Elhúzódó csipháború
Dávid és Góliát orosz rulettet játszik
Évtizedek óta harcol egymással az AMD és az Intel, és néhány összecsapást leszámítva megfért a piacon a két cég. Most azonban az Intel összeszedte magát, és olyan támadást intézett a kisebbik gyártó ellen, amit szinte lehetetlen feltartóztatni. Szerencsére az AMD már rutint szerzett halál közeli élményekből.
Aki izgalomba jön a számítástechnikai fejlesztések láttán, az jó eséllyel orgazmus közeli állapotban töltötte el ezt az évet. Megjelentek a következő generációs adattárolók, ahogy rövidesen a boltokba kerül mind a három új konzol is, ráadásul idén először négy grafikus magot is bezsúfolhatunk a számítógépünkbe. De mindez nem számít. A valódi fanatikusokat egyetlen kérdés tartotta lázban: vajon az Intelnek sikerülhet-e visszaszereznie trónját, vajon véget tud-e vetni az évek óta tartó megaláztatásoknak. A társaság vezetői azt ígérték, idén bebizonyítják, hogy még mindig ők készítik a legjobb csipeket. Persze senki sem hitt nekik.
Nem is csoda. A piac nyolcvan százalékát birtokló Intel az elmúlt hat évben csak kapkodott. A Pentium 4-es bevezetése óta nem tudott olyan processzort gyártani, ami a teljesítménytesztekben komolyan meg tudta volna szorongatni a piac húsz százalékát uraló AMD aktuális bajnokát. Dávid és Góliát harcának félvezetőkre aktualizált változata tényleg kínos volt: a százmilliárd dolláros piaci értékű Intel képtelen volt legyőzni a tízmilliárdosra értékelt AMD-t.
Mindezért a Pentium 4 volt a felelős. Eredetileg úgy tervezték, hogy egy napon majd megjelenik a 10 gigahertzes változat, de a menet közben felmerülő technikai problémák világossá tették: még a 4 gigahertz is elérhetetlen. A csip tehát nem volt elég gyors, közben viszont irgalmatlanul melegedett: óriási, tehát hangos hűtőventilátor, meg drága táp kellett hozzá, ilyesmikkel egy átlagos felhasználó viszont nem akart bajlódni.
Sokáig nem volt szükség a vérfrissítésre: a vásárlók nem bíztak az AMD-ben, évekbe telt, ameddig megértették, hogy a kisebbik gyártó viszonylag olcsón gyárt nagyon gyors és tökéletesen megbízható processzorokat. Ezért aztán csak két éve kezdett veszíteni piaci részesedéséből az Intel, akkor viszont vészesen: évente két-három százalékponttal.
Összeült hát a válságstáb, és megállapodtak: visszaállítják a cég régi hírnevét.
A kiindulási alap kézenfekvő volt: ha a Pentium 4 kudarc, akkor vissza kell nyúlni az utolsó sikeres processzorhoz: a Pentium 3-hoz. Ez a csip a Pentium 2 némileg módosított verziója volt, ami meg lényegében nem más, mint egy átalakított Pentium Pro. Az Intel tehát egy 11 éves architektúrát rángatott elő új processzora megalkotásakor.
Valójában a Pentium 3 nem tűnt el nyomtalanul, némi átalakítás után tovább élt Pentium M álnéven: mobilprocesszor lett belőle. Aztán ennek a csipnek is megjelent 2006 elején a kétmagos verziója, Core Duo néven: és itt a végpont, ez a processzor lett a donor.
Azért dolgoztak a csipen, a marketingszövegek szerint az új processzor a Core Duo és a Pentium 4 leszármazottja, egyesíti mindkét termékvonal legelőnyösebb tulajdonságait. Ha azonban konkrétumokra kerül sor, kiderül: a Pentium 4 leginkább annyiban segítette az új processzor megalkotását, hogy a tervezők már tudták, mit nem szabad csinálni.
Az új processzorok nevükben is sejtetik, hogy sokkal közelebb állnak a Core Duóhoz, mint a Pentium 4-hez: a közös alapot Core-nak nevezték el, a mobilverzió a Merom, a szervermodell a Woodcrest, az asztali csip pedig a Core 2 Duo nevet kapta. Ez utóbbi jelent meg elsőként, július 27-én.
Persze mindenki egyből rávetette magát az első példányokra, pontosabban azok a kevesek, akiknek jutott belőlük. Az újságírók, a nagy tesztelők egymásra taposva próbáltak hozzájutni az elmúlt évek legfontosabb számítástechnikai újdonságához, hiszen mindenki tudni akarta, hogy igaz-e a sok marketingszöveg. Az Intel ugyanis azt ígérte, hogy az újdonság negyven százalékkal lesz gyorsabb, mint az eddigi legfürgébb Pentium, miközben negyven százalékkal kevesebbet fogyaszt majd annál.
Aztán mindenki meglepődött, amikor kiderült, hogy a 2,93 gigahertzes Core 2 Duo még gyorsabb, mint azt várni lehetett. A tesztekből világosan ki lehetett olvasni, hogy az újdonság 30 százalékkal nagyobb teljesítményre képes, mint az eddigi rekorder AMD FX–62, és esetenként 45-50 százalékkal gyorsabb, mint saját elődje, a 3,73 gigahertzes Pentium, miközben semmivel sem kerül többe azoknál: ugyanúgy 1000 dollárt kell fizetni érte.
Ezután Pentiumokat már senki sem akar vásárolni, és az AMD is kénytelen volt több száz dollárral csökkenteni processzorai árát, de még így is többe kerül az FX–62, mint a második leggyorsabb, 2,63 gigahertzes Core 2 Duo. Ez utóbbi 530 dolláros áron kerül az üzletekbe, és fürgébb bármelyik másik processzornál, kivéve persze saját 2,93 gigahertzes nagytestvérét.
Az Intel ezúttal biztosra ment: nem csak a felsőházban hozta ki az újdonságot, hanem lefedte a teljes palettát, és már 183 dollárért hozzá lehetett jutni a legolcsóbb modellhez.
A Core 2 Duo annyira jól sikerült, hogy az AMD kénytelen volt drasztikusan csökkenteni termékei árát: amelyik processzor nyár közepén még 50 ezer forintba került, azt két héttel később már nálunk is meg lehetett kapni 33 ezer forintért. De az Intel is lépett: hogy kisöpörje a pókhálós Pentiumokat, negyven-ötven százalékos leértékelésbe kezdett, ez a harc viszont megroppantotta mindkét cég pénzügyi eredményét. Az amúgy is soványka haszonréssel dolgozó AMD ugyan nyereséges maradt, de éppen hogy csak, az Intel bevételei pedig messze elmaradtak a várttól. Ez két okra vezethető vissza: egyrészt a Pentiumokat olyan olcsón adta, hogy újra érdemes volt vásárolni az ügyetlen processzorból, így viszont az eladott csipek átlagára jelentősen alulmúlta az egy évvel korábbit. Ez még akkor is kevesebb bevétellel járt, ha a leárazás miatt a darabszám megugrott. Másrészt a Core 2 Duo értékesítése sem alakult a vártnak megfelelően: az első pár hónapban alig ötmillió darabot sikerült értékesíteni belőle, mert az újdonsághoz készült alaplapok késtek, a vásárlóknak meg nem volt kedvük a Pentiumhoz készült lapokkal megvásárolni a csúcstechnikát.
Közben az AMD még nehezebb helyzetbe manőverezte magát, amikor közel ötmilliárd dollárért megvásárolta a kanadai grafikusmag-gyártót, az Atit, hitelből. Ez nem sokkal azután történt, hogy négymilliárdos hitelt vett fel a társaság drezdai gyára bővítésére. Így már közel tízmilliárd dollárral lóg a kisebbik gyártó a pénzintézeteknek, miközben éves profitja jó esetben sem haladja meg a félmilliárd dollárt. Szokták mondani, hogy a félvezetőiparban egy óriásberuházás olyan, mint az orosz rulett, de a játékos csak évekkel később tudja meg, hogy él-e még. A gyártók kénytelenek eladósodni, hogy versenyben maradhassanak, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy a beruházások kitermelik a remélt hasznot. Az AMD abban bízik, hogy az Atival kötött házasság után nemcsak processzorokat, hanem kész megoldásokat is tud szállítani. Ezekben a csomagokban az Athlonok mellett alaplapok és integrált grafikus csipek is lennének. Az Intel már sikerre vitte ezt a receptet, az AMD most hasonlóval próbálkozik.
De van rosszabb is: amíg a kisebbik gyártó a felvásárlással volt elfoglalva, az Intel szépen megalkotta az első négymagos otthoni processzort, a Core 2 Extreme QX6700-at, vagy ahogy inkább hívják, a Quadot. Ez ugyanúgy 1000 dolláros áron került piacra, mint a 2,93 gigahertzes, kétmagos Core 2 Duo, csak valamivel alacsonyabb az órajele: 2,66 gigahertz. Ebből az következik, hogy játékok alatt, az alkalmazások többségénél lassabb, mint az eddigi bajnok, a többmagos rendszerekre optimalizált szoftvereket futtatva viszont akár hetven százalékkal is gyorsabb annál. Mindenesetre újabb presztízsgyőzelmet aratott az Intel, még ha az AMD vitatja is, hogy a Quad valódi négymagos lenne – szerintük ez inkább két darab kétmagos egy csomagolásban, ami technikailag igaz is, csak ez a felhasználót baromira nem érdekli.
Az Intel láthatóan összeszedte százmilliárdos birodalmát, és az AMD képtelen értékelhető választ adni rá. Bár az első csapás után nem esett vissza drasztikusan a kisebbik gyártó eredménye, kénytelen lesz felgyorsítani a fejlesztéseket, ha versenyben akar maradni. A Cyrixnak, a Viának, a NextGennek nem sikerült: ezekre a processzorokra már nem is emlékszik senki, eltűntek vagy beolvadtak más gyártókba. Az AMD mellett szól, hogy ez a társaság négy évtizede egyensúlyozgat a csőd szélén, szóval rutint szerzett, ráadásul valahogy mindig visszanavigálta magát a teljes összeomlásból.
Mindenesetre Góliát összeszedte magát, és a jelek szerint Dávid még a parittyáját is elejtette ijedtében.
