Visszakerülni a térképre
Bencsik Barnabás, a Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda vezetője
Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda, angolul Agency for Contemporary Art Exchange néven január óta új szervezet hivatott gondoskodni a kortárs magyar képzőművészet külföldi népszerűsítéséről. A HungaroFest Kht.-n belül, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által, a kht. művészeti ágak szerinti szakosodásának jegyében létrehozott irodát Bencsik Barnabás művészettörténész, nemzetközi kurátor és művészetszervező vezeti.
Miért ön?
A kilencvenes évek legelején kezdtem el foglalkozni kortárs művészettel a Stúdió Galériában, ami a pályakezdő művészek legfontosabb kiállítóhelye – a Fiatal Művészek Stúdiója egyesület galériája. A kezdetektől szembesültem azzal a problémával, hogy a magyar szcéna egészében rendkívül izolált a környezetétől. Szinte semmilyen kapcsolata nincs a nemzetközi művészeti közeggel. Sem a művészeknek, sem a szakembereknek nincsenek személyes kapcsolataik, vagy ha vannak is, a kapcsolatoknak itt nincsenek kifejezetten szakmai konzekvenciái, nincsenek együttműködések. Ez a 70-es, 80-as évek kultúrpolitikájának a következménye volt, és a 90-es évek óta a legfontosabb feladatomnak láttam ezt az izolációt megszüntetni, a magyar művészeket egy sokkal tágabb összefüggésrendszerbe helyezni. A művészeket és a szakembereket egyaránt fel kell készíteni erre, mert sajnos szinte mindenki számára új feladat. A 90-es évek közepétől kezdve kizárólag olyan projekteket kezdeményeztem, amelyek ebbe az irányba hatnak.
Konkrétan milyen programokat?
Elsősorban nemzetközi csereprogramokat. Ezek egyike volt például egy három évig tartó csereprogram Londonnal. Ennek legfontosabb részeként Londonban élő művészek töltöttek Magyarországon egy hónapot, magyar művészek pedig Londonban: egymás lakásában laktak. Ez a legközvetlenebb szembesülést jelentette a másik művész teljes szociális, kulturális kontextusával, ami nagyon izgalmas helyzet és lehetőség volt mindkét fél számára. Ráadásul a program egybeesett azzal az időszakkal, amikor London a kortárs művészeti világ legfontosabb helyszínévé vált: a Young British Art mozgalommal. Úgy látom, hogy akik abban a csereprogramban részt vettek, azóta folyamatosan a nemzetközi színtéren tudnak mozogni. Példa erre Eperjessy Ágnes, Csörgő Attila, Lakner Antal, Havas Bálint, Szépfalvi Ágnes, Nemes Csaba – tehát azok, akik testközelből ismerték meg, hogy hogyan működik ott a művészeti a közeg, melyek a szakmai standardok, amelyek mentén meg kell jelenni ahhoz, hogy nemzetközi szinten számításba vegyenek valakit. A 90-es években egy művész nem tudott egy olyan önéletrajzot megírni, amit el lehetett küldeni kurátornak vagy galériásnak. Ezek triviális dolgok, de itt kezdődött az egész. A nyelvtudás is nehéz ügy volt, de világossá vált a művészek számára, hogy a kollégákkal és szakemberekkel való közvetlen kommunikáció nélkül egyszerűen nem lehet túllépni a budapesti körön.
A londoni programnak volt folytatása?
Megpróbáltunk kialakítani kapcsolatfelvételi, együttműködési technikákat és csatornákat, és ez működött is, de csak limitált lehetőséget jelentett. A nagy intézmények, amelyek sokkal magasabb szinten tehették volna ugyanezt, nem tették. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a magyarországi szcéna lemaradt a versenyben. A nagy hazai intézmények, amelyek a nagy külföldi intézmények partnerei lehettek volna, nem tudták tartani a lépést. Az utóbbi néhány évben mindez teljesen nyilvánvalóvá vált, amikor a fontos külföldi biennálék kurátorai csak azért jöttek Budapestre, mert átszálltak a balkáni járatokra. Ferihegyről be sem jöttek a városba. Senki nem hívta őket, senki nem mondta nekik, hogy ha már itt vannak, nézzenek szét. Nem tudták, hogy van itt valami, ami érdekes lehet számukra. Ezen radikálisan változtatni kell, és reméljük, hogy most már a nagyobb intézmények is ebbe az irányba fognak elmozdulni. Egy másik jelentős csereprogram akkor alakult ki a részvételemmel, amikor a 90-es évek közepén a Pro Helvetia szervezet a visegrádi négyek számára kínált kulturális támogatói programot. Ez három éven át zajlott, nálunk a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligája tömörülés vett benne részt: nonprofit, független kiállító helyek, az akkori Bartók Galéria, az Óbudai Társas Kör, a Látványtár, a Liget Galéria, a Studió Galéria és Dunaújváros. Komoly cserekapcsolatok jöttek létre svájci intézményekkel, művészekkel, szakemberekkel, aminek nagyon jelentős hozadéka volt: műteremprogramok, kiállítások, együttműködések, közös projektek. De említhetném még a holland vagy a dán csereprogramokat és együttműködéseket, amelyeket kezdeményeztem. Ezután a megnyitásától néhány éven át a budapesti Trafó galériáját vezettem, ahol konkrét kiállításokról szólt az együttműködés: külföldi és magyar művészek közös kiállításairól, külföldi és magyar kurátorokkal. Ezt követően kerültem az újpesti MEO-ba, ahol mindez valamivel magasabb szinten zajlott, a karrierjük komolyabb fázisában lévő nemzetközi művészeket, köztük Andreas Serranót hívtam önálló és csoportos kiállításokra. Valamivel később, 2004-ben, immár szabadúszóként, részt vettem a hollandiai magyar év szervezésében, ahol tulajdonképpen a tapasztalataim megerősödtek, és visszaigazolódott, amit korábban a nemzeti reprezentációról gondoltam. Az említetteken kívül még a 90-es évek elején dolgoztam a frissen megalakult Soros Kortárs Képzőművészeti Központban. Ez egy az összes kelet-európai országra kiterjedő irodahálózat volt kortárs művészeti projektek szervezésére és a kommunikáció elindítására. 2000 második fél évétől közel egy évig voltam a Műcsarnokban, ahol elsősorban a velencei biennáléval foglalkoztam, Lakner Antal és Komoróczki Tamás magyar pavilonba készülő munkáival. 2003-ban már az intézményen kívül a Kis Varsó Nefertiti projektjén dolgoztam, ami a 2003-as velencei biennáléra készült.
Január 1-jétől áll az új intézmény élén. Pontosan mire jött létre az iroda?
A feladata, hogy olyan lehetőségeket, csatornákat építsen ki, amelyek biztosítják a kommunikációt a magyarországi és a nemzetközi kortárs képzőművészeti élet között. A szakmai körökben egyetértés van arról, hogy a nemzetközi jelenlét szempontjából a magyar képzőművészet valamelyest lemaradt a szomszédos országokétól. A 90-es évek elején az általános kulturális szemlélet miatt még volt némi versenyelőnyünk, mondjuk, Románia, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia előtt. A politikai változásokkal egy időben a nyugati világ többi részén fölfedezték, hogy a vasfüggönyön túl is van kortárs művészet, megjelent bizonyos szakmai érdeklődés. Ez a helyzeti előnyünk azonban sajnos elenyészett az elmúlt tíz-tizenöt év során.
Mi ennek az oka?
Az említett országok tudtak váltani, jobban ráéreztek arra a ritmusra, amit a nemzetközi jelenlét igényel. Létrejött a szükséges intézményi infrastruktúra és kinevelődtek olyan emberek, akik kompatibilisek voltak a nyugat-európai vagy általában a globális kortárs művészeti közeggel.
Az említett országokban működnek az ön által vezetetthez hasonló irodák?
Nincsenek, a volt szocialista országokban ez az első. A skandináv országokban azonban vagy Hollandiában és Ausztriában vannak hasonló intézmények, olyanok, amelyek kifejezetten arra jöttek létre, hogy a kommunikációt, az együttműködést biztosítsák. Ez nagyon speciális terület, mert a nagy szakmai intézmények többnyire kiállítóhelyek, folyamatosan kiállításokat kell produkálniuk. Az energiájuk elmegy ezek szervezésére. A működésükön kívül esik, mondjuk, szakmai beszélgetések, konzultációk, általában a nemzetközi kommunikáció kereteinek kialakítása. Magyarországon a kortárs művészettel foglalkozó legfontosabb intézmények – a Műcsarnok, a Ludwig Múzeum, a Nemzeti Galéria – ezt a funkciót nem tudták betölteni, mert egyrészt a kiállításokra kell koncentrálniuk, másrészt sajnos nincsenek rá pénzügyi forrásaik. Sem arra, hogy a szakembereik kapcsolatok ápolása céljából vagy fontos kiállítások, események látogatására külföldre utazzanak. Mint ahogy arra sincs, hogy külföldi szakembereket meghívjanak Magyarországra, hogy azok megismerjék a magyarországi szcénát.
Az irodának lesz pénze minderre?
Elsődleges feladata, hogy ilyen jellegű szakmai kommunikáció létrejöjjön. Vezető külföldi szakembereknek – ez nem nagy kör, mindössze néhány száz olyan embert jelent, akik nagymértékben befolyásolják a kortárs művészet irányultságát, történéseit – lehetőséget kell kapniuk arra, hogy megismerhessék a magyar művészeti életet. Ha nem hívják meg őket Magyarországra, maguktól a legritkább esetben vetődnek ide. Hihetetlen verseny van a figyelmükért. Az biztosítja ugyanis, hogy egy-egy időszakban egyes régiók előtérbe kerülnek, bizonyos kérdések figyelmet kapnak.
Nem drága dolog ez?
Minimálisak a költségek. Repülőjegy és szállásköltség.
Hány embernek kell idejönnie egy évben?
Azoknak az irodáknak, amelyek hasonló módon működnek, vagy amelyeknek a mintájára az irodát működtetni szeretném – mondjuk a skandináv országokban lévő irodáknak vagy a hollandnak – van egy úgynevezett visiting programjuk, ami azt jelenti, hogy évente 15-30 külföldi szakembert csak azért hívnak meg, hogy végigvezessék őket az adott ország művészeti szcénáján, megismertessék az ottani művészeket. Mindenkinek az érdeklődési körének megfelelően válogatják össze a programját. Ennek a konkrét haszna, hogy az illető szakember a további tevékenysége során az itt megismert művészeket is számításba veszi, bennük is elkezd gondolkodni.
A magyar kortárs képzőművészet bemutatásának gyakorlata, a szcéna kiválasztási rendszere megfelel erre? A szakemberek valóban azt fogják látni, amit ön mutatni akar?
Nem csak kiállításokat néznek, hanem találkoznak kurátorokkal, a kiállításokat szervező intézmények vezetőivel és művészekkel is. Ez már a mi szakmai felelősségünk, hogy ismerve annak az adott szakembernek az érdeklődési körét, profilját, olyan művészekkel hozzuk össze őket, akik beletartozhatnak az érdeklődési körébe.
Az ismerkedés egyirányú lesz?
Nem. Az is rettentően fontos, hogy a művészek megismerkedjenek azzal a közeggel, ahová a műveik kerülhetnek. Minden kulturális közösségnek szüksége van arra, hogy folyamatos kommunikációban legyen a külvilággal. Az elzártságból, abból, ha valaki nem tekint kifelé, nem találkozik, nem ismerkedik meg az övétől eltérően működő kulturális közösségekkel, másképp gondolkodó emberekkel, óhatatlanul provinciálissá válik a szemlélete.
Azt mondhatjuk tehát, hogy ennek az irodának az a feladata, hogy a nemzetközi színtéren megcsinálja a művészeket?
Nem az, hogy megcsinálja, hanem hogy olyan szituációkat teremtsen, ahol belekerülhetnek a nemzetközi játéktérbe, megfelelő szinten jelenhetnek meg egy-egy ország művészeti közegében. Ennek a jelenlétnek számtalan formája lehet. Jól bejáratott módja az úgynevezett residency, vagyis a művészek hosszabb ideig tartó külföldi tanulmányútja, munkalehetősége, a műteremházak, amik a 90-es években jöttek létre Európa és Amerika nagyvárosai-ban, New Yorkban, Londonban, Berlinben. Ezekben koncentráltan nyolc-tíz-húsz-harminc műterem van egymás mellett, egy épületben. Bérházak vagy ipari revitalizációs övezetekben lévő épületekről van szó, amelyek így nagyon fontos szerepet játszanak a hely kulturális életében, mert ott gyűlnek össze a művészek, helyiek és külföldiek. Aktív, közeli interakció alakulhat ki a művészek között, s a szakmának is lehetősége van arra, hogy koncentráltan találkozhasson különböző művészeti elképzelésekkel a világ minden tájáról. A kurátor, aki a világ bármely részéből megy, mondjuk, New Yorkba, föl fogja keresni ezt a műteremházat, mert tudja, hogy ott a világ minden tájáról találkozhat fiatal, nagyon tehetséges művészekkel, új dolgokkal.
Ki fizeti a művészek többhavi külföldi tartózkodását?
A residency műteremházakban vannak műtermek, amiket az egyes országok bérelnek. Mondjuk három évre meg kell állapodni az intézménnyel, hogy a magyarok fenntartanak egy műtermet, ahol egy művész hat hónapig, egy évig dolgozik. A bérleti költséget, plusz az ott-tartózkodás költségét állja az ország. Ez természetesen változik az ország vagy a város szerint…
Tehát milliós nagyságrendekről beszélünk. Hány embert lehet így kiutaztatni?
Viszonylag kevés művészről lehet szó, de semmihez sem fogható a hatékonysága. Össze lehet vetni, mondjuk, egy csoportos katalógus kiadásával és külföldi terjesztésével, ami egyáltalán nem hatékony, viszont belekerül két-hárommillió forintba. Azt gondolom, hogy ezt a pénzt az adófizetők pénzéből ilyen formában sokkal ésszerűbb így elkölteni, mint olyan katalógusokat támogatni, amiket senki sem néz végig. A másik lehetőség a céges szponzorálás. Berlinben például pár éve indult egy program, amit egy multi támogatott. Három éven át három művész műteremköltségét fedezte, a kiállításokon pedig a vállalat neve megjelent mint támogatóé.
Tehát ön sem csak állami pénzekre számít?
Bízom benne, hogy lesznek céges mecénások és szponzorok is.
És a magángalériák?
Egyelőre kétlem, hogy magángalériáknak ilyen nagyságrendű támogatásra fordítható pénzük lenne. Viszont egy magángaléria valószínűleg nagyon sokat tud profitálni abból, ha az egyik művésze hosszabb időt tölt el így egy residencyn.
Ki választja ki a művészeket a bemutatásra, illetve a külföldi programokra?
Ez minden esetben másképp történik. Ha szakembereket hívunk meg Magyarországra, nyilván ők döntik el, melyik művész érdekli őket, ők hívják meg. Mi csak a lehetőséget kínáljuk föl, hogy nézzen szét a magyar szcénában. A műterempályázatokra is több verzió van. Többnyire nyilvános a pályázat, és szakmai zsűri válogat, amit tovább küld az intézménynek. Tehát a művészt közös döntés alapján választják hazai és külföldi szakemberek.
Mekkora az iroda költségvetése?
Húszmillió forint áll most rendelkezésre. Ez fedezi az iroda működését, ezen felül tíz-tizenöt szakember ideutazását és magyar szakemberek külföldi útját, de nem tartalmazza a megvalósuló projektek költségeit, a műterembérlést vagy annak fedezetét, ha egy kurátor egy biennáléra vagy valamilyen komolyabb rendezvényre meghívna egy magyar művészt. Ha jól működünk, akkor folyamatosan növekszik az összeg. Van egy ígéretünk a minisztériumtól is, hogy az NKA miniszteri külön keretéből esetenként számíthatunk támogatásra. Egy komolyabb külföldi kiállításon való részvétel nagyjából két-hárommilliónál kezdődik. A velencei biennále magyar pavilonjának költsége ötven-hatvanmillió volt az utóbbi években. Ez az a nagyságrend, ami egyébként egy nemzetközi standardot jelent.
Van kilátásban ilyen program?
Szeptemberben nyílik a Manifesta VI. Ezt a biennálét mindig más helyszínen tartják – idén Cipruson, Nicosiában. Az egyik kurátora járt itt januárban, körülnézett, művészekkel és szakemberekkel találkozott. A Manifesta kurátorai nem meghívnak művészeket, hanem pályázatot írnak ki, és az alapján válogatnak, de természetesen komoly előnyt jelent, ha egy olyan művész pályázik, akivel korábban már találkozott valamelyik kurátor. Ha tehát meghívnak a Manifestára magyar résztvevőt, akkor annak a részvételi költségét valószínűleg jórészt más forrásból, az NKA különkeretéből vagy valamilyen külső forrásból kell előteremtenünk. Ugyanez vonatkozik a Sao Pauló-i biennáléra is. Ha az NKA-keretből nem jut, akkor megpróbálunk erre magántámogatót szerezni.
A nemzetközi közeg általában mennyire nyitott, mennyire lehet felkelteni az érdeklődést a kortárs magyar művészet iránt?
Természetesen minden kulturális közegnek létezik olyan szegmense, ami abszolút elzárkózó, befelé forduló, diszkriminatív. Ilyen Magyarországon is van. Ugyanakkor a szakembereket, akik kortárs művészettel foglalkoznak, általában érdekli, hogy más mit gondol. Érdekli őket az, ami náluk nincs, az újdonság, a más nézőpont, más szellemi vagy politikai háttér.
Ebből a színtérből a magyar művészek munkái akár a helyi műtárgy-kereskedelembe is bekerülhetnek?
Igen. Ha a magyar művészek képesek a nemzetközi kontextusban izgalmas dolgokat megfogalmazni, arra biztosan lesz kereslet.
Olyan szcénákba törekszünk tehát bejutni, ahol az intellektuális kihívás, a szakmai szempontok és a szakma figyelme befolyásolja a piacot?
Természetesen.
Magyarországon is így van ez?
Hogy nálunk a piacot éppen mi határozza meg, azt én nem nagyon tudom. Egyelőre úgy látom, hogy nem kifejezetten a szakma által megfogalmazott értékkategóriák befolyásolják. De valószínűleg ez is folyamatosan változik majd. Az uniós csatlakozással az egységes piacnak nagyon komoly következményei lesznek a kereskedelemre, és a kortárs művészeti kereskedelemre nézve is. Semmi akadálya nem lesz, hogy magyar gyűjtő német, angol vagy holland művészek munkáit is vásárolja, mert nem sokkal drágábbak. Ugyanígy egy belga vagy német gyűjtő számára sem jelent semmiféle adminisztratív problémát az, hogy hozzájusson magyar műtárgyakhoz. A külföldi galériások a csatlakozás előtt azért nem szívesen foglalkoztak magyar művésszel, mert az minden esetben megsokszorozta az adminisztratív terheiket: behozatal, vám és így tovább. Most mindez megoldódott. Egyre több magyar művésznek van külföldi galériása. Ráadásul a művész már élhet bárhol, egyszerűbbé vált az utazás. Úgy is lehet külföldön karriert csinálni, hogy itt él valaki Magyarországon.
Az iroda a HungaroFesten belül jött létre. Nem az első ilyen jellegű kezdeményezés, és láthatóan nem is az utolsó…
2005 szeptemberében hozták létre a könnyűzenei exportirodát az ország könnyűzenei termésének nemzetközi promóciójára. Ennek is megvan a maga infrastruktúrája és nemzetközi networkje. Ezenkívül néhány hete alakult egy iroda a Haydn-évfordulóra, 2009-re, a zeneszerző születésének 300. évfordulójára. Ezeknek az irodáknak a felállítása valószínűleg a kultúrpolitika szemléletváltásának a következménye. Szemben azzal a kulturális reprezentációs felfogással, ami a korábbi években vált bevetté, és aminek eredményeként jöttek létre ezek a külföldi magyar évadok. Ezek hátterében nagyon sok esetben politikai megfontolások álltak, és reprezentációs, protokollfunkciókat töltöttek be. Nagyon kevés esetben volt szakmai hozadékuk és alapultak szakmai együttműködésen a fogadó ország és a magyar kulturális szereplők között. A kulturális kormányzat vélhetően belátta, hogy ez kevésbé hatékony, mint ha közvetlenül a szakmai szereplők kezdenének el egymással kommunikálni, és az ő kezdeményezéseikből jönnek létre olyan kulturális események, amelyek aztán már politikailag is reprezentálhatók. Ez tehát egy teljesen fordított logika, ami szerintem sokkal egészségesebben működhet. Jelenleg tehát három, szakmailag teljesen önálló, saját terv alapján dolgozó iroda létezik, és szó van esetleg a kortárs tánc, az irodalom, könyvkiadás irodáinak felállításáról is.
Ez egybevág azzal a nemrégiben megfogalmazott felvetéssel, hogy miért is van szükség – mindenekelőtt Európán belül – magyar kulturális intézetekre. Rengeteg pénzt lehetne megspórolni vagy jobban elkölteni, ha nem ezeknek a fenntartására költenék…
Az összes magyar intézet megpróbál valamilyen jelenlétet biztosítani a kortárs művészet vagy a magyar kultúra produktumai számára, de amennyire látom, ez nagyon kevéssé hatékony. Az európai nagyvárosokban működő irodák mindegyike szervez kiállításokat. Ezeket a helyszíneket azonban egyik város kortárs művészetek iránt érdeklődő közönsége sem tartja olyan helyszínnek, ahol érdemleges dolgok történhetnek. Nem részei tehát a helyi kulturális közegnek. Nagyon komoly szakmai munkát kell végezni hosszú időn keresztül ahhoz, hogy egy ilyen, nemzeti reprezentációt szolgálni hivatott intézményre tisztelettel tekintsenek. Ennek egyelőre nincsenek meg a szakmai feltételei ezen a hálózaton belül. A mai keretek között kidobott pénz, sehol meg nem térülő költség ezeken a helyeken kiállítást szervezni. Ha viszont egy olyan művészt, akit ott állítanak ki, megpróbálnának behelyezni a helyi közegbe, akár valamelyik állami múzeumba, kisebb állami intézménybe vagy magángaléria programjába, hogy mondjuk egy párizsi galéria művésze legyen, az lényegesen hatékonyabb lenne, mint az, hogy kiviszik néhány művét az épület egyik termébe, és ott kiállítják, de nem látja senki. Mi éppen ezzel próbálkozunk. Bevezetni, integrálni a magyar művészeket a nemzetközi közegbe.
Kozma Zsolt
