Tenyérképmagnók csatája – iPod kontra iRiver
iPod kontra iRiver
Az iPod abban a kényelmes helyzetben van, hogy már nem kell bizonyítania. Az Apple gyártja, ennek megfelelően a márka fanatikusai sosem kérdőjeleznék meg az elsőségét, a cég múltjában és jelenében kevésbé jártasak pedig nem mernek ellentmondani a márka fanatikusainak. Ugyanakkor az iRiver is nagyon ott van a piacon, és a jelek szerint a gyártónak eszében sincs visszavonulni…
Eddig 42 milliót sikerült eladni a különféle iPod modellekből, ebből 32 milliót az utolsó egy évben. A legújabb király, az ötödik generációs iPod viszonylag komoly előrelépést jelent elődeihez képest: már lejátssza a videofájlokat is, aminek elsőre leginkább azok örülnek, akik szeretnek nagyítóval a kezükben filmet nézni.
Tesztünk másik szereplőjének már sokkal nehezebb a dolga: eleve hogyan lehet egy terméket iRivernek elnevezni azon a piacon, amit az iPod ural? Egyrészt ugye gondolhatnánk pofátlan lenyúlásra, mégis, másról van szó: a távol-keleti cég 2000 óta gyárt ezen a néven mp3-lejátszókat, egy évvel megelőzték az iPodot. A többi már színtiszta pech, soha, senki nem mossa le róluk, hogy a nagy konkurens első betűjét ellopva próbálnak betörni a piacra. A cég jellemzően jól felszerelt, de inkább kevéssé izgalmas termékekkel támadt eddig, mérsékelt sikerrel. Aztán a vállalatvezető visszazavarta a tervezőasztalok mögé beosztottjait, hogy találjanak már ki végre valami izgalmasat, valamit, ami megmozgatja az embereket, de legalább a pénztárcájukat. Ez lett az U10-es.
Feketén, fehéren
A két készülék leginkább színében hasonlít egymásra: mindkettő fekete, ez azonban csak addig igaz, amíg az iPodból nem a másikat, a fehéret fogjuk a kezünkbe. Ettől eltekintve elsőre nincs sok hasonlóság közöttük: az ötödik generációs iPod a jól ismert formával támad, felül a kissé meghízott kijelző, alul meg a navigációs kerék, ami sokak szerint a világ második legjobb technológiai fejlesztése, közvetlenül a ventilátoros baseballsapka után.
Az iRiver hasonlóan indít: felül a termetes kijelző, alatta viszont nincs semmi. Arról van szó, hogy az egész U10-es egy kijelző, mindenféle felesleges gomb meg tekerő nélkül. Ennek megfelelően az iRiver felülete alig fele az iPodénak, miközben a kijelző ugyanakkora. Na jó, egy leheletnyit kisebb, de ezt legfeljebb az adóellenőrök veszik észre. A távol-keleti mérnökök egyszerű megoldást találtak az irányítás problémájára: a felület négy széle felel meg egy-egy iránynak, azonban nem a kevéssé használható érintőképernyős trükkhöz fordultak, a felület valóban megdől, tehát gombként funkcionál. Jutott még öt gomb oldalra is, ezek közül azonban csak a hangerő két pöckét kell abuzálni, a többi nem nehezíti a könnyű használatot.
Navigáció és kijelzők
Menet közben mindkét készülék ugyanolyan jól szerepel: a navigációs kerék valóban telitalálat, de az iRiver új megoldása legalább ennyire szimpatikus. Hogy aztán mégis az iPod nyer ebben a kategóriában, az a hardvernek köszönhető: az iRiver elég lomha, szinte érezzük, ahogy a nyomtatott áramkörök kéken izzadnak, hogy megjelenítsék a menüpontokat, az Apple lejátszója ehhez képest mindent gyorsan, pattogósan intéz.
Mindkét készülék kijelzője remek minőségű, na persze, hiszen mindkettőn nézhetünk képeket és videókat is akár. Az megint a hardveren múlik, hogy ebben a csatában is az iRiver veszít: az U10-es ugyanis csak 15 képet játszik le másodpercenként, míg az iPod 30-at, márpedig az emberi szem olyan makacs, hogy csak másodpercenként 24 képkocka felett hajlandó folyamatosnak érezni a mozgást.
Más kérdés, hogy az U10-es ilyen megszorítása több szempontból is szükségszerűség, hiszen nem csak a teljesítmény szab határt a képkockáknak: a lejátszó tárolókapacitása ugyanis csak két gigabájt, amire egy-két album mellett már nem sok mozgókép fér. Ehhez képest az iPodra felmásolhatjuk a Tom és Jerry összes epizódját: ilyen felbontásban nagyon sok film ráfér a 30 gigabájtos merevlemezre.
A tévében?
A visszajátszásnál más különbséget is találunk: az iRiveren tárolt filmeket másolás nélkül csak az iRiveren nézhetjük meg, az iPod képét azonban egy kábel közbeiktatásával kilőhetjük a tévére is. Azt vártuk, hogy a 320x240-es felbontás kevés lesz a 82 centis, 16:9-es tévén, de nem, a filmek olyan minőségben jelentek meg, mintha DivX-es kódolású, tehát valószínűleg valamely fájlcserélő hálózatról lemásolt moziról lenne szó. A kép tiszta, éles, de a színátmeneteknél jelentkezik a tömörített filmekre jellemző blokkosodás.
A zenelejátszásban természetesen nincs különbség, 2006-ban ezt szinte már csak elrontani lehet, de sem az iRiver, sem az iPod tervezői nem éltek ezzel a lehetőséggel.
Alapszolgáltatásait tekintve az U10-es áll jobban: beépített mikrofonjával diktafonként is funkcionál, ráadásul rádiót is hallgathatunk vele. Az iPodban nincs mikrofon, és a rádió sem megy alapból, ehhez a funkcióhoz kénytelenek leszünk megvásárolni a januárban bemutatott, nagyjából 15 ezer forintos, távirányítóval és antennával egybeépített fülhallgatót.
Dokkolás
Az iRiverhez vásárolhatunk még egy felettébb haszontalan kiegészítőt: a dokkolóba pakolva úgy néz ki az U10-es, mint egy retrofuturisztikus tévé, és úgy szól, mint egy harmincéves Sokol. A dokkoló ugyanis hangszóró is egyben, de még ennél is több: a kiegészítőhöz ugyanis jár egy infrás távirányító is, így az ágyunkban ücsörögve irányíthatjuk a hang- és képminőség miatt tőlünk legfeljebb harminc centire várakozó lejátszót. Tényleg teljesen felesleges, de nem volt ember, akinek ne tetszett volna.
Árban nincs nagy különbség a két készülék között, de mindkettőben jóval többet kell megfizetnünk a puszta anyagnál: a harminc gigabájtos iPod 82 ezer forintjában ott az egész Apple, a brand, az életérzés, hogy manapság már nem az a sikeres, akinek van egy, hanem az a lúzer, akinek nincs. Az iRiver U10-es meg még ennél is több; aki annyira sznob, hogy neki már az iPod is tucatáru, annak végre van választása, egy kicsi, stílusos, és talán túlságosan is drága készülék személyében. A két gigabájtos verzióért ugyanis legkevesebb 75 ezer forintot kell fizetnünk.
Magyarósi Csaba
