Antenna magazin 2006 III. negyedév – Tartalomjegyzék

Donal McLaughlin

Himnuszallergia

Ne vegye sértésnek se Bözsi, se más, de nem a királynő őfelsége kedvéért maradtak fenn olyan sokáig, hanem az éjszakai horrorfilmért. Ne nézze egyedül – figyelmeztetett az inzert. Nem mintha az O'Donnell-házban a leghalványabb esély lehetett volna arra, hogy bárki is egyedül nézhet egy műsort. Már hogy nézhetett volna, mikor dugig volt a ház pulyákkal.

Szombat esténként O'Donnelléknél nagy volt a mulatság. Az egész család ott ült a sötétben, és mindenki bámulta a tévét – a két legkisebb, Orla és Cahal az anyjukba csimpaszkodva, vagy az apjukra, vagy valamelyik nagyobb gyerekre, és egy árva hang nélkül meredtek a tévére, az apjuk pedig, ahányszor csak Drakula éppen készült valakinek a nyakába harapni, lefejtette magáról a kezét annak, aki épp mellette ült, a kanapé mögé lopakodott, amit a tévézéshez a kandalló elé húztak, kivette a protkóját, és végigkaffogott vele valamelyik gyerek nyakán és a hátán. Na, azt a sikoltozást, amit erre azok rendeztek! Onnantól az egész film alatt az volt a fő izgalom, hogy melyikük lesz apa-vámpír következő áldozata. Ő meg újra és újra eljátszotta, még akkor is, ha becsszóra megígérte, hogy nem fogja. Mondjuk ott ült Ciara, azt hitte, hogy őt apa biztosan békén fogja hagyni, hogy betartja, amit ígért – végtére is ő csinált apának teát –, de hiába, egyszer csak végigcsattogott a kis ruhája hátán a protkó.

Aztán megjelent, hogy

THE END

- és fura érzés volt, ahogy mindjárt utána jött a kép Bözsiről, ahogy ül a lován, és jött a

GOD -
SAVE -
OUR -

az O'Donnell-házban soha nem jutott tovább az our-nál. Pedig még csak nem is a távirányítóval lőtték ki a Királynőt. Akkoriban még nem volt ilyen, hogy távirányító. Az embernek fel kellett emelkednie a hátsó feléről, átvágni a szobán és megnyomni a tévén egy gombot vagy elfordítani egy tekerőt. De ez nem tartotta vissza az O'Donnell pulyákat:
Azt már nem!
Lehettek akármilyen fáradtak -
Lehetett akármilyen késő -
Akárhányan aludtak is már el a padlón vagy a kanapén, mondván, hogy csak a szemüket pihentetik, és nem voltak hajlandók átköltözni az ágyukba -
Még ha a Drakula végét el is aludták -
És még ha a legkisebbeknek már annyira késő is volt, hogy átkerültek a holtponton, de iszonyú nyűgösek voltak -
Komolyan mondom: amikor a rezes banda rázendített, hogy Isten Óvja Bözsit, az egész bagázs egy szempillantás alatt életre kapott, és a nappali bármelyik pontján is hevertek addig, egyszerre zúdultak a tévére, versengve, ki ér oda elsőnek és csaphat rá a ki-be gombra. „Gyerekek, az isten szerelmére!", kiabált ilyenkor mindig Bridget, látván, hogy már megint elszabadult a pokol. Lelki szemei előtt pedig lepörgött a kép, hogy a tévé leesik az állványról és rázuhan valamelyik gyerekre. És hiába nézett segítségért esdeklőn a férjére, az csak nevetett – s nézte elégedetten, hogy érik be a jó nevelés.

Eleinte, amikor a „Ki kapcsolja ki a Királynőt" bajnokság kezdett rendszeres eseménnyé válni, a nagyok rendre legyőzték a kicsiket. Az ember akár pénzben is nyugodt szívvel fogadhatott volna Annette-re, aki ilyenkor éppen olyan elszánt és villámsebes volt, mint amilyen félénk és csendes egyébként. Liamnek, a legidősebbnek lehet, hogy jó feje volt, de nem volt egy sportoló alkat, akármennyire sértette is a büszkeségét, hogy nem ő nyeri a versenyt.
A kis gazfickónak azonban – meg kell adni – kétségkívül voltak zseniális húzásai. Még apa is szívből hahotázott, amikor egy este a kis disznó eleve a konnektor közelébe telepedett, és amikor a többiek felpattantak és nyargalni kezdtek a tévé felé, ő blazírt arccal egyszerűen csak megfogta a zsinórt, és kirántotta a dugót a falból. A kis tetű! Amikor a többieknek leesett, hogy mi történt, és az összes arc felé fordult, ő a fejét hátravetve felkacagott, aztán kárörvendő vigyorral a zsinórnál fogva pörgetni kezdte a feje fölött a dugót, mint Mick Jagger a mikrofont. Egy másik alkalommal Annette, remélve, hogy Liam nem veszi észre, a konnektor mellé ültette Orlát és Ciarát, hogy védjék a dugót. Közvetlenül azelőtt, hogy a himnusz felcsendült volna, Liam felállt és kiment a szobából. Az ember azt gondolta volna, úgy döntött, hogy nem akar versenyezni, nem ereszkedik le erre a szintre. Aztán kiderült, hogy nagyon is leereszkedett, mégpedig a földszintre, a lépcső alatti biztosítékszekrényhez. El lehet képzelni, milyen arcot vágott a tévé felé vágtató többi pulya...
Mind követelték, hogy azonnal írják újra a szabályokat. Az utolsó csepp a pohárba az volt, amikor odalentről meghallották, hogy Liam a Flower of Scotlandből azt énekli, hogy „és hazazavarta őket, hogy gondolkodjanak". „Apa, mondd meg Liamnek, hogy ez nem ér!", „Mama, mondd meg Liamnek, hogy ez nem igazság!", nyüszítették a többiek kórusban. „Most asszed, hogy olyan okos vagy, ugye?", kérdezte Annette, amikor Liam önelégült arccal megjelent az ajtóban.

Annette-nek és Liamnek kétségkívül voltak nagy pillanatai. Csakhogy, ha a hónapok, évek történetét alaposabban megvizsgáljuk, kiderül, hogy valójában Sean – Bridget és Liam második legnagyobb fia és az iskolai focicsapat tartalékkapusa – kapcsolta ki leggyakrabban a Bözsi-nótát. Még ha hanyatt feküdt egy matracon a kandalló előtt, valahogy akkor is sikerült kinyújtott karral, széttárt ujjakkal átúsznia a levegőn, és megelőznie bárkit, akinek esetleg sikerült a falka elé iramodnia. Apa csak úgy hívta, „Bonetti, a Macska" vagy „Második Pat Jennings", és nevetett, ahogy fia estében kikerülte a tévéállványt, a konyhakövön landolt hemperegve, majd egy söröskorsóból vizet kortyolgatva jelent meg újra, az ajtóban egy pillanatra megállt, s a korsót a feje fölé emelte, akár egy kupát. Az ember csak ámult, hogy milyen hihetetlenül ügyes, és milyen bátor. És kész csoda, hogy soha nem sérült meg, amikor a többiek rávetették magukat. Apa szerint jó kis edzés volt ez neki a szombat délelőtti meccsekre – a helyzetekre, amik a tizenhatoson belül könnyen adódnak.
Egyszer sem, de szó szerint egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a kissrác elsírta volna magát, akárhogy zuhant is rá, akármit művelt is vele a többi kis vaddisznó. Ha valaki sírt, az inkább valamelyik kicsi volt, azok is azért bömböltek vigasztalhatatlanul, mert nem nekik sikerült kikapcsolniuk a tévét. Néha, hogy lecsituljanak, anyának vagy apának vissza kellett kapcsolnia a tévét, hogy a kis Cahal vagy Orla kikapcsolhassa – és ilyenkor az ember elcsípte, hogy „reign – o-ver – us", mielőtt Bözsibe újra belefojtották a szót. Anya vagy apa beavatkozása ilyenkor általában elapasztotta a könnyzuhatagot, de a többiek – sőt lelke mélyén valahol a két drága lélek kicsi is – érezték, hogy az, hogy anya vagy apa így megrendezi nekik a dolgot, az azért nem ugyanaz, mint élesben nyerni.
És persze rontott a helyzeten, hogy egy este Ciara, a kis ribanc, mivel éppen fasírtban volt Cahallal, szépen elmagyarázta neki, hogy: „Most mit örülsz annyira, kis bőgőmasina? Attól, hogy apa visszakapcsolta neked a tévét, még nem te kapcsoltad ki a Királynőt először, hanem Sean, még akkor is, ha te is kikapcsoltad!" Cahal persze ettől megint bömbölni kezdett, úgyhogy Ciara kapott egy fülest, ágyba parancsolták, és megmondták neki, hogy most aztán ne is remélje, hogy egyhamar újra fennmaradhat – felejtse el a Királynőt.

Az persze egészen más volt, amikor a Radio Eireannt hallgatták, és megszólalt az ír himnusz. Az apró kis rádión pocsék volt a vétel. Apa valami 20 új pennyért vette az iskolaudvaron a bolhapiacon, és aztán ott állt a rádió a kandallópárkányon kihúzott antennával. Az öreg Liam aztán éjszakánként mászkált fel alá, próbálgatta, hol jobb egy kicsit a vétel. Mindenféle trükkökkel kísérletezett: az órának döntötte az antennát, aztán a tükörnek. „Az ember nem is hinné, hogy nem a világ végéről jön az adás, csak innen az Ír-tengeren túlról", mondogatta mindig. „Isten az atyám, jobb volt a vétel, mikor a Celtic az Újpesti Dózsával játszott Magyarországon, pedig az aztán hol van..."!

Gyönge vétel ide vagy oda, az ír himnuszt végighallgattuk. Lelkesítő volt, magával ragadó, helyenként az ember be is tudott szállni. Csak azt kellett énekelni helyenként egy-egy sor után, hogy „God – bless – them!" – mintha valamilyen rögbi- vagy futballnóta lenne. Nem mintha az ifjabb Liam egyszer is beszállt volna, persze. Olyan nem létezett! Akármilyen kicsi is volt, már kifejlődött az allergiája. Elő nem fordulhatott, hogy végighallgatta volna vagy magától végignézte volna, ahogy mondjuk a focisták felsorakoznak, rágóznak és vakaróznak, és közben szól a himnusz. Akármilyen kicsi is volt, puskák és balaklavás fejek képe úszott be neki ilyenkor, és már nem tudott lelkesedni.

A meglepő az volt, hogy nem is érdekelte a himnusz szövege. Az viszont érdekelte, hogy az apja ahányszor csak meghallotta a himnuszt, felállt teapecsétes mellényében, baljában egy bögre tea, jobbjában cigaretta, és noszogatta a gyerekeket, hogy álljanak fel ők is. „Egy kis tiszteletet, kölykök!", hajtogatta, s a ruhaujjukat rángatta. Volt valami komikus abban, ahogy apa ott állt és tisztelgett a rádiónak, és próbálta Liamet vagy Seant rávenni, hogy ők is így tegyenek. Néha teljesen elvesztette a türelmét, és kiabált, hogy akkor ne is legyen képük írnek nevezni magukat, de még Celtic-szurkolónak sem. „A diós szelet meg a mentolos rágó – az kell csak nektek! Csak az kell, mi? A rohadt diós szelet meg a mentolos rágó! Azt hiszitek, nem tudom?!"
De ha későig fennmaradtak, szinte nem fordult elő, hogy egyik vagy másik gyerek ne szállt volna be az éneklésbe – ha előbb nem, a végén a refrénbe. A kicsiktől eleve ez volt a maximum, azt még ők is felismerték, amikor a zenekar ráfordult a célegyenesre. A nagyobbak hol beszálltak, hol nem – aszerint, hogy éppen volt-e kedvük. Annette vagy valamelyik másik lány általában énekelt – ha másért nem, hogy apa kedvére tegyen. Ha valaki napközben rossz fát tett a tűzre, pontosan lehetett tudni, hogy ha este énekel – vagy felajánlja, hogy teát főz apának –, egy csapásra visszakerülhetett a pikszisbe. És anya? Olyan nem fordulhatott elő, hogy Bridget O'Donnell énekeljen. Borsózott a háta az egésztől, már régen nem találta szórakoztatónak sem, s ilyenkor általában eltűnt a konyhában mosogatni. Nem mintha számított volna, hányan vannak: amikor az utolsó sorhoz értek, akárhányan is énekeltek, úgy kivágták a rezet, hogy az ablakok majd kiestek.

Azután eljött az idő, amikor a nagyobbak már inkább anyával tartottak. Az sem tartotta vissza őket, hogy apa anyjukat hibáztatta ezért, árulónak nevezte, és azt mondta, ez biztos azért van, mert gyerekkorában túl sokáig volt Angliában.

Liam akkor is éppen a konyhában volt anyával, és jelentőségteljes pillantásokat váltott vele, amikor egy éjjel megjelent náluk a rendőrség. Aznap este történt, amikor Észak-Írország egy-nullra verte Skóciát a Hampdenben barátságos meccsen. George Best lőtte az egyetlen gólt. Ez volt az első futballmeccs, amit anya életében élőben látott. Apa és anya egy másik házaspárral együtt mentek ki, akik Limavadyból költöztek át. Bridget annyira belefeledkezett a társalgásba a másik asszonnyal, hogy elszalasztotta a gólt. „Sebaj, majd megnézem a visszajátszást", mondta, miközben Georgie és a többi ír fiú örömtáncot járva visszavonult a térfelére. Otthon aztán apa nem győzte mesélni a pulyáknak: „Semmi baj, majd megnézem a visszajátszást" – ismételgette, és folyt a könnye, úgy nevetett.
Szóval, ez volt az az este, amikor egyszer csak megjelentek a rendőrök, miközben Donelléknél még mindig annyira dúlt az eufória, hogy Észak-Írország megverte a skótokat, hogy tán még Derryben is lehetett hallani. Naná, hogy aznap éjjel nem volt elég egyszer elénekelni az ír himnuszt: persze a Radio Eireann is leadta, apa pedig előszedett valahonnan egy kislemezt, amelyiknek rajta volt a B oldalán – aztán a lemezjátszó karját újra meg újra visszalökte, és újra meg újra szólt a Soldier's Song. A kis Sean – a jóisten áldja meg – teljesen megvadult, amikor észrevette, és a kis vaddisznó maximumra tekerte a hangerőt.

Nem csoda, hogy nem hallották a rendőröket. Liam és anya se hallották volna meg, ha nincsenek éppen a konyhában. De még ők sem voltak benne teljesen biztosak, hogy valaki kopogott, és Bridget megkérte a kis Liamet, hogy menjen ki vele az ajtóhoz. Kis híján elájult, amikor meglátta a két rendőrt. Még mielőtt a rendőrök bármit szólhattak volna, anya csak annyit tudott kinyögni, hogy: „Menj, fiam, szólj apádnak." És furcsa, de a rendőrök tényleg megvárták, amíg a ház ura kijön. Biztosan látták a rémületet szegény asszony arcán.
Persze teljes volt a zűrzavar, amikor Liam benyitott a nappaliba. Kétszer is el kellett kiabálnia, hogy „itt vannak a rendőrök, veled akarnak beszélni, apa!", míg a bentiek elkezdtek csitulni. „Micsoda?", kérdezte apa. „Kint állnak az ajtóban a mamával", felelte Liam, aztán átmasírozott a szobán, és leállította a lemezt. Szörnyű, csikorgó hang tört elő a hangszóróból, ahogy a kart felemelte a lemezről, de apa nem szólt egy szót se.
A kicsik csendben nézték, ahogy apa magára rángat egy inget. Már majdnem kilépett a szobából, de visszafordult, hogy nyakkendőt vegyen, mert hát mégiscsak. A kandalló fölötti tükörben megigazította, és csak miután tökéletesnek találta, ment ki, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Szerencsétlen pulyák csak néztek egymásra rémülten. A kis Orla egyszer csak nem bírta tovább, és zokogni kezdett, mert azt hitte, a rend­őrök dutyiba viszik a mamáját meg a papáját. Annette csitítgatta.
Néma csend lett. Mindegyikük pisszenés nélkül állt, próbálták kivenni, mi történik odakint. Csak annyit hallottak, hogy apa udvariasabbik hangján elnézést kér és biztosítja a rendőröket, hogy „Uraim, soha többé nem fordul elő", mire a rendőr azt feleli, hogy „Akkor rendben, uram. Jó éjszakát!", és becsukódik az ajtó.

Apa és anya belépett a szobába.
„Az a büdös kurva a szomszédban!", apa csak ennyit mondott.
„Hogy ott rohadjon el a pokolban!", tette hozzá kicsivel később.
Dühöngött, szinte sírt, és még akkor is csak rázta a fejét, amikor végre leült. Rettentően feldúlta a dolog. Ciara, a drága jó lélek a könnyes szemmel éppen elindult felé, hogy átölelje, amikor apa hirtelen felemelte a fejét és bemutatott a szomszédnak. Ciara megtorpant, arcára kiült a döbbenet. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy apa ilyet csinál. Michael Duffy a suliban négyet kapott nadrágszíjjal, amikor ilyet csinált. Négy nagyon nagyot kapott. Ciara Annette-re nézett; de Annette csak megvonta a vállát – tanácstalan volt.
„Egy-null, te büdös kurva", sziszegte apa.
Minél inkább dühöngött az öreg Liam, Annette, a halk szavú, félénk teremtés annál sápadtabb lett. És apa ráadásul még káromkodott is. Vagyis egyszerre kétféle bűnt is elkövetett.
És lehetetlen volt leállítani. Anya is tehetetlen volt. A nagydarab barom a fal felé fordulva lengette az öklét, mind a kettőt, amíg el nem fáradt a karja.
„Egy-null, bazmeg, egy-null!", sziszegte végül.
Bridget elérkezettnek látta az időt:
„Elég volt ebből, Liam O'Donnell! Elég volt a gyerekek előtt!", mondta.
Apa rá se hederített.
Bridget erre a gyerekek felé fordult: „Jól van, gyerekek, ágyba mindenki! Ne kelljen kétszer mondanom!"
Csak miután az utolsó gyerek is eltűnt a lépcsőn felfelé, az anyjuk utánuk, csak akkor vette észre apa, hogy a rádióból már csak az adás utáni sistergés és füttyögés hallatszik. A Radio Eireann műsora már véget ért. Márpedig ő bizony nem fog felállni, nem fog odamenni a rádióhoz és kikapcsolni. Azt már nem!
„Kapcsold ki a rádiót, kedvesem, megteszed?", szólalt meg, amikor Bridget újra megjelent a nappaliban.