Maroknyi megapixel félprofiknak
Canon EOS 350D
Két éve, hogy a Canon piacra dobta a cég első, a vékonyabb pénztárcájúak számára is hozzáférhető, a professzionális kamerákhoz képest olcsó tükörreflexes digitális fényképezőgépét, az EOS 300D-t, amit az Egyesült Államokban Digital Rebel, azaz „digitális lázadó” néven hoztak forgalomba – nem véletlenül. A forradalmi modellnek 2005 elején megjelent az utódja is, a méreteiben kisebb, megapixeleiben nagyobb, alapból fekete színű vázzal forgalmazott EOS 350D. Összehasonlító teszt.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a forgalomból lassan kikerülő 300D egyszerű lehetőséget nyújtott mindenkinek a nagy lépés megtételére a kompakt – point and shoot – gépektől a profik világa, azaz a tudatosabb fényképezést lehetővé tevő gépek felé. A hivatásos fotográfusok világa felé kacsingató amatőröket megcélzó gépre a szakmai szóbeszéd azóta is csak úgy hivatkozik, hogy ez volt az első „belépő szintű DSLR (Digital Single Lens Reflex) fényképezőgép”. Az utód 350D amerikai kódneve Digital Rebel XT, egyértelmű folytonosságot sugallva ezzel az ezerdolláros, vásárló-lélektani limbóléc alatt tvisztelő előd tekintetében.
A két gép közötti különbség rengeteg részletben tetten érhető, így például míg a 300D tulajdonképpen a hivatásos fotósoknak szánt, azaz jóval drágább EOS 10D „szoftveresen lebutított” változatának volt tekinthető, addig az első, reflexszerű vélekedéssel ellentétben a 350D nem az EOS 20D gyengített párja.
Egy szelet tortáért
A digitális fényképezőgépek piacán dúló kíméletlen versenyt mi sem jellemzi jobban, mint hogy a 300D megjelenése után nem sokkal a Nikon a D70-nel, majd a Pentax a *ist DS-sel, az Olympus pedig az E–300-zal is hasítani akart ugyanabból a tortából, amibe a Canon kitűnő érzékkel belevágott. Mivel ezek a gyártók a maguk hasonló árszintre belőtt, ugyanakkor szolgáltatásaikban fejlettebb „belépő szintű” modelljeikkel sikeresen növelték piaci részesedésüket, a korábbi lépéselőnyből viszonylag hamar lépéskényszerbe került a Canon: az EOS 350D bátran tekinthető e verseny termékének. E kis 21. századi DSLR-történeti áttekintés után vissza az elhamarkodottan megvonható 350D–20D párhuzamhoz, illetve annak elvetéséhez.
A 20D-hez képest?
Míg a 300D alapvetően csak a szoftverben (azaz az úgynevezett firmware-ben) különbözött a 10D-től, addig a 350D szigorúan véve csak köszönőviszonyban van a magnéziumötvözet testű 20D-vel, sokkal inkább tekinthető a 300D továbbfejlesztett verziójának. Kezdjük az érzékelőlapkával, mert ugye a méret a lényeg: a 350D a 300D (és a 10D) 6,3 megapixeléhez képest 8 megapixellel kényezteti gazdáját, a CMOSszenzor azonban nem ugyanaz, mint ami a 2004 augusztusában piacra dobott 20Dben felel a képekért. A 350D képszenzora felbontásban és méretben is elmarad kissé a 20D 8,2 megapixeles lapkájától – azaz a Canon mérnökei egy vadiúj csipet hegesztettek az új modellbe.
A 350D legrövidebb zárideje 1/4000 másodperc, míg a 20D kétszer gyorsabb e tekintetben. Fényérzékenység szempontjából is hasonló a helyzet: a 350D-t „csak” 1600-as ISO-értékig lehet srófolni, míg a 20D 3200- as ISO-ja a sötétben vadászó macskákat is megszégyeníti. Fókuszpontból a 20D kilenccel, olcsóbb vetélytársa csak héttel büszkélkedhet, és sorozatlövésben is jobban teljesít az idősebb modell: a másodpercenként ötképes sorozat kettővel gyorsabb, mint a kistesó potenciálja. Van azért, amiben veri a 20D-t a 350D: benne már a Digic II processzor dolgozik, ami gyorsabb, pontosabb és nem utolsósorban szebb képfeldolgozást eredményez.
Ellépett a 300D-től
A fentiek alapján tehát úgy tűnik, a 20D-hez képest egész más koncepciójú gépről van szó, tehát érdemesebb a 350D-t inkább a hasonló árkategóriájú 300D-vel összevetni, és így érzékeltetni a különbségeket, a fejlesztési vívmányokat. Ezt támaszthatja alá az is, hogy a 350D-t választók sokkal inkább a 300D-hez mérten döntenek az upgrade mellett, annak képességeit vetik össze az újonnan választott fényképezőgép tulajdonságaival.
Az első szembetűnő jellegzetesség a gép színe: a 300D ezüstjét felváltotta a fekete. Ezzel a gyártó feltehetőleg a professzionalitás érzetét kívánta kötni a modellhez, hiszen mint ismeretes, Bresson óta a fekete a profi fényképezőgép alapszíne.
Kézbe véve a gépet jön a második és egyben legkényesebb meglepetés: sokkal kisebb és könnyebb, mint elődje. Ezzel tulajdonképp meg is fogalmaztuk az alig maroknyi 350D egyik legmegosztóbb jellegzetességét: akinek kicsi a keze, annak semmi gondja nem lesz vele, akit azonban az átlagosnál csak kicsit nagyobb tenyérméretekkel áldott meg a sors, az nagyon hamar kényelmetlennek fogja találni az amúgy nem rossz fogású markolatot. (Mint ahogy azt egy témába vágó fórumon frappánsan megfogalmazta valaki: „kellőképp pici ahhoz, hogy kényelmetlen legyen, de azért már túl nagy ahhoz, hogy egyik kézzel fényképezzek, másik kézzel a sörösdobozt tartsam”.) E problémakörhöz szorosan tartozik, hogy a vázhoz adott (18–55 mm-es) alapobjektívvel még semmi gond, de ha nagyobb teleobjektívet passzintunk rá, akkor orrnehéz lesz a szerkezet, a könnyű műanyag vázacskát megbillentheti egy-egy komolyabb objektív. Ez mondjuk megfelelő (karizom)gyakorlattal semlegesíthető.
Ami viszont a több apróbb fejlesztés mellett szembetűnő és praktikusan azonnal érezhető előny, hogy sokkal gyorsabb a 350D a 300D-nél. A bekapcsolási idő szinte elenyésző a veteránéval összevetve (0,2 másodperc alatt áll rendelkezésünkre a kicsike), ugyanígy fürgébben kezeli a Compact Flash memóriakártyákat is (több mint háromszor gyorsabban!), és mint fentebb már egyszer érintettük, a képfeldolgozás sebessége is nőtt. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy jóval halkabb is elődjénél, akkor a mérleg nyelve egyértelműen a 350D felé kezd kilengeni.
A gyári 300D-éhez képest a gép szoftvere is többet tud: kilenc egyéni funkció (Custom Function) került bele, amivel összesen 24 beállítást lehet manuálisan babrálni. Ez azonban a furfangos 300D-tulajdonosokra nem hat olyan nagy lenyűgöző erővel, ők valószínűleg már meghekkelték gépüket az orosz firmware-rel, ami előhozza ezeket a rejtett kincseket a Digitális Lázadóból is.
Objektíve
A gépet – csakúgy, mint elődjét – egy 18–55 mm-es objektívvel csomagolja a Canon, azaz ebben az esetben sem jár úgy a vásárló, hogy egy méregdrága váz megvásárlása után még külön horribilis öszszeget kell költenie valamilyen objektívre, hogy használni is tudja az új szerzeményt.
Az EOS 350D-t a beépített üzemmódok (portré, sport, makró, tájkép satöbbi) révén teljesen automatikus fényképezésre is lehet pazarolni, de mint az a jó tükörreflexes gépek lényege: a teljesen manuális beállításoknak köszönhetően jószerével csak a felhasználón múlik, hogy milyen szép képeket tud kicsiholni a maroknyi szerkezetből. A gépen ugyanis semmi nem múlik: képminősége kívánnivalót nem hagy maga után, káprázatosan telített színek tombolnak a tűéles képeken – kis túlzással azt mondhatnánk, a valóság szinte hibátlan leképezése lehet a végeredmény.
