Óvatlan helyek – Sebek a tájon
Sebek a tájon
Hogy pontosan hány tájseb lehet Magyarországon, azt senki sem tudja, de már a becslések is ijesztő adatokkal szolgálnak…
„A bányászat a legdrasztikusabb beavatkozás a tájszerkezetbe, a tájháztartásba. A tőzegbányáktól a visontai külfejtésig, a Budapestről is jól látszó felhagyott Mátyás-hegyi kőfejtőtől a Naszályon működő hatalmas bányáig különböző méretű tájsebek keletkeztek. Vannak, amelyek után óriási gödrök, mások felhagyásakor bányatavak maradnak. A mélységi kitermeléskor külső hányók, a megsüllyedt felszínen pedig horpák, suvadások keletkeznek” – definiálja a tájseb fogalmát Csemez Attila, tájépítész, egyetemi tanár. De az utak, hidak, erőművek, gyár- és ipartelepek is nem múló hegekkel rondítanak bele a természeti környezetbe.
Megyénként ezer
A Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság, vagy ahogy máig emlegetik, a VÁTI Kht. a zöld tárca megbízásából lajstromba vette az 1990-es évek bányászata okozta tájsérüléseket. A jelentésben közel 15 ezer kisebb-nagyobb bányagödör, tájcsúfító, rehabilitációra szoruló meddőhányó szerepel. Mivel tájsebek nemcsak a bányászkodás, hanem például a mezőgazdasági tevékenység vagy út- és vasútépítések során is keletkeznek, a tényleges érték valószínűleg közelebb van a 20 ezerhez, vagyis minden megyére átlagosan ezer seb jut.
A felszín maradandó sérüléseit a nyersanyag-kitermelés okozza ugyan, ám a probléma nem a bányákban leggazdagabb hegyvidékeket sújtja. Az Alföldön gyakorlatilag minden település mellett van legalább egy – de inkább több – működő vagy felhagyott homok- vagy agyaggödör, „anyaglelőhely”. Ezeket a természet is ritkábban tudja visszahódítani, ezt sem a szűkösen mért égi áldás (évi átlagos csapadékmennyiség), sem pedig a háztáji megoldás (vagyis szemétlerakó helyként való utóhasznosítás) nem engedi.
Tény az is, hogy a hazai külszíni bányák mindegyike után maradnak tájsebek: egyrészt a bányagödör, másrészt a kitermelt meddő miatt. Badacsony, Bél-kő, Esztramos, Naszály, Szársomlyó, Visegrád – felhagyott és működő kőbányák helyei. Badacsonyban és Visegrádon a tájképi hatások miatt már évtizedek óta nem fejtik a követ. Szársomlyón keresik a helyettesítő megoldásokat, a Bél-kő és az Esztramos sorsa végleg megpecsételődött. Hasonlóan a Zalahaláphoz, ahol az egykori bazaltkúpra már csak a korabeli fényképek emlékeztetnek.
A mélyművelés is nyomot hagy
De a mélyművelésű bányák sem észrevétlenek: meddő ezekből is kerül a felszínre, és a nyersanyag, illetve a víz kiemelése nyomán a felszínen is keletkeznek suvadások, beszakadások. A legnagyobb kiterjedésű tájsebek az egykori ipari és bányászati zónákban, illetve a nagy erőművek környékén éktelenkednek. A mezőgazdaságban elsősorban a túllegeltetés, illetve a nagyüzemi állattartás másik velejárója, a kezelhetetlen hígtrágya-mennyiség a felelős a tájsebek kialakulásáért.
Gyógyítás
Ráadásul a tájcsúfító felszíni hegek újratermelődnek. Leginkább az autópálya- építéseket kísérő homok- és kavicskitermelés miatt. Csemez szerint egyébként a tájsebek sok módon gyógyíthatók, vannak drágább és olcsóbb megoldások, de mindegyik pénzbe kerül. Az is igaz, hogy a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év (majdnem) semmittevéséhez képest lázas ütemben folyik a tájsebek eltüntetése. A számlát azonban szinte mindig az EU állja, a magyar költségvetés – legalábbis átmenetileg – kivonult a tájsebgyógyításból.
A legújabb és legnagyobb gyógyító projekt az almásfüzitői timföldgyár 48 hektáros területének újjáélesztése. A megbízó Komárom és Almásfüzitő önkormányzata, a 750 milliós költséget 90 százalékban az EU, 10 százalékban pedig Almásfüzitő állja. Az 1997-ben bezárt (tehát kilenc éve parlagon heverő) gyárterület lúggal, olajmaradékokkal, mérgező fémekkel és egyebekkel szennyezett talaja helyén kikötő, egyetem (vagy valami más) lesz.
A Komárom megyei történet annyiban mindenképpen példaértékű, hogy sokáig kellett várni a megoldásra: egészen pontosan addig, amíg valaki külső forrásból elő nem teremtette a költségeket. Pontosan ugyanez történik a megtelt, illetve az uniós előírásoknak meg nem felelő (igen gyakran illegális) régi hulladéklerakókkal is: ezekből több mint ezer van az országban, és pontosan olyan üzemben zajlik a felszámolásuk, ahogy az unió fizet. Jelenleg tizenkét regionális hulladékkezelési beruházás zajlik az országban az ISPA (Instrument Structurel de Pré-Adhésion) nevű, 1999-ben környezetvédelmi vagy közlekedési projektek támogatására létrehozott uniós előcsatlakozási alap támogatásával, és a projekteknek mindenütt része a régi, korszerűtlen lerakók bezárása is. Ahol csak később építenek új depóniákat – akkor már a kohéziós alap pénzéből –, ott még a rég fel- vagy elhagyott telepek felszámolása sincs napirenden, ami megint csak azt igazolja: a rehabilitáció nem a magyar pénzosztók szívügye.
A legkilátástalanabb helyzetben a gazdátlan bányagödrök vannak. Ezeknél elvileg jogszabályi előírás, hogy a bányajáradék 10 százalékát a rekultivációra kell fordítani, ám a finanszírozás sosem működött olajozottan. A teljes 10 százalékot a kifizetéseket végző Környezetvédelmi Alap sosem kapta meg teljes egészében – sőt volt olyan év, amikor egy fillért sem utalt át a költségvetés –, tavalyelőtt pedig a zöldkassza meg is szűnt. A rekultivációs programot csak idén januártól vette át a Bányászati Hivatal.
Nagy üzlet lenne
Pedig a rekultiváció óriási üzlet is lehetne: a bányagödrök egy részében tó is van, ahol rekreációs parkot, vízisport- vagy horgászparadicsomot lehetne kialakítani, de arra is van már példa (az ajkai – Ármin-bánya élménypark) hogy egy „száraz” bányában élménypark és múzeum létesül. Egyelőre azonban inkább a rekultivációbiznisz szürke válfajai virágoznak: a gödröket és pernyehányókat illegális hulladékeltüntetésre vagy a „legjobb” esetben állami, illetve újabban uniós támogatások megszerzésére használják.
Pedig a tájseb nem új jelenség. Vasútépítési vállalkozók 1879-ben a Rudas fürdő mögül 5000–8000 köbméter sziklát akartak töltéseikhez elhordani. A Közmunkatanács vegyes bizottságot küldött ki. A bizottság megállapította, hogy a sziklacsoport eltávolítása a fürdők forrásaira nem lesz káros hatással, s az erőd védelmi képessége sem gyengülne, a Gellért-hegyen nagyobb kőtömeg bányaszerű kitermelése „szépészeti szempontból” nem engedhető meg. A Gellért-hegy elhordását megakadályozták.
Csikós András
