Csúcsforgalom
Beszámoló Velencéből és Kasselből
Grand Tour 2007 – ez volt az összefoglaló neve az idei nyár négy legfontosabb kortárs művészeti eseményének. A négy helyszín pedig, a nyitás sorrendjében, Bázel, Velence, Kassel és Münster. Az alábbiakban a két mamutról, a Velencei Biennáléról és a kasseli Documentáról számolunk be – csupán ízelítő jelleggel.
Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még alig tucatnyi nagy vásár és nemzetközi megakiállítás közül választották ki a kortárs képzőművészet kedvelői azt a néhányat, aminek megtekintésére időt és pénzt szántak, mára azonban évi körülbelül százötven internacionális vásárt tartanak és egyedül biennáléból legalább húsz van. Részben nyilván ez a trend, illetve a belőle való kilátszás igénye és a presztízs megőrzése volt a célja a négy hagyományos megaesemény – a Velencei Biennále, az ötévente a németországi Kasselben megrendezett Documenta, az évenkénti Art Basel vásár és az 1977 óta tízévente a német kisvárosban, Münsterben megtartott Skulptur Projekte Munster – szervezőinek arra, hogy egyeztessenek, összehangolják rendezvényeiket.
Velence – ötvenkettedszer
A június 10-i nyitástól lapzártánkig, szeptember végéig rekordszámú, több mint kétszázezer látogatója volt az ötvenkettedik Velencei Biennálénak, s a várakozások szerint a szám háromszázezer fölé nő, mire november 21-én este bezárnak a kiállítóhelyek a Giardiniben, az Arsenaléban és a város számtalan egyéb, külső helyszínén.
Az először 1897-ben megtartott biennálét idén az amerikai Robert Storr kritikus, kurátor és művész jegyezte főkurátorként. Storr a Think with the senses, feel with the mind. Art in the present tense (kb.: Gondolkodj az érzékszerveiddel/érzékeiddel, érezz az elméddel. Művészet jelen időben) címet adta a 2007-es biennálénak, ez volt a vezérgondolat, amely összekötötte a 76 országból, több mint száztíz művésztől érkezett ezernyi munkát.
A mi Városligetünkhöz hasonló Giardiniben és a város néhány egyéb helyén található nemzeti pavilonokban az országok által delegált művészek művei láthatók. Magyarországot az Ausztriában élő, Andreas Fogarasi (1977) Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című munkája képviselte. A pavilonban installált hat hatalmas fekete dobozban egykori kultúrhelyszínek, művelődési házak mai állapotát bemutató, a helyek egykori szerepének, létének átalakulását szemléltető videofelvételeket vetítik. Fogarasi kiküldését kisebb felfordulás előzte meg: a részvételi pályázatokat elbíráló bizottság által a először kiválasztott munkát, Nemes Csaba Remake című, a tavaly október 23-a körüli eseményeket személyes szempontból vizsgáló művének tervét a minisztérium a pályázat formai hiányossága miatt végül elutasította, ezután született meg a döntés: Fogarasi megy Velencébe.
A nemzeti pavilonok között több olyat találtunk, amit kár lenne kihagyni, ha valaki Velencében jár. Ilyen az orosz, benne többek között az AES+V csoport döbbenetes technikai színvonalon kivitelezett apokaliptikus animációja, a holland pavilonban Arneaut Mik Citizens and Subjects (Állampolgárok és alanyok) című videóinstallációja, amelynek témája a hollandiai bevándorlás, illetve a menedékjogot kérők léte és viszonyai, a spanyol pavilon, különösen a Los Torreznos duó minimalista konceptuális (és nagyon vicces) videói, a britben Tracy Amin Borrowed Light (Kölcsönfény) című, leheletfinom, autoerotikus, önreflexív, meditatív munkái vagy az amerikai pavilonban az 1996-ban elhunyt Felix-Gonzales Torres minimálkonceptualista installációi.
A központi pavilonban is találni komoly élményt jelentő műveket. A sok közül is kiemelkedik az amerikai Joshua Mosley videóanimációja, a Dread (Rettegés), amelyben Pascal és Rousseau sétálnak a létről és istenről elmélkedve egy békés, idilli erdőben, amikor egyszer csak… Egy másik csúcsmunka a központi pavilonban Mosley munkájától pár szobányira az amerikai Kara Walkernek az USA déli államai afroamerikai folklórjából táplálkozó, azt mai eszközökkel értelmező árnyjáték videósorozata. Az Arsenaléban kiállított számos nagy név munkái közül a legemlékezetesebbek a Valie Export performanszremake-jei és az orosz Ilja és Emilia Kabakov installációi, a kevésbé híres művészek művei közül pedig többek közt a dél-afrikai sorozat és a kínai Yang Zhenzhong videója, az I will die (Meg fogok halni) emelkedik ki.
A városban látható kiállítások közül mindenképpen érdemes megnézni Joseph Beuys és Matthew Barney műveit a Peggy Guggenheim múzeumban és Bill Viola videóinstallációit az egyik, Szent Márk tér mögötti kis templomban.
Kassel – 100 nap
Száz nap után, szeptember 23-án Kasselben véget ért a tizenkettedik Documenta. Az ötévente megrendezett kiállítássorozat idei kiadása 43 ország 109 művészétől sorakoztatott fel munkákat a helyiek szerint csak ötévente, a Documentára feléledő német kisváros kiállítóhelyein. A kiállításokra a zárásig 754 301 fizető vendég lépett be, amire joggal lehetnek büszkék a szervezők. A Documenta 12 művészeti igazgatója Roger M. Buergel és főkurátora Ruth Noack három fő kérdés köré szervezte a kiválasztott munkákat. Azt vizsgálták, vajon a művészet lehet-e újra kultúrákon átívelő összekötő elem, közös nyelv, amely lehetőséget teremt a különböző közegek, kontextusok közötti megértésre. Olyan elemeket, motívumokat, jelenségeket kerestek a különböző, szűkebben vagy tágabban, de mindenképpen lokális kultúrák művészetében, amelyek hasonlítanak, sok helyen fellelhetők, illetve amelyek révén egy-egy alkotó munkái más-más kontextusokban is elhelyezhetők. Azt a kérdést is felvetették, hogy mit jelent az önmagában vett, minden társadalmi vonatkozásától megfosztott élet. A harmadik érintett problémakör a művészet és a közönség tanulási-tapasztalatszerzési folyamatairól szólt. A Documenta 12 kínálatát ennek eredményeképpen nem a jelenleg érvényes művészeti trendek határozták meg, az ötvenes és hatvanas években készült művektől napjainkig terjedő időszakból gyűjtöttek össze és szerveztek koherens sorozatba munkákat.
A kiállítássorozat koncepciójához teljesen adekvát módon a tárlatvezetések is sajátosak voltak. Nem vezetőknek (guide) hívták a kérésre a látogatókat kalauzoló szakmabelieket, hanem mediátoroknak. Mindannyian angolul jól beszélő művészettörténész hallgatók voltak, akik már a kiállítás megnyitása előtt jó egy hónappal a helyszínen dolgoztak. Részt vettek a munkák installálásában, együtt dolgoztak a művészekkel, közelebb kerültek azok műveihez, a személyes, alkotói világokhoz és attitűdökhöz, volt idejük mélységeiben átlátni és megérteni a Documenta 12 szervezőelvét, s személyesen megélt tapasztalatuk, saját viszonyuk alakult ki a teljes nagy projekttel. Mindeközben persze kötelező volt tájékozódniuk is, kritikai, elméleti anyagokat gyűjteniük a művészekről és a felvetett kérdésekről. Így sokkal autentikusabb vezetői lehettek a nézőknek, és valószínű, hogy minden mediátor, azaz közvetítő más és más módon, más és más műveket kiemelve kalauzolta vendégeit a Documentán.
A nemzetközi szcénában nagy neveknek számító és a kevésbé ismert, de ettől még nem kevésbé fajsúlyos művészek munkái közül sokat kár lett volna kihagyni, köztük a chilei–ausztrál Juan Davila festményekbe öntött, diabolikus, fantasztikus történelem- és városikultúra-vízióit, a japán Tanaka Atsuko papír-kollázs naptárát (1954) és Elecric Dressét (1957), az amerikai Leel Lozano hatvanas évekbeli rajzait és festményeit, Nasreen Mohamedi papír-tinta naptárait 1970-ből, a lengyel–francia Alina Szapocznikow rágógumiszobrát 1971-ből, az amerikai Trisha Brown rajzait 1999-ből és installációperformanszát, amelyben táncosok a föld fölött kifeszített ruhákból ruhákba bújva változtatták pozíciójukat a földhöz soha nem érve. Szintén nagy kihagyás lett volna nem látni az amerikai Mary Kelly fotóit és feminista fa-üveg-fény házinstallációját 2007-ből vagy az amerikai Kerry James Marshall erős szociálkritikai rajzait és grafikáit a hetvenes évektől máig és a kínai Zheng Guogu Waterfall (Vízesés) című, monumentális, gyertyaviaszból öntött szobrát. Rengeteg jó mű került Kasselben a kiállítóterekbe, sok munkával szemben igazságtalan tehát a fenti lista, mert legalább ennyire említést érdemelne, de valahol meg kell állni a felsorolásban. A válogatás itt és most a helyeket megjárt szemlélő szűrőjén keresztül alakult – ahogy a helyszínen is a mediátorok aktuális, szubjektív választásai szerint dőlt el, mit lát a közönség kalauzolást kérő része a teljes anyagból.
A témáról a weben:
Szöveg: Tóth Ernő
