem létezik, mi több, hatalmas átverés szüleménye. Egy Sion- vagy Zion-rend ugyan valószínűleg volt a középkorban, de a 17. század elején beolvadt a jezsuitákba. A rend nevét azonban 1956-ban felvette egy francia szélsőjobboldali, antiszemita szervezet, az Alpha Galates. Vezetőjük, Pierre Plantard azt vette a fejébe, hogy bebizonyítja: a Meroving-dinasztia ma is élő tagjaként ő a jogos örököse a francia trónnak. Plantard ezt alátámasztandó mindenféle történeteket terjesztett a címbeli „abbé”-ról, Bérenger Sauniere-ről, mi több, sírköveket és pergameneket is hamisított a cél érdekében. A Dossiers Secrets, amire mind a két könyv támaszkodik, szintén Plantard kreálmánya, amivel a máig fennmaradt Meroving-ág létezését kívánta bizonyítani. A papírokat maga a rendvezető – aki a hatvanas években műszaki rajzolóként dolgozott – csempészte be a francia nemzeti levéltárba. A két dolgot, azaz Baigent, Leigh és Lincoln vérvonalelméletét, illetve a Sion-rendet Az abbé titka egyik szerzője, Baigent hozta kapcsolatba, Brown nyilván tőle vette az ötletet. Nála a hősnő, Sophie Neveu Jézus és Plantard leszármazottja, anyai oldalról pedig a Saint-Clair családé: külön érdekesség, hogy ezt a nevet maga Pierre Plantard vette föl 1975-ben. Nem lehet tudni, hogy Brown tisztában volt-e azzal, hogy a Sion-rend kolosszális átverés, mindenesetre a csalást Jean-Luc Chaumeil francia újságíró már a nyolcvanas években leleplezte, sőt a BBC is készített egy dokumentumfilmet az ügyről.
Ezen a lényegi, meglehetősen kínos hibán túl Carl E. Olson és Sandra Miesel A Da Vinciblöff című, nemrégiben magyarul is megjelent könyvében további tévedéseket is feltár. Mindkét író katolikus, így nagy hangsúlyt fektetnek a vallási kérdésekre, mint például Brown másik alapvető állítására, hogy a 325-ös níceai zsinat mondta ki először Jézus isteni voltát, az egyház hatalmi céljait szolgálva ezzel, előtte mindenki, még követői is csak egy nagy, de halandó tanítónak tartotta. Ez nem igaz, Pál rómaiaknak és filippieknek írt levele is említi Jézus isteni voltát (hacsak nem hamisított bele a Bibliába az egyház), de ezenkívül is számos jel utal erre a kereszténység korai történetéből. A níceai zsinaton valójában Jézus és az Atya pontos kapcsolatát kívánták definiálni: ugyanazok-e vagy lényegükben ugyanazok, esetleg két személy. A zsinaton kimondták, hogy Jézus egylényegű Istennel, erre tulajdonképpen az arianizmus akkoriban népszerű tana miatt volt szükség, ami azt állította, hogy a Fiú az Atya teremtménye és nem örökkévaló. Az sem igaz, hogy a gnosztikus evangéliumok egy sokkal emberibb Jézust mutatnak be, akit aztán az egyház a bibliabéli evangéliumokban a saját hatalmi céljai szerint istenire formált.
A többi tévedésen talán felesleges is szőrözni (például hogy a Sziklás Madonna című kép valójában nagyobb annál, amit Brown ír, hogy Rómában sosem vetettek máglyára kereszteseket, vagy hogy a boszorkányüldözésben nem csak nőket végeztek ki, mint a könyv állítja), ezek inkább csak bosszantó apróságok, bár minden ilyennek pár perc alatt utána lehet járni az interneten, vagy akár könyvtárban, ami talán nem lenne túl nagy elvárás egy írótól.
A témáról a weben:
Szalai Balázs
