Védővámok tudósaink ellen?
Vajta Gábor klónozóorvos
Vajta Gábor frissen megszerzett kandidatúrával 1989-ben, 37 évesen hagyta el a patológiát és az orvosegyetemi oktatást, hogy emberek helyett állatokkal, tetemek helyett embriókkal foglalkozzék. Lelkes kutatócsoportjával rövid idő alatt létrehozta a régió első lombikborjúját, és belevágott számos ambiciózus programba (embrióbiopszia, ivarmeghatározás, klónozás). Négy év elteltével fegyelmivel kényszerítették távozásra. Egy év munkanélküliség után szánta csak magát arra, hogy elhagyja Magyarországot. Munkájának eredményeképpen az elmúlt tíz év alatt Dániában végleges állást, nagydoktori fokozatot és professzori címet kapott, Ausztráliában pedig állampolgárságot szerzett. Több mint húsz országban vett részt a kutatásban, létrehozta Afrika első klónozott állatát, találmányait mind az öt kontinensen alkalmazzák. Jelenleg Skandinávia egyetlen klónozó laboratóriumának vezetője, és az EU által támogatott, az állatklónozás etikai kérdéseit vizsgáló nemzetközi munkacsoport tagja. Magyarországon a két éve megjelent, Egy klónozó vallomásai című, provokatív hangvételű könyve és a Magyar Tudományos Akadémia radikális reformját sürgető nyilatkozatai tették ismertté a nevét.
Antenna: Nemrégiben adtak hírt az első klónozott malac megszületéséről Skandináviában. Egyúttal világrekordokat is elértek (legtöbb malac egy kocából, legtöbb malac a beültetett embriókból), eszerint az önök módszere hatékonyabb, mint más eljárások?
Vajta Gábor: Az első eredmények alapján úgy tűnik, sokkal hatékonyabb. Mintha 200 000 forintért vásárolhatnánk egy vadonatúj VW Golfot, mely semmiféle szervizre vagy javításra nem szorul tíz éven át, és száz kilométeren fél liter benzint fogyaszt. Mivel a klónozásnál, mindenekelőtt a sertésklónozásnal eddig a legnagyobb probléma az elkeserítően alacsony hatékonyság volt, a fenti javulás legalábbis jelentősnek nevezhető. Persze egy-két ellés alapján elég merész dolog mindezt kimondani, de az embriológiában az egyszer elért jó eredmények hosszabb távon – és némi küszködés után – általában stabilizálódni szoktak.
Antenna: Miben más az önök módszere a többi eljáráshoz képest?
V. G.: Nincs szükségünk mikromanipulálásra, mert a petesejtet körülvevő burkot (ami lényegében megfelel a tojáshéjnak) már a munka kezdetekor eltávolítjuk. Így könnyebb eltávolítani az eredeti magot és bejuttatni az újat. A munka során persze számos technikai nehézséggel találkoztunk, de lépésről lépésre sikerült leküzdeni őket. Az egyik ilyen probléma a burokmentes embriók tenyésztése volt, de kialakítottunk egy olyan módszert, aminek eredményeképpen a burok hiánya inkább előny, mint hátrány, az embrióknak nem kell a kikelésre energiát fordítaniuk.
Antenna: Az Index egy korábbi cikkében kifejtette véleményét, miszerint Európa és az Egyesült Államok mindinkább lemarad Délkelet-Ázsia mögött a klónozás és az őssejtes kezelések tekintetében. Mi lehet ennek az oka?
V. G.: Európa és Amerika tele van aggályokkal. Amerikában elsősorban vallási, Európában főleg etikai okokból ellenzik a klónozást és az őssejtkutatást. Elsősorban természetesen a humán munkákat akadályozzák, de a háziállat-embriológusokat is gyanakodva figyelik, azt feltételezik rólunk, hogy a humán alkalmazást akarjuk előkészíteni. A hatás persze meglehetősen ellentmondásos, mert Amerikában a magánalapítványokból finanszírozott kutatásokba sok beleszólása nincs a szövetségi kormánynak, és Európában nagyok a végletek: Angliában, Belgiumban, Svédországban megengedik humán embriók terápiás célú (őssejtek előállítása érdekében végzett) klónozását, míg például Norvégiában teljes tilalom van minden emlős klónozására.
Ázsiában kevesebb az aggály, és sokkal-sokkal intenzívebb a munkatempó. Mi itt ellustultunk, legfeljebb nyolc órákat dolgozunk, ha csak lehet, szabadságra megyünk, míg Koreában, Kínában a kutatólaborokban tizenhat órás a munkaidő, hétnapos a munkahét, és az év 365 napjából 360 munkával telik. A felszereltségük, a felkészültségük nem marad el az európai laborok mögött, és ha le is becsültük régebben a kreativitásukat, ma már e téren is felveszik velünk a versenyt, sőt... Mindezt saját közvetlen tapasztalataim alapján állítom, laborom (az egyetlen skandináv klónozólabor) jelen pillanatban egy magyarból és három kínaiból áll. Próbálkoztam dánokkal is, de kevés kivételtől eltekintve használhatatlanok voltak erre a kemény munkára.
Antenna: Tett egy olyan provokatív kijelentést is, hogy Európa és az Egyesült Államok egy differenciálatlan sejtcsomó jogait többre tartja, mint felnőtt emberek életét. Mi lenne ön szerint a jó szabályozás?
V. G.: Nem tudom, van-e jó szabályozás, talán csak rossz és még rosszabb. Mint az abortusz esetében. Eddig körülbelül nyolcvanmillió, fejjel, kézzel, lábbal, idegrendszerrel rendelkező magzatot végeztünk ki legális keretek közt világszerte, a szám évről évre nő. E fölött az emberiség (kisebb-nagyobb tiltakozásoktól eltekintve) pragmatikusan szemet huny, mondván: így elkerülhetőbb a nagyobbik rossz. Ezeket a két-három hónapos magzatokat semmiféle törvény nem menti meg a kivégzéstől, mások döntenek a sorsukról. Ugyanakkor egy pár sejtből álló embrió jogaiért szent csaták folynak. Sok esetben, például számfeletti, mélyhűtött embriók esetében elrendelik azok megsemmisítését – de kísérleti célokra a legszorosabb ellenőrzés mellett sem engedik őket felhasználni. Pedig ezek az embriók, a velük végzett kísérletek tíz-húsz év múlva emberek százezreinek, millióinak életét menthetik meg. Az önét, az ön gyermekeiét, vagy akár szerencsés esetben az ön szüleiét is.
Gondoljon bele! Minden hét, minden hónap, minden év, amíg most a törvényekkel játszadozunk, egy héttel, egy hónappal, egy évvel késlelteti a gyógyító eljárás megszületését. Gondoljon a Parkinson-kórban szenvedőkre, a tolókocsiban ülőkre, akik nap mint nap figyelik az újságok híreit, a súlyos cukorbetegség miatt korán elhalálozókra. Nem állítom, hogy mindenkinek segíteni fognak az őssejtek. De van rá esély, nem is kicsi, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. A jelenlegi töketlenkedés – bocsánat – megbocsáthatatlan bűn azokkal szemben, akiket ettől az esélytől megfosztunk.
Az MTA a Nature-ben
A világ egyik legrangosabb természettudományos folyóiratában, a Nature-ben botrányosnak nevezik, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), a cikk szerint ellehetetleníti a hosszabb külföldi tartózkodás után hazatérő kutatókat. A június 29-i számban megjelent írás középpontjában a hazai, illetve külföldön végzett kutatómunkának a tudományos minősítési rendszerben betöltött szerepe áll, a külföldön dolgozó magyar kutatók közül Szabó Csaba farmakológus és Vajta Gábor embriológus is élesen bírálja az Akadémiát. Az MTA eljárása ellentétes az Európai Unió szellemével – idézi a Nature Georges Bingent, az Európai Bizottság kutatói ösztöndíjakért felelős munkatársát, és megszólaltatja Kóka János gazdasági minisztert is, aki a legnagyobb problémának azt tartja, hogy az Akadémián több millió eurót költenek el évente, eredménytelenül. Az MTA részéről a Nature Kroó Norbert nemzetközi kapcsolatokért felelős alelnököt idézi, aki kifejti: az MTA előmozdítja a kutatók nemzetközi, illetve az akadémiai és az ipari szféra közötti mobilitását. A diszkriminatív szabályozással kapcsolatban Kroó Norbert megjegyezte: amennyiben ilyen szabályok valóban érvényben vannak, azok változtatásra szorulnak. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke az MTI-nek így reagált a Nature-cikk állításaira: "Előítéletekkel teli a cikk, és ez meglepő a Nature részéről, amely számunkra, tudósok számára az egyik legrangosabb, legetikusabb folyóirat. A Magyar Tudományos Akadémia támogatja, hogy minél több tudós térjen haza. Nem igaz, hogy a külföldön publikált cikkek nem számítanak."
Antenna: Ön is megszólalt abban a vitában, amit az robbantott ki, hogy a Nature folyóiratban magyar tudósok elpanaszolták, hogy az MTA ellehetetleníti a hosszabb külföldi tartózkodás után hazatérőket.
V. G.: Itt két problémáról van szó. Az egyik a jéghegy csúcsa, mely külföldről is jól látható. A külföldön sikeressé vált magyar tudósok visszatérését védővámokhoz hasonló intézkedések akadályozzák. Ez egyrészt ellentétes az Európai Unió szellemével és törvényeivel, másrészt homlokegyenest ellenkezik az ország érdekeivel. A magyar tudomány vezetői rendszeresen panaszkodnak, hogy sok kutató külföldön marad, de a semmit nem tesznek azért, hogy ezt a folyamatot megakadályozzák, vagy visszafordítsák. Nincsenek felmérések arról, tulajdonképpen hányan dolgoznak külföldön, miért mentek el (mindenki a pénzről beszél, ami szerintem a kutatói szakmában a legkevésbé fontos motiváció: nem azért, mert mi áldozatos lelkek vagyunk, hanem mert külföldön se élünk nagyon jól), és milyen módon lehetne ezeket az embereket visszaszerezni. Azt mondják az otthoniak, hogy a magyar nemzet igazi értéke a szellemi potenciál. Ha két-Paksnyi elektromos áram folyna ki minden évben az országból ellenőrizetlen csatornákon, nem keresnénk a felelősöket, nem hoznánk intézkedéseket, nem tennénk meg mindent, hogy a dolgot megakadályozzuk? És elképzelhető lenne, hogy az esetlegesen visszaáramló energiát hozó vezetékeket a határainkon elvágjuk?
A másik, sokkal súlyosabb problémát az előző kérdés feszegetése kapcsán ismertem meg: az Akadémia és általában a magyar tudományos élet vezetői elképesztő eréllyel szegülnek szembe minden változtatással, ami nem saját köreik terméke. Az Akadémia Magyarországon olyan hatáskörökkel, olyan pénzösszegekkel rendelkezik, olyan vagyont birtokol, olyan intézményhálózatot irányit, ami példa nélkül áll, szinte az egész világon. A tényleges döntéshozó testület igyekszik megőrizni régi kiváltságait. Aki szót emel ellenük, azt kocsmai stílussal, hazugsággal, hátsó szándékokkal vádolják. Mindez elkeserítő, és megakadályoz minden komoly párbeszédet a jó szándékú, de radikális újítók és a hatalmon lévők közt.
Antenna: Milyen vádak érték önöket?
V. G.: Hogy a tudományt, az MTA kincseit el akarjuk kótyavetyélni, a szellemi kincseket piacra akarjuk dobni, a százhetven éves hagyományokat le akarjuk rombolni. Ez részben igaz, de látni kell a célt. Attól, hogy valami régóta változatlanul fennáll, még nem igazolt a jövőbeli létjogosultsága. A jelenlegi anakronisztikus, pazarló struktúrán radikálisan változtatni kell.
De nem csak gazdasági értékekre gondolunk, amikor azt állítjuk, hogy a kutató nem alanyi jogon kapja a pénzt az adófizetőktől. Valamilyen formában értéket kell termelnie, ez morális kötelessége. Ez az érték lehet egy elmélet, lehet egy nyelvkönyv vagy lehet egy szabadalom, mely milliókat hoz az országnak. Sajnos nagyon sokszor halljuk, hogy a kutatómunka egy része nem értékelhető, nem számszerűsíthető. Nagyon kevés terület van, amire ez igaz. Értékrendet a legtöbb helyen fel lehet állítani, és többé-kevésbé sikerül is a fejlett országok többségében. Tökéletes megoldás nincs, de ez nem mentség arra, hogy a legrosszabbat válasszuk.
A legnagyobb probléma pedig az, hogy a vitát jószerével csak a disszidensek vállalják, az otthoniak, kevés kivétellel, hallgatnak. Vannak keményebb karakterek, akik szót emelhetnének, de sokan közülük már eltávoztak az országból.
Antenna: Keményebb karakterek?
V. G.: Igen, az eredményes kutatók többsége nem birkatermészetű ember. Csökönyös, lázadó, önfejű, csak a saját céljait tartja fontosnak, éjt nappallá téve ezekért küzd. Ezek az emberek igen nehezen kezelhetők, nehezen illeszthetők be egy adott struktúrába. Egyes országokban mégis sikerül őket megőrizni, sőt külföldieket nagy számban odacsábítani és tartósan megtartani. Magyarországon, kifejezetten sok ilyen ember születik-nevelődik, de történelmi hagyomány, hogy ellehetetlenítjük őket, és kikergetjük az országból.
Antenna: Lett a vitának végül eredménye?
V. G.: Kívülről megvívni egy ilyen forradalmat lehetetlen még akkor is, ha sokan nekünk drukkoltak odahaza. Bátorító magánleveleket kaptunk, tényleges kiállást alig. A legvégső fejlemény pedig az, hogy a politika is kihátrált. A politikusok, akik a vitát elindították, visszaléptek, keresik a kompromisszumot a tudomány uraival.
Reménytelen késésben van a tudományos struktúra Magyarországon, és alig látok esélyt, hogy a mostani felbolydulás érdemi változásokat eredményezne. Márpedig e nélkül a rossz tendenciák megmaradnak, sőt felgyorsulnak, a vérveszteség évről évre fokozódni fog, és az általam nagyon tisztelt, az otthoni küzdelmet és nehézségeket még mindig vállaló kutatóknak (például az MTA-alkalmazottak túlnyomó többségének) helyzete egyre rosszabb lesz. De többet tenni mi sem tudunk, és nem is akarunk: értelmesebb dolgokba (például malacklónozásba) fektetjük energiáinkat – új hazánkban.
Meskó Attila, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára megkeresésünkre a következőképpen reagált a Vajta Gábor által megfogalmazott kritikára:
Több mint 180 esztendős története során a Magyar Tudományos Akadémia – őrködvén az elért eredményeken, megtartva értékeit – mindig a teljes hazai tudományos fejlődést kívánta segíteni és részt vállalt az aktuális gazdasági és társadalmi problémák megoldásában. Tevékenységéről évente részletesen beszámol a Kormánynak és három évenként az Országgyűlésnek. A legfontosabb tényeket, eseményeket összegző MTA hírlevélnek mintegy 2000 megrendelője van, és a megújult, bővebb, aktuális tartalmakkal megjelenő honlapunk napi látogatóinak száma 2005 folyamán kétszeresére nőtt. A havi 46 ezer látogatás során mintegy 1 millió oldalt töltenek le. Sajnálatos, hogy az Akadémiát támadó cikkek szerzői nem tájékozódnak, a tényeket nem ismerik vagy tudatosan elhallgatják.
Az Akadémia költségvetése nem nagy, a Magyar Köztársaság költségvetésének 0,58%-a, amely 2003-tól kezdve csökkent és jelenleg az 1996. évi részesedéssel azonos mértékű. Ennek mintegy harmadát az egyetemi szféra kutatásainak támogatására használja. Az Akadémia 5830 munkavállaló munkahelye. A kutatók száma mintegy 2500, a teljes magyar kutatói gárda hatoda. Teljesítményét évtizedek óta rendszeresen felmérik és a nemzetközi színvonalhoz hasonlítják. 2001 és 2005 között a nemzetközi folyóiratokban megjelent dolgozatok 40%-ában szerepelt akadémiai kutató. Ez bizonyítja, hogy a teljesítményük a magyar átlagnak több mint kétszerese. Az Akadémia kutatógárdája fiatal: 40% körüli a 35 évnél fiatalabb kutatók száma. Ez nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő.
Az Akadémia új vezetése 2005 májusa óta konzekvensen törekedett a színvonal javítására és az európai integrációra. Ennek legfontosabb, már megvalósult lépései: elnöki keret létrehozása a sikeres nemzetközi pályázatok és a magyar gazdaságot segítő kutatások támogatásához; fiatal kutatói álláshelyek meghosszabbítása a tudományos teljesítmény alapján; Európai tudományos kapcsolatok főosztályának létrehozása és részidős brüsszeli jelenlét biztosítása a pályázati sikeresség növelésére. Az intézetek már eddig is költségvetési támogatásuk 10%-át meghaladó külföldi kutatási támogatást nyertek el, de az ország segítése érdekében az Akadémia ezt tovább kívánja növelni. Az igazgatói pályázatok nemzetköziek és nincs előírás a kutatók állampolgárságára sem. Nemrég hirdette ki az Akadémia az új támogatott kutatócsoporti pályázat eredményét. Ennek teljes lebonyolítása az EU normáknak megfelelően, elektronikusan történt, független, anonim bírálók és zárt, többnapos zsűrizés alapján. Megszűntek a határozatlan idejű álláshelyek, biztosítva vannak az új csoportok kutatási feltételei. Ennek ára az volt, hogy 171 helyett 79 csoport maradt. Valamennyi reformértékű lépést részletesen ismertettünk a honlapon, sajnálatos, hogy ez elkerülte a figyelmet.
Az Akadémia vagyona főleg épületekből és műkincsekből áll, amelyet kötelessége megőrizni és karbantartani. Sajnálatos módon erre alig van forrása, csak a legszükségesebb munkákat tudja elvégezni. Állami vagy közvetlenül a nemzeti akadémiákra bízott intézetekre a világban és Európában is számos példa van. Németországban például ilyen a Max Planck intézethálózat, amelyben mintegy háromszor annyi alkalmazott dolgozik és költségvetése az MTA költségvetésének több mint tízszerese. A modern tudományos kutatáshoz – ellentétben a cikk szerzőjének állításával – egyre több pénz kell. A kutatók hazatérésének legfőbb akadálya az, hogy nehéz biztosítani a megfelelő kutatási infrastruktúrát.
Örvendetes, hogy a nyilatkozó úgy látja, az Akadémia vezetése erélyes. Erre a méltatlan támadások és csökkenő támogatás idején szükség is van.
