Lou Lou étterem
Az evés célja lehet pusztán az éhség csillapítása, lehet az ízlelőbimbók kényeztetése ízekkel, vagyis testi örömszerzés – és lehet esztétikai élvezet. Ideális esetben a három együtt áll. Ez ma Magyarországon még ritkán fordul elő – ritka, hogy mindháromféle vágy együtt elégíttessen ki.
Joggal mondhatjuk tehát, hogy utat törni indul, aki eltökéli, hogy márpedig az ő étterme kifogástalan lesz. Ehhez persze kellenek a partnerek, mármint a séf, a szakácsok, a pék, a pincérek, a szomelié, a sajtgazda, no meg a beszállítók – és kell persze közönség, aki amellett, hogy pénzzel megfelelően felszerelkezett, értékelni is tudja, amit kap. Budapest kevés mindenre (minden jóra) elszánt vendéglőse közül az egyik a Lou Lou tulajdonosa. Ezt nem ő mondta nekem, hanem a tesztelésből derült ki.
Szombat este indultunk étteremportyára, és foglalás nélkül rajtaütöttünk a Lou Loun. Nyár, közelebbről augusztus vége lévén volt hely, hiszen a szóba jöhető vendégek jó része nyilván valahol Pesttől távol próbálta kétségbeesetten kifacsarni a nyárból, amit még lehetett. Az alig pár hónapja újranyitott éttermet teljesen átépítették. New Yorkban és Párizsban megjegyeznék, hogy jó a dizájn: mély, barátságos színek vegyülnek harmonikusan az elegáns, minimál formatervezésű bútorokkal. Egyszerre New York tehát, és egyszerre Párizs – Budapesten. Az elénk lépő teremfőnöktől dohányzót kértünk két személyre. Azonnal fel is írtunk neki egy jó pontot, mert bár volt üres kétszemélyes asztal, egy négyszemélyeshez vezetett: „itt kényelmesebb lesz". Alaposan megnéztem a kétszemélyest is, ott is elférnek azért ketten, de persze, hogy jobb terpeszkedni, mint nem.
Az étlap mellé azonnal kaptunk borlapot és étvágycsináló házi kenyeret, kis vajjal – az est egyetlen gyenge pontja épp ez vaj volt: az íze remek, de túl kemény volt, kenni nemigen lehetett.
Előitalnak birspálinkát és cigánymeggyet kértünk – jól tettük. Előételnek rákköltemény és egyben -szobor érkezett (kértük persze) tökélyre grillezve, kis salátával, egy kevés frissen őrölt borsot kértünk rá, s mellé, elé és utána körülbelül hatféle házi péksüteményt a rozsostól a teljes kiőrlésűn és a focaccián át a curris-mazsolásig. (Házi volt persze az eggyel előbbi elő-előétel is, kis, halványan édes ostyaszerű hengerhez friss helyi érdekű tejföl – a mámorító a megfelelő kifejezés.)
Lazacleves következett – nekem. A partnerem a levest eredetileg kihagyta volna, de látva az arcomon az orgazmusközeli érzést, mégis kért – sajnos az enyémből. Alapjában véve nem vagyok irigy ember, de ez az este más volt...
Pireneusi bárány jött nekem, Jakab kagyló neki. Ízorgia, a bárány rozéra sütve, leheletnyi libamájon, lágy, halványan fanyar édes, bársonyos, párcsepp-boros mártással. A kagylóról is szívesen beszámolnék, de túl gyorsan tűnt el partnerem tányérjáról – amellett, hogy „franciás" az adagok jellemző mérete, a gyors eltűnésben gyaníthatóan az játszotta a főszerepet, hogy a kagyló tökéletesnek ítéltetett.
A ház vörösborát ittuk a főételekhez: merlot Villányból – nem vitte ki a falat, de azért nagyon tisztességes bor volt, hozta, amit egy ilyen helyen a ház borának hoznia kell. „Szép", ahogy mostanában mondani szokás.
Sajtválogatás következett francia, angol és magyar sajtokból: Stilton, francia trappista és társai.
A desszertem Citrom trió néven szerepelt: a szorbet, a brulée és a harmadik citromos meglepetés a hónap édessége volt a privát listámon, pedig, ahogy már mondtam, augusztus végét írtuk, és abban a hónapban már Belgiumot is megjártam – talán nem kell mondanom: nem étlen-szomjan.
A sajthoz, desszerthez Árvaytól Édes élet cuvée került, ez viszont igazi csúcsbor – jól ismerve, biztosra mentem. 16 éves Lagavulin és Martell X.O. zárta az estet: 2-2 cent, és nekem egy Hoyo De Monterey – merthogy nem passzív dohányosnak ültünk a dohányzóba.
Ahogy ott üldögéltünk, és ahogy a korzón sétáltunk később, egyre csak a bor neve járt a fejemben: Édes élet...
