Az avantgárdtól a kortársig
Képzőművészet Málnay B. Levente ajánlásával
Névjegy: Málnay B. Levente (37) 1997 óta a Viva TV vezérigazgatója, tavaly a Magyar Elektronikus Műsorszolgáltatók Egyesületének elnökévé választották. Az ELTE Bölcsészkarán szerzett angol-német szakos diplomát. Karrierjét a Magyar Televízió Telesport című műsorának külsős szerkesztő-riportereként kezdte, ezt követően hat évig az HBO-nál dolgozott igazgatói beosztásban. Tevékenységét 2004-ben az Ernst & Young Entrepreneur Of The Year díjának a „Jövő ígérete" különdíjával ismerték el.
Antenna: Szakmai pályafutásának eddigi állomásaira pillantva nem meglepő, hogy a vizuális művészetek a magánéletébe is bekerültek...
Málnay B. Levente: Igen, szakmai pályafutásom során mindig is a vizuális kultúrához kapcsolódó területen dolgoztam. Az HBO és a Spektrum tévé első magyarországi arculatát készítő csapatot felügyeltem, később a Viva TV-nél cégvezetőként irányítottam azt a csapatot, akik a bemutatott videoklip-kínálatról döntenek. Ebből fakadóan különösen érdekel a vizuális környezet, amiben élek. Néhány évvel ezelőtt kezdtem magam is képeket vásárolni. A két világháború közötti időszak festészete, a 20-as, 30-as évek magyar avantgárdjának bizonyos irányzatai vonzanak. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim – akik maguk sosem váltak gyűjtővé – megadták azt a lehetőséget, hogy már gyerekkoromban bejárhattam velük Európát, ellátogathattam a legnevesebb múzeumokba. A szüleim a klasszikus értékek hívei, soha nem értékelték az avantgárdot. Ezt a területet magamnak fedeztem fel.
Antenna: Hogyan fordult az avantgárd felé?
M. L.: Minden úgy kezdődött, hogy egyszer besétáltam a Falk Miksa utcában egy galériába. Múzeumjáró ember lévén ránézésre körülbelül felismertem, hogy előttem a falon egy Rippl-Rónai és egy Czóbel lógott. Ezek hidegen hagytak, megláttam azonban egy nagyméretű avantgárd festményt, amitől elállt a lélegzetem. Megkérdeztem, ki festette, mondták, hogy Mattis Teutsch János. Soha életemben addig ezt a nevet nem hallottam, de a festménybe azonnal beleszerettem. Akkor ott történt velem valami. Elkezdtem könyveket vásárolni, s azóta intenzíven foglalkozom ezzel a témával. Mostanra van egy korai Mattis Teutsch-akvarellem, de nem adtam föl, hogy legyen még, mert engem igazán a 20-as évek első felében festett művei vonzanak. Kezdetben természetesen az avantgárd dekoratívabb, könnyebben emészthető művészei – például Scheiber Hugó és Kádár Béla – iránt érdeklődtem. Később, amikor vásárolni kezdtem, meg kellett tapasztalnom, hogy a magyar avantgárd zászlóvivőinek nevezhető alkotók – Kmetty, Bortnyik vagy a Nyolcak közül Tihanyi – műveit nem tudom megszerezni, ezért más irányokat kerestem. Így találtam rá egyik kedvencemre, Réth Alfrédre, akit Párizsban magyarnak, itthon külföldinek tartanak, ezért szerencsémre egyelőre viszonylag kevés gyűjtő fedezte fel magának.
Régi álmom volt, hogy hozzájussak egy Szobotka Imre-képhez. Olajfestményei a budapesti aukciókon nagyon ritkán bukkannak fel, s – nyilván ez okból is – az áruk igen magas. Egyszer tudomást szereztem róla, hogy külföldi aukción árvereznek egy Szobotka-művet, s a becsértékét lényegesen alacsonyabbra tartották az itthoni piaci árnál. Megpróbáltam, de mondanom sem kell, hogy a kép a megadott becsérték négyszereséért kelt el, így nem tudtam megvenni. Nem sokkal ezután egy budapesti árverésen óriási szerencsével mégis sikerült megvásárolnom egy Szobotka-akvarellt az olajképekhez képest lényegesen alacsonyabb – mondhatni „kortársáron".
Az avantgárd révén jutottam el Vajda Lajos művészetének megismeréséig, aki mára az egyik kedvenc festőm lett.
Antenna: Milyen alapon választ?
M. L.: Fokozatosan formálódott az ízlésem, mostanra mát tudom, hogy az absztrakt felé hajló, még figuratív, geometrikus képek vonzanak leginkább. Észrevettem, hogy a nekem tetsző művek között több, más-más kéztől származó festményen hasonló jellegű mozzanatok fedezhetők föl, tehát öntudatlanul is körvonalazható motívumok, vonzódások mentén válogatok. Optimista vagyok, mert az ízlésemet eléggé stabilnak érzem, s szerencsére az nem mindig esik egybe a műtárgypiac pillanatnyi marketingtrendjeivel. Noha jutottam már aukciókon is képekhez, tapasztalatom szerint galériában vásárolni hálásabb dolog. Bár érzelemorientált személyiség vagyok, nem veszítem el a fejem az árveréseken kialakuló csaták, feszültségek hatására, soha nem akarok bármi áron egy műtárgyat, emiatt sok kudarc ért az aukciókon. Az árverés előnye, hogy egy nagyobb, izgalmasabb merítést kínál fel a gyűjtőt érdeklő stílusokból, művészekből, a galériákban lényegesebben kisebb a választék. Ugyanakkor a profi galériások elég hamar megérzik, kiderítik, hogy a gyűjtőt mi érdekli, s azonnal informálják, ha sikerül felhajtaniuk olyan típusú műtárgyat. Egy galériában lebonyolított vétel esetében az ember sokkal inkább a sajátjának érzi a döntést, semmit nem kell elhamarkodni.
Antenna: És a mai alkotók?
M. L.: Nem kívánok magamnak különösebben nagy gyűjteményt, néhány tucat képnél nem vágyom többre, azok viszont legyenek a szívemhez közel álló, minőségi darabok. Noha vásároltam kortárs képeket is, egyelőre nem vagyok még elég bátor ahhoz, hogy elinduljak ebbe az irányba. Óriási a kínálat, nagyon nehéz eligazodni, viszont könnyű felületesen ítélni. A kortársak esetében még bizonytalan vagyok, lehetségesnek tartom, hogy ha most, a jelenlegi tájékozottságommal belevágnék, később, ahogy változna az ízlésem, sok mindent megbánhatnék, s intenzív cserélgetésbe, képek eladogatásába kellene bonyolódnom. Ennek talán ellentmond az a tény, hogy néhány éve egy aukción megvásároltam Kecskeméti Kálmán egy festményét, amelybe beleszerettünk a feleségemmel, s azt tapasztaljuk, hogy nagyon jól illik a gyűjteménybe. Hasonlóképpen került hozzám Bada Dada egyik festménye, amelyet egy, a cégem által szervezett jótékonysági aukción vettem. Egy Gyémánt László-portrékiállítás hatására fölkértem a művészt, hogy fesse meg a szüleim portréját, a két festmény azóta is a nappalinkat díszíti. Jókedvem lesz, ha ránézek Schéner Mihály Bohócok című képére, melyet a gyerekszobába szánok, Szabó Zoltán nagyméretű festménye pedig bizonyos szempontból a gyűjtemény klasszikusabb műveihez illeszkedik. Ezek az alkotások azonban nem tudatos gyűjtés eredményei, megvásárlásukkor nyilván az is motivált, hogy a kortárs művek árkategóriája jóval kedvezőbb a múlt század eleji festményekénél. Valahogy úgy van ez, mint a filozófia, azt is az alapoknál, a görög mestereknél kell kezdeni, s csak utána jut el az ember Kantig vagy Hegelig, aki pedig már Derridát is érti, az előtt le a kalappal. Én ugyanígy vagyok a műgyűjtéssel.
