Zempléni fesztiválnaplók
Hárman a tájban
Magyar Toscana – mondják, ha játékosan hasonlítani, mérni akarják e páratlan vidéket. Háborítatlan, erdős hegyvidék ez, apró falvakkal, a természet és az emberi kultúra becses nevezetességeivel: valóságos miniállam, melyen számos nemzetiség, kor, kultúra hagyta ott keze nyomát. Nem is kínálkozik talán ideálisabb helyszín egy hazai kulturális fesztivál számára, mint e különleges, szerelemmel szerethető vidék: a Zemplén.
A Zempléni Fesztiválon három avatott tudósítónk háromfelé járt...
Madártávlat
Története tizennegyedik évébe lépett a Zempléni Fesztivál. A programok – amelyeket tavaly óta új, Hollerung Gábor fesztiváligazgató vezette szervezőcsapat irányít – már a környék legkisebb falucskáiba is eljutnak. A túlnyomórészt zenei esteken térben, időben messzire szárnyalhatunk. Napközben, ha nem épp az úgynevezett kirándulókoncertek valamelyikén üldögél az ember, a hegyvidék számtalan nevezetességével ismerkedhet. Karnyújtásnyira egymástól Zemplén festői várai: Füzér, Regéc és Boldogkő. Történelmi templomai Vizsolyban, Göncön, Hejcén, nagy jelentőségű zsidó kegyhelyei Mádon, Olaszliszkán, Sátoraljaújhelyen, kastélyai Abaújkéren, Boldogkőváralján, Füzérradványon. Aranyló rétek és árnyas, erdei ösvények aztán, meg a Megyer-hegyi tengerszem, a szlovákok lakta Háromhuta apró falucskái, hol máig élnek a hajdani üvegfúvók leszármazottai. A borkultúra világában megmerítkezni természetesen kötelező: a legkisebb falvakban is nyitva állnak a pincék. A bor mellé mind több, kiváló étkeket kínáló vendéglő is akad, ahová, ha szerencsénk van, épp valamely kiváló zenészünk, irodalmárunk estjére is befuthatunk.
Nyitány
A fesztivál első koncertestje a sárospataki várudvaron volt – a Rákócziak vára, pontosabban annak udvara a Zempléni Fesztivál hagyományos, központi helyszíne, s szépségben felveszi a versenyt Nyugat- Európa leghíresebb fesztiválhelyszíneivel. Hollerung Gábor és a fesztivál főtámogatója, az Antenna Hungária vezérigazgatója, László Géza nyitották meg az ünnepi hetet – ezután következett a nyitó hangverseny. Magyar komponisták műveit hallhattuk hazai művészek tolmácsolásában, a szünetben pedig beálltunk a hosszan kígyózó sorba, hogy megkóstoljuk a remek borokat. A Liszt-díjas Hamar Zsolt vezényelte Pannon Filharmonikusok, a Drucker Péter igazgatta Honvéd Férfikar és a hangverseny szólistái, László Boldizsár és Geiger Lajos előadásában elsőként Farkas Ferenc francia nyelvű Psaumes de Féte-je csendült fel. Az oratorikus mű előadásával a szervezők a zeneszerző születésének századik évfordulója előtt tisztelegtek. Farkas emelkedett, méltóságteljes alkotása tökéletesen „élt” az udvar történelmi atmoszférájában. Egészen más hangulatú volt az esten következő Vajda János-kompozíció, a Szent Péter meg a zsoldosok: a mű a háborúból megtérő hadfiak történetét meséli el, kik bebocsáttatást kérnek és kapnak a mennyországi kapuőrtől, hogy aztán óriási felfordulást okozzanak odafenn.
A koncert harmadik darabja is tisztelgésképpen került a programba: a Concerto előadásával Bartók Béla halálának hatvanadik évfordulójára emlékeztek. Kevesen tudják, milyen tiszteletet érzett Bartók a város szellemisége iránt: fia, Péter, apai döntés nyomán, évekig maga is pataki diák volt.
Egy világsztár
Igazi világsztárt hallgathattunk a várkastély színpadán a Farinelli nyomában című esten. Derek Lee Ragin, a magyar közönség szerencsére gyakran látott ismerőse, nagy kedvenc, napjaink talán legismertebb kontratenorja. Ragin az 1980-as évek elején robbant be a nemzetközi zenei szcénába: az Egyesült Államokban született művész a legrangosabb színházak csillaga. 1994- ben őt kérték fel, hogy kölcsönözze hangját minden idők leghíresebb kontratenorjának, a 18. században élt olasz Farinellinek a kasztrált énekes életéről szóló filmben. Kontratenor énekesek igen ritkán lépnek fel magyar színpadon: fejedelmük, a New York-i Metropolitan Opera, a Salzburgi Ünnepi Játékok, a párizsi Chatelet Színház sztárja örökre emlékezetes, pompás koncertet adott Sárospatakon, dacára, hogy a felkerekedő szél kis híján elsöpörte a hangversenyt. Az angyalhangú és, mint megtapasztalhattuk, angyali természetű énekest – Händel műveiből énekelt – koncertje során a Kalló Zsolt vezette Capella Savaria zenekar kísérte kiválóan. Ragin már testbeszédével, tekintetével, színészi mimikájával is mindenkit lenyűgözött a várudvaron. Hangja töretlen, finom bársonyossága, hajlékonysága, szárnyalása előadói precizitásával, átélésével, alázatával alkotott tökéletes egységet.
Jó estét nyár, jó estét, szerelem!
Nem túlzás, hulla fáradtan érkeztem Sárospatakra, és leginkább aludni vágytam, pihenni, lazítani a termálfürdőben. De – gondoltam – az ember már csak illendőségből is megjelenik a kulturális programokon, hiszen fesztivál van. Mit tagadjam, jobban vonzott a pihenés, a kulináris élvezetek, a borkóstolás. Rögtön a megérkezésem után nyilvánvalóvá vált, radikálisan felül kell vizsgálnom az álláspontomat. Először is azonnal szerelembe estem a zempléni tájjal. Ez egész pontosan Erdőbényén következett be, áthaladva a kis hídon, amely a templom és a művelődési ház felé vezet, valamint a falu pazar panziójának irányába. Megejt a fekvés, a házak kedvessége, a barátságos falu, a táj békéje. Valamint az a tény, hogy épp az olyanféle „úri közönség”, mint én, még nem vette birtokba, vagyis nem olyan, mint mondjuk a Balaton-felvidék, ahol nem vagy tisztes háztulajdonos, ha nincs legalább két filmrendező szomszédod és nem mondhatsz magadénak néhány hold szőlőbirtokot. De félre a vitriolt; ez a táj még valóban nem „jött divatba”, és ez igencsak jót tesz neki. Mint ahogy jót tesz a fesztiválnak is.
Irány a faluház!
Mindjárt érkezésem másnapján meg is tapasztalhattam mindezt, amikor hétfőn öttől a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes játszott éppen Erdőbényén. Túl voltunk egy kimerítő szaunázáson és egy kiadós ebéden Tolcsván az Őskajánban, és kezdtem úgy érezni, nem vagyok idegen. A koncert előtt azért eltűnődtem, hogy a már-már free jazzbe hajló, improvizatív muzsikát hogyan viseli majd a közönség. De csak számomra lehetett ez kérdés. Először is telt ház volt; másodszor pedig nem látszott semmilyen idegenkedés ettől a fajta zenei világtól. Éppen úgy, ahogy Ágoston Béláék zenekarában találkoznak a különféle hatások, a délszláv zene, a magyar népi dallamok, a dzsesszhagyomány és az improvizáció, éppen úgy talált egymásra a falusi közönség, a városból érkezettek, a visszatérő fesztiválozók és a zenekar. Nem éreztem, hogy bárki is rossz helyre tévedt volna ebben a közegben. A következő élményem azonban mégiscsak az eltévedés, bár ezt igazából az időjárásnak köszönhetjük.
Térkép nélkül
A zuhogó esőben ugyanis nem látszott, a 37-es úton hol kell letérni a Disznókő szőlőbirtok traktorháza felé. Így körülbelül négyszer mentünk el a letérő mellett, odavissza, pedig traktorházban dalszínházat látni igazi különlegesség. Lekéstük azonban a Carmen, a fesztivál egyik sikerprodukciója nyilvános főpróbáját. Igaz, a közeli borozóban – merthogy ott kötöttünk ki – hírét vettük, hogy félbe is szakadt az előadás az ítéletidő miatt, és másnap majd Tokajon, a sportcsarnokban mutatják be újra. Mit volt mit tenni, végigettük az étlapot. Itt következzék egy kritikai megjegyzés: talán nem tévedünk el, ha alaposabb térképvázlatot találunk a fesztivál műsorfüzetében. Ám ekkor már ki törődött a térképpel; bizonyos voltam benne, akárhogy is végződjék számunkra ez az esős fesztivál, erre a tájra jövőre visszatérek. A monarchikus-sárgára festett, felújított pincészetek, a sárospataki vár kertje és kiállítása, a kétemeletes parasztházak a hegyoldalakra felkúszó falvakban, vagyis a hely szelleme eldöntötte helyettem a kérdést. Pedig Mádon ekkor már ismét sárfolyam indult meg, a hegyoldal megmozdult a víz miatt, és úgy tűnt, a felhőszakadás soha nem áll el. A rendezvények azonban zajlottak, a vándor közönség pedig nem szedte a sátorfáját és nem indult haza.
Mád, a vendégváró falu
Az Israel Philharmonia Singers fellépésére – épp az eső sújtotta Mádon – nem tudunk elég korán érkezni. Már tele van a hibátlanul felújított zsinagóga. A karzatra még felférünk, de persze csak azután, hogy a zsinagóga körüli asztaloknál a mádi asszonyok házi csemegéit megkóstoltuk. Ugyanis, kérem, ebben a községben – bármekkora is a gondjuk a záporok miatt – szó szerint vendégül látják az utazót. Bor, pogácsa, gyümölcs, zöldség nélkül meg sem közelítheti az előadás helyszínét. Ez a vendégszeretet a nagyszámú külföldit is rabul ejtette. Itt van pedig egy egész busznyi ukrán vendég, amerikaiak, valamint egy tucatnyi „kemény srác” is; az izraeli ifjúsági kézilabda-válogatott teljes kerete megjelent hazájuk művészeinek fellépésén. Odabent fokozódik a meleg és a hangulat, már félórája megy az előadás, de még mindig szíves köszöntéseket és példázatokat hallhatunk. Ám ezt senki sem bánja, a kórus azután valóban gyönyörűen szól és – megint csak erre kell hivatkoznom – a kultúrák találkozása ismét megtörtént. Magától értetődően és természetesen. Egyáltalán, a zempléni fesztiválon a görcsnélküliség, a laza, nyugodt, baráti hangulat fogott meg. Csak egy példa: a hét egyik sztárvendége, Derek Lee Ragin amerikai kontratenor az eső ellenére megjelent majd minden helyszínen, hogy megnézze, mit kínál a program.
Népopera – Carmen újra
Felül kellett vizsgálnom a kultúra sanyarú helyzetére vonatkozó elképzeléseimet már csak azért is, mert a tokaji sportcsarnokban gyakorlatilag a játszó személyeknek se maradt hely, annyian zsúfolódtak össze. Igen, a Carmen slágerdarab, de akkor is, mégiscsak egy francia nyelvű opera-előadásról volt szó. A rendezés ilyen helyzetben nem igazán érvényesülhetett, tulajdonképpen oratorikus verziót láttunk, s a mellettünk – a földön – ülő Carmen-szakértők, akik az ország bármely csücskét felkeresik, ha Bizet operája kerül színre, megállapították, az énekesek bizony derekasan teljesítettek annak ellenére is, hogy a tegnapi vizes főpróba nem tehetett jót a hangjuknak. Szépen szólt a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, a főszereplők (Megyesi Schwartz Lúcia, Bojidar Nikolov, Massányi Viktor) és a kar; a nagy ívű koncepció hiányát pedig elviselte ez az este. Népoperai hangulatot kaptunk itt, a tornaterem falai között, és ez az élmény mintha valamelyest szimbolizálta volna mindazt, amiről a zempléni fesztivál szól: egyszerűen csak a művészet közös élvezetéről van szó, egy olyanfajta kultúraeszményről, amely néha mintha elfelejtődne. A művészet nem az elité. Ha otthonra talál egy tornacsarnokban vagy egy aprócska faluházban, akkor nincs baj.
Felütés
A fesztivál utolsó három napjának programját a tolcsvai Ős Kaján étteremben kezdtük, ami kitűnő választásnak bizonyult nemcsak az ételek miatt, hanem mert a szépséges táj és a csodálatosan tiszta levegő a városból frissiben kiszabadult tudósítót azonnal „kontextusba” helyezte. Délután Sátoraljaújhelyen Pege Aladár lépett fel három fiatal zenész társaságában. A szép számban megjelent közönség (a helyi Vállalkozók Házából még az irodai székeket is kihozták, de így is sokan álltak) elmélyültebb produkciót is megérdemelt volna: a magyar dzsessz nagy öregje a tőle megszokott briliáns technikával játszott, de zenésztársai bizony nemigen értek a nyomába.
Éj és tangó
Az este Astor Piazzolla jegyében telt. Elő ször az argentin Marcelo Nisinman át iratában, vonószenekari kísérettel Nisinman, Fenyő László és György Ádám szólójával hallhattuk Piazzolla talán legismertebb művét: a négy porteno évszakot, valamint a Concierto de Nacart, melyet két meglepetés számmal és a slágernek számító Adios Noninóval egészítettek ki. (Nisinman nemrégiben jelentetett meg egy CD-t ugyanezzel a programmal.) A hangverseny tökéletesen megvalósította Piazzolla álmát, azaz hogy a tangót a klasszikus zenébe integrálja, ahogyan a pár száz évvel ezelőtti szerzők a menüettet vagy később a keringőt. Az este a Quartett Escualo produkciójával folytatódott, akik szintén klasszikus zenén felnőtt muzsikusok és szintén Piazzollát játszottak, csak épp teljesen más, a hagyományos tangóhoz közelebbi felállásban.
Afrika Zemplénben
A következő nap szenzációja David Fanshawe African Sanctusának előadása. Hollerung Gábor vezényletével, kitűnő előadókkal, a szerző közreműködésével nagyszerű interpretációban hallhattuk ezt a nagyon sokféle hatást, kultúrát egyesítő alkotást. Itt, „Bartók és Kodály országában” annyira nem számít újdonságnak az évszázadok örökségét hordó népzene és a kortárs zene ötvözése, a hetvenes évek elején keletkezett műben inkább a földrajzilag különböző kultúrák egybegyúrása számíthatott nóvumnak. Különösen szép pillanat, amikor a müezzin allah akbarja és a kórusban megszólaló kyrie egyszerre hangzik fel. De épp a fenti hagyomány miatt erősödik meg a kétely: mit értünk mi európaiak egy afrikai esőcsináló énekből azon kívül, hogy olyan jól szól és izgalmas a ritmusa?
Coda
A zárónap délutánján a tolcsvai bornapokra látogattunk el, hiszen a borkóstolás az előző napi koncertek velejárója is volt. Az Adventi Rézfúvós Kamaraegyüttes produkcióját, sajnos és méltatlanul, nem kísérte kellő figyelem, hisz a kora délutáni órán a főzőverseny bográcsaiból, a lacikonyhák kemencéiből szállongó illatok jobban lekötötték a közönség érdeklődését. A záró koncerten a Zempléni Mű vészeti Napokat alapító Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar lépett fel. A hangverseny első felében barokk zenét hallhattunk a zenekartól immár megszokott avatott és magas színvonalú tolmácsolásban. A három hegedűre írt Vivaldi-versenymű hallgatása közben a tudósítóban felrémlett a „rőt pap” maga és árvalánynövendékei, ahogyan Rolla János is hagyta fiatalabb kollégáit érvényesülni a felsőbb szólamokban. Az est második felében a zenekar Schubert d-moll vonósnégyesét szólaltatta meg Mahler átiratában. A nem könnyű művet ihletett és szép előadásban hallhattuk. Különösen nagy élményt jelentett az előadók koncentráltságának az a foka, ami ebben a felszínesedő világban egyre nagyobb ritkaságnak számít.
A fesztivál utolsó programjaként a Cornelio Tutu Band játszott könnyed, kellemes dzsesszzenét a Művelődési Ház szabadtéri színpadán, mely így még a szállodai szobába is behallatszott, búcsúként a fesztiváltól és Sárospataktól.
