MODEM talking
Új modern művészeti múzeum Debrecenben
Üde fejlemény a hazai centralizált vagy inkább Budapest-vízfejű kulturális életben egy új alapítású, nem fővárosi képzőművészeti intézmény. Különösen örvendetes, ha a modern és kortárs művészet területén hozzák létre. A MODEM egyelőre mondja és mondja, azaz mutatja, képviseli mindazt, ami a gyűjteményben van, amit képviselni hivatott. S nem állna meg itt: a nyitókiállítás után a nemzetközi színteret is megcélozná. Nyitás után nem sokkal a MODEM-ben jártunk – egy dolgos hétvégén.
Debrecen kulturális térképéről eltűnt a Kölcsey Művelődési Központ, s ez a bontás idején komoly vitákat kavart – hiába volt benne az utóbbi időkben már csak jobbára bálásruha-vásár. Ez amúgy – mármint a bálás ruha térhódítása a kultúra helyein – az egész hazai művházi rendszer problémája. Ám ha szélesebb összefüggésben tekintjük, új típusú válaszokat is kikényszerít, hiszen nyilvánvaló, a művház mint épület és fogalom végérvényesen a múlté. Nem úgy a funkció. Azaz: kell egy ház, amelyben helyet kaphatnak mindenféle, a közművelődés fogalomkörébe tartozó tevékenységek.
A Modern és Kortárs Művészeti Központ szeptember vége óta fogadja a közönséget a háromszintes épületben, összesen 4650 négyzetméternyi alapterületen, mintegy 3000 négyzetméternyi kiállítótérrel. Az épületet a Baltazár Dezső tér felől megközelítve első gondolatunk az, hogy a ház akárhol állhatna, akármelyik európai városban. És ez jó. Éppen ez kellene Magyarország minél több városában: új alapítású, európai típusú intézmények, nyugati színvonalúnak szánt kommunikáció, amely már az épület megjelenésével is sugall valamit, architekturálisan is kijelöli a szellemi kereteket. Az épület – legalábbis ebből a nézetből – nem „vállal többet, mint amit teljesíteni képes. Szép, áttekinthető, világos, white cube kiállítótér, mozgatható falak, áttekinthető közönségforgalmi terek. Ez ugyan minimálprogram egy művészeti múzeum épületénél, de korántsem kevés. Elsőre azt kapjuk, amit a MODEM ígér.
Három az egyben
A kultúra képviselete itt az élménygazdagság lehetőségeibe csomagolva jelenik meg. Three in One, mondhatnánk, ha valamiféle áruházi ajándékkosárról volna itt szó, három intézmény van ugyanis egy tömbben. A jó értelemben vett fogyasztói gondolkodás és árukapcsolás hozta őket össze, egy kongresszusi központ, egy szálloda és a MODEM kapott helyet a tömbben, s attól függően, hogy honnan közelítünk, mutatja más-más arcát az épület. Kölcsey szelleme kísért valamiképp a kongresszusi központ felőli oldalról, a nagy nézőteret sejtető léptékek, a kerek forma, mintha azt írnák a homlokzatra: ez itt kérem, a (kulturális) reprezentáció otthona. A szálloda pedig éppen úgy fest, ahogy egy olyan hotelnek kell, amely a konferenciaturizmusra és a kulturális látnivalókra épülő szolgáltatóegység.
Ám jól „érzékeli” az épület – azaz a megrendelő Debrecen és a tervező Kováts András –, hogy a klasszikus művházi szerepnek és az ahhoz tartozó megoldásoknak egyszer s mindenkorra végük, a társadalmi viszonyok változása és vele a kultúrafogyasztás átalakuló formái új megoldásokat kívánnak. A funkciók összehozása éppen ezért indokolt. Debrecen az architektúrában is bejelentette igényét a regionális centrum szerepére, s a városban járva nem lehet nem észrevenni a modernizálásra, a városi identitás újrafogalmazására tett erőfeszítéseket. A sport és a kultúra ebben komoly szerepet kapott. A törekvés pedig – amint azt Kósa Lajos polgármester többször leszögezte – az, hogy annak ellenére, hogy nem a város nyert az EKF-pályázaton (Európa Kulturális Fővárosa, 2010), valósuljanak meg a tervezett nagyobb beruházások.
A közterület-felügyelő a város főterén hirtelen nem tudja, mit is keresek, amikor rákérdezek, merre van az új múzeum. Aztán már rémlik neki, hogy igen, épült itt nem messze egy új, és eligazít. A „nem messze” szó szerint értendő, kb. 200 méterre álltunk a MODEM-től. Eszemben sincs rosszmájúskodni, csak hát látszik: az új intézménynek meg kell küzdenie minden egyes nézőért. Szombat délelőtt van, és nem tolonganak most sem. A MODEM mindenesetre határozottan képviseli azt, amit képviselni hivatott: modern és kortárs gyűjteményt mutat be, az Antal–Lusztig-kollekció nagyobbik része itt van letétben.
Lusztig Sámuel még a huszadik század elején kezdte gyűjteni kortársai, illetve a modern festők munkáit. A pár száz darabos kollekciót unokájára, Antal Péterre hagyta, aki folytatta is a családi tradíciót. A ma mintegy 3500 darabos Antal–Lusztig-gyűjtemény magyar művészek munkáira épül; elsősorban klasszikus táblaképekre, egyedi grafikákra és plasztikákra. Tisztázzuk mindjárt az ilyenkor szokásos kérdést: igen, a gyűjteményben nagy nevek is vannak, ha úgy tetszik, „igazi sztárok”. Még ha nem is főművek láthatók tőlük, igenis színvonalas, jó munkák sorjáznak a falakon. A kortárs nevektől azonban igencsak jelentős munkák találhatók itt (a kiállítás legrégebbi darabja 1907-es, a legkésőbbi napjainkban készült). A három szinten látható kiállítás jól rendezett, korrekt anyag, és áttekinthető, érthető képet mutat a magyar huszadik század művészetéről. Ez még akkor is így van, ha évszámok nem szerepelnek a művek címe mellett. Ennek az az oka, hogy mindössze négy hónap állt rendelkezésre a Kilencvenkilenc év című nyitókiállítás megrendezésére, s a kurátor (Bencsik Barnabás) és munkatársai nem vállalkozhattak arra, hogy minden egyes műnél pontosan tisztázzák a keletkezés idejét. Így aztán ott sem jelölték meg, ahol biztosan tudható. A „pontos idő” a pontos helyből, azaz a művészettörténeti kontextusból abszolút érezhető és tudható a kiállítást végignézve, ezért aztán nincs is kérdés, mi miért ott szerepel, ahol.
Nevelő szerep és fejlődés?
A kiállítás hangsúlyos helyein kortárs művek szerepelnek. Németh Hajnal három munkája szinte keretbe foglalja a kiállítást. Kicsiny Balázs Kilenc matróz című műve rögtön az első teremben, fő helyen, izgalmasan előlegezi, hova „fut ki” a Kilencvenkilenc év, hova érkezünk a kiállítást végigjárva. Benczúr Emese fényinstallációja a kaotikusan világító REND szóval, Lakner Antal az épületen kívül látható munkája, a (nem létező) izlandi hadsereg hadfelszereléseiről pedig elgondolkodtató felütés, ha éppen befelé tartunk, ironikus levezetés, ha kifelé. Antal Péter gyűjteményéből laza szerkesztésű, az egyes alkotók és irányzatok kissé szigetszerűen bemutatott anyagára épülő, inkább az időrendet, mint a tematikai kapcsolódást figyelembe vevő kiállítás született. Lehetett volna másképp is. Feszesebben, a nézőt pontosabban, ha úgy tetszik, muzeológiailag alaposabban „képbe hozó” összeállítást is készíteni. De ez a nyitókiállítás másról szól. Bevezetés a magyar XX–XXI. századba – szűrtem le a konklúziót a végén. Elsődlegesen a ködoszlató, fogalomtisztázó szándék látszik, és ez érthető is. E századi, modern, mai és kortárs: a fogalmakat nemcsak a közgondolkodás, hanem az oktatás meg a sajtó is keveri. A Kilencvenkilenc év esetében tehát elsősorban az edukatív szándék látszik, valamint a megismertetés egyszerű gesztusa. A nagyközönség számára eddig kevéssé ismert Antal–Lusztig-gyűjtemény pedig ehhez remek anyagot szolgáltat.
A válogatást egyes kritikusai „lazának” minősítették, bár igazi lazaságot csak a harmadik szint vegyes termében éreztem. Itt régebbi és kortárs művek látszólag következetlenül kerültek egymás mellé, a 80-as évek szentendrei körétől a ma fiataljaiig. A többi teremben azért feszesebb a szerkesztés. A földszinten a századot meghatározó traumák teremtenek valamiféle közösséget a művekben Kicsiny Balázs nyitóművétől Mednyánszkyig, Anna Margitig, Nemes Lampérthtól Ország Liliig, Schaár Erzsébetig. A második szint inkább kronológiai közelítésű, a Nyolcakkal és Aktivistákkal kezdődik, közben azért felvillantja a gyűjtemény „sztárfestőit” (Csontváry, Gulácsy, Rippl-Rónai), megérkezik egészen az Iparterv-generációig (Bak, Lakner, Keserű), a terem távolabbi részében pedig a kortársakig (Erdélyi Gábor, Kis Varsó, Nagy Kriszta, Németh Hajnal). A felsorolás itt nem teljes, hiszen nagyon nagy korszakokat és alkotói életműveket ível át a Kilencvenkilenc év. Alapos „dózis” művészetből mindannak, aki nyitott, aki ismeretekre, a befogadás élményére vágyik.
Pesten kívüli élmény
Nem igaz az, amit több helyütt is olvasni lehetett a MODEM nyitása körül, nevezetesen, hogy nincsenek Budapesten kívüli centrumai a modern és kortárs művészetnek.
Jellemző, hogy ilyesféle közvélekedés alakulhat ki, hiszen igenis működnek intézmények, de az országos közönséghez nem jut el a tevékenységük. Székesfehérvár, Pécs és Győr fontos végvárak, már ami a modern művészetet illeti, s ha kortársszinten nem is olyan kedvező a kép, azért például Dunaújváros jelentős tényező. Székesfehérváron – még leírni is különös, de így van –, egy jómódú városban az alapvető működés feltételeiért folyik a küzdelem, Pécsett a megyei fenntartás anomáliái és az EKF-pályázat megnyerését követő aggasztó zűrzavar bénítják a munkát. Dunaújváros pedig Budapest közelisége ellenére peremhelyzetben működik. Ehhez képest amit most Debrecenben látunk, maga lehet az esélyteremtés. Pénz nélkül természetesen esély sincs. A közel 3 milliárdos beruházást – ez természetesen az egész komplexum ára volt – a város állta, s mint informális csatornákon megtudtuk, Kósa Lajos úgy fogalmazott, a MODEM-mel vállalta a legnagyobb kockázatot az utóbbi idők beruházásai közül, ezt volt a legnehezebb „átnyomni” a városon. Amint arról Gulyás Gábor igazgató tájékoztat, a MODEM éves működési költsége hozzávetőlegesen 200 millió forint. Ezt a városi önkormányzat támogatásként biztosítja. A pontos végösszeg természetesen függ majd az egyes kiállítások költségeitől, a jegybevétel nagyságától, a pályázati forrásoktól, valamint a szponzori támogatásoktól.
Mint az igazgató aláhúzza, a város nem fogalmaz meg elvárásokat a látogatószámmal és a bevétellel kapcsolatban. Ugyanakkor persze az önkormányzat idén és a következő években is tárgyalja majd az intézmény üzleti tervét, azt ugyanis minden évben jóvá kell hagyniuk.
Az oktatás alapvetően fontos egy új művészeti intézmény tevékenységében, s a MODEM-et semmiképpen sem kellene félteni a „bevállalós” kiállításoktól. Már csak azért sem, mert az igazi probléma Magyarországon a kortárs művészet gettóhelyzete: Budapesten kívülre is minél intenzívebben és hatékonyabban kellene eljuttatni az új művészetet.
Mit hoz a jelen?
Nagy kérdés, hogyan alakul a MODEM stratégiája és arculata az eljövendő új programok hatására. E pillanatban egy kiállítóhely, amelyben tíz évre letétben van egy gyűjtemény. Egy doboz – még ha nagyon ígéretes is. Amint ezt Bencsik Barnabás, az intézmény művészeti igazgatója és Gulyás Gábor többször is kijelentették – a MODEM be szeretne kapcsolódni a kortárs művészet nemzetközi vérkeringésébe. Ám létrehozni egy épületet, vagy felépíteni egy intézményt – nem ugyanaz. Valamikor most, az Antenna Magazin megjelenésekor véglegesedik a jövő évi program, amelyről e pillanatban még nem sokat tudni. Annyit talán megelőlegezhetünk, ha egy intézmény egy, a kortárs színtéren jártas szakembert kér fel a művészeti arculat kialakítására, akkor tudnia kell, a ház a progresszió terepe lesz. Ha a város Bencsiket választotta, tudnia kellett, hogy egy olyan szakemberre voksol, akinek élő kapcsolata van a friss, nemzetközi színtérrel. Jelenleg ő vezeti a Kortárs Képzőművészeti Exportirodát, amelyet a művészeti szakma sokéves asztalcsapkodása alatt tavaly végre létrehozott a kulturális kormányzat. A kis létszámú, személyes kontaktusokra épülő, gyors reagálású artbüro Debrecen hasznára is tudná kamatoztatni kapcsolatrendszerét.
Gulyás Gábor igazgató azonban diplomatikusan nyilatkozik a jövő évről: „Öt nagyobb kiállítást tervezünk 2007-re – ezekről jelenleg is egyeztetünk. Az biztos, hogy legalább három nemzetközi tárlatunk lesz. A kisebb programok, különböző kísérőrendezvények alakításában meglehetősen szabad kezet kap majd az az új művészettörténész kollégánk, akinek az állására pályázatot írtunk ki – a jelenlegi megbízott művészeti vezető mandátuma ugyanis december 31-én lejár.”
A csillagállás kedvező: regionális szinten fontos lehet ez a művészeti intézmény, kortárs projektjeire nemzetközi forrásokat is képes lesz megmozdítani. Van azonban egy csapdahelyzetet rejtő tendencia: a nagy és azonnali közönségsikert célzó, erőltetetten is „húzóneveket” felvonultatni szándékozó budapesti megatárlatok nehezen követhető precedenst teremtettek más városok múzeumai számára. A látszólagos sikerreceptek utánzása itt bizony másodlagos frissességű kiállításokhoz vezet, azaz jobb-rosszabb bőröndtárlatok utaznak majd jobbra-balra. Egy új intézménynek azonban saját, innovatív, önmaga helyét és szerepét felismerő projektek kellenek, izgalmas, új szemléletű kiállítások, hogy megteremtse arcát, jellegét, vonzerejét. A nagy kérdés, a MODEM akarja-e ezt a lehetőséget, lesz-e igazi bátorság Debrecenben.
A témáról a weben:
