Galériák kilátással
Műtárgypiac szakadékokkal és védőkorlátokkal
A nemzetközi műtárgypiac szereplői választ várnak arra a kérdésre, hogy vajon összezuhan-e a műkereskedelem az utóbbi hónapok, sőt évek fellendülése után, és ismét jön egy „fekete hétfő”, miként 1987 őszén, vagy tovább folytatódik a növekedés.
A kortárs és modern művekbe dollár százmilliókat fektető üzletemberek legalább annyira rettegtek ettől (ennek nyilatkozataikban hangot is adtak), mint az aukciósházak, melyek tavaly bevezették a „garantált” árat – vagyis az el nem kelt tételeket is hajlandók kifizetni a beadóknak. Ráadásul éppen a legdrágábbakért vállalnak garanciát. Egy esetleges bukott este, hát még egy bukássorozat letarolná a befektetési alapokat és borzasztó helyzetbe hozná a világ vezető aukciósházait, melyek bevétel helyett hatalmas összegeket lennének kénytelenek kifizetni.
Bukott impresszionisták, ünnepelt kortársak
A november első felében zajlott New York–i nagy aukciós hét végül nem adott választ, mert kudarccal zárult árverésre éppúgy találunk példát, mint az értékek dinamikus növekedésére. A bukást a Sotheby's impresszionista aukciója produkálta: kiemelt tételei közül Paul Gauguin Te poipoi című tahiti műve 39,2 milliós árával valamivel becsérték alatt került egy hongkongi gyűjtőhöz, Vincent van Gogh talán utolsó befejezett műve, egy tájkép pedig visszamaradt. (Rossz nyelvek szerint egy hónappal az árverés előtt két kereskedő is házalt vele a gyűjtőknél. Mindenesetre a Sotheby's 14,6 millió dollárt garantált érte a beadónak, és ezt ki is kellett fizetnie.) A gazdasági rovatok másnap pánikról, közeledő katasztrófáról cikkeztek, és nem lehet biztosan tudni, hogy a Christie's másnapi aukciója, illetve a sorozatban következő kortárs árverések a műtárgypiac tekintélyes szereplőinek összefogásával hoztak sikereket és igen magas árakat, a kudarcot megelőzendő, vagy a Sotheby's hibázott azon a bizonyos estén. Mindenesetre Henri Matisse 1937-es Odalisque-ja 33,6 millió dollárért kelt el, ami a művész esetében rekordot jelent. Bizonyára sokat segített, hogy a modell, Lydia Delektorskaya orosz emigráns volt, és mint tudjuk, manapság az orosz gyűjtők a legjobb vásárlók a piacon. Az elemzők úgy vélik, a Sotheby's egyszerűen túlárazta tételeit, a becsértékek nem reális értékítélet után születtek.
A néhány nappal később rendezett kortársaukciók sokadszorra is bebizonyították, hogy napjaink vagy a közelmúlt képzőművészete árban semmivel sem tart lejjebb, mint az impresszionista vagy modern művészet. Bár sok tétel itt is bennragadt, ám még több messze becsértéke felett kelt el. Az sem érdektelen, hogy kik vásároltak, ugyanis a spekulációs céllal gyűjtők vásárlási szándéka megnyugtatóan hat a többi befektetőre. Jeff Koons Diamond című szobrát 11,8 millió dollárért Laurence Graff londoni ékszerész vette meg, az egyébként igen drága sztárfestő, Damian Hirst 33 millió dollárt adott Francis Bacon 1969-es Önarcképéért.
Napjaink talán legfontosabb, legnagyobb hatású műgyűjtője, a Los Angeles-i Eli Broad 23,5 milliót adott Koons Hanging Heart című szobráért, mely egy hatalmas magenta szív arany masnival – az amerikai művész (itthon leginkább arról ismerik, hogy Budapesten vette feleségül Cicciolinát) egyik főművének tartott munkája a legdrágább tétel élő alkotó esetében. Bacon Bullfight című festményének egyik tanulmányát pedig 45,9 millióig licitálta Steven A. Cohen, ugyancsak tekintélyes műgyűjtő, aki pedig éppen befektetési alapok kezelésével vált a Forbes-lista előkelő pozíciót kiérdemlő szereplőjévé. Ha más nem, ez megnyugtathatja azokat, akik az elmúlt években hatalmas összegeket fektettek a XX. századi művészetbe – még nincs itt a vége.
Túlélési perspektívák
Hasonló kérdésekkel, bár kisebb nagyságrendben foglalkoznak a magyar műkereskedelem résztvevői. Itthon sem kétséges, hogy kizárólag főművekkel lehet komoly árakat elérni, csakhogy ilyesmi manapság ritkán kerül elő. A két legnagyobb festményárverésre csak december közepén kerül sor, így lapzártakor még nem tudni, milyen anyag gyűlik össze, egyelőre tehát be kell érnünk a Kieselbach Galéria fotóárverésével és Virág Juditék kortárs aukciójával, no és a többi szereplő változatos, a műkincspiac különböző szegmenseire vonatkozó kínálatával.
Kieselbachék második fotóárverésén a garantált nevek, mint André Kertész, Brassa
Érdekes ugyanakkor, hogy a Virág Judit Galéria november végére egy tematikus kortársárverést ütemezett be naptárába, ahol magyar művészek 1945 és 2000 közötti alkotásait indították. A galéria az év eleje óta rendszeresen rendez eladással egybekötött kortárskiállításokat, ahol igazán nagy kockázatot nem vállalnak, mivel a középszerű, nem különösebben értékes és érdekes klasszikusok és modernek helyett (a lényeget ugyanis az árverésekre tartogatják) olyan mai műveket tesznek ki, melyek alkotóit azért nem kell bemutatni a képzőművészetben legalább középszinten járatos műértők számára. Annyi kockázat azért van a vállalkozásban, hogy sikerül-e a galéria gyűjtőinek ízlését átalakítani, meggyőzni azokat, akik eddig Nagybányát vagy Nyolcakat vásároltak, hogy mostantól Nádler Istvánt vagy Radák Esztert vegyenek. A nemzetközi tapasztalatok szerint a klasszikus modernek gyűjtői minden további nélkül tudtak váltani, és a meglévő Picasso mellé Pollockot, Warholt és Bacont vettek. (A top 10 műgyűjtők több mint fele ma már szinte csak kortársban utazik.)
Az árverés anyaga is igen óvatos volt, ugyanis gyakorlatilag egyetlen művészt sem kellett bemutatni a közönségnek, ebben is követték Virág Juditék a külföldi mintákat. A Sotheby's és a Christie's kortársárverésein a jelen és a közlemúlt kizárólag neves és drága alkotói szerepelnek, a piacra való bevezetés, az előzetes promóció a biennálékon és a vásárokon történik, kevesebb kockázat mellett. A nagy aukciósházaknak nem feladatuk a felfedezés, legfeljebb a sztárolás és a drágítás. Az elhunytak közül Csernus Tibor, Kondor Béla, Gyarmathy Tihamér, Ország Lili képei manapság kevés rizikót jelentenek, a kérdés csak az, hogy mennyire múlják fölül az eddigi személyes rekordokat. Az aktív klasszikusok, mint Bak Imre, Nádler István, Konok Tamás, Klimó Károly, Váli Dezső, Lakner László, mind bőségesen jelen vannak az intézményi és magángyűjteményekben. A 63 tételből pedig mindössze három tartozott a fiatalabb generációhoz: Szűcs Attila, Radák Eszter és Wächter Dénes – egyikük sem ismeretlen a műgyűjtők előtt.
Manapság a Virág Judit-féle hagyományos módszer mellett két kísérletet is láthatunk a kortárspiac kiterjesztésére. Az egyik a Képcsarnoké, mely a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek már akkor sem túl érdekes művészetét kínálja nagy mennyiségben egy évtizedekig halmozódó, majd elzárt raktárkészlet megnyitásával. Egyik célja, hogy kenyéradó gazdáját, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványt pénzhez juttassa, a másik pedig, hogy műtárggyal lássa el a kevésbé tehetős embereket, nehogy poszterekkel díszítsék lakásuk falait. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ismert művészek zsengéit vagy sokszorosított grafikáit (Czóbeltől Deim Pálig), valamint ismeretlen alkotók látványos, dekoratív műveit nagyszerűen el tudják árverezni, főleg vidéken, 20-30 ezer forintos kikiáltási árról 150-250 ezer forintig.
A másik kísérlet (VAM'art Projekt címmel) a Király utcában frissen nyílt, gigantikus méretű VAM Designé, ahol gyakorlatilag az önjelöltekből véletlenszerűen kiválasztott művészek számára nyújtanak bemutatkozási lehetőséget, hogy azután a közönség – kurátori nyomás kizárásával – kiválaszthassa, hogy kit tart érdemesnek a gyűjtésre.
Kinek kell a régiség?
A műtárgypiaci összefoglalókba, áttekintésekbe egyre kevésbé tudnak bekerülni a tárgyak, illetve azok az aukciósházak, ahol a profil lényege a régiség. Ennek az az oka, hogy döbbenetesen lecsökkent az érdeklődés a régi tárgyak iránt, és ez vonatkozik minden műfajra, szinte csak a nevesíthető dolgok, például a Zsolnay-porcelánok jelentenek kivételt. Az ezüstökre még lenne igény, de a bútorok és a szőnyegek nagy része rendre visszamarad vagy hónapokig, évekig vár vevőre az üzletekben, egyre alacsonyabb áron.
Az egyik lehetséges kiút az, amit a Polgár Galéria tesz: tematikus árverésekre tapsolja össze a gyűjtőket. Októberben egy tekintélyes Zsolnay-gyűjteményt bocsátott árverésre, december 3-án pedig a hagyományoknak megfelelően mindenféle korú és típusú órákat kínál. A Zsolnayk azért is érdekesek, mert a nemzetközi piacon is bevezetett hungarikumnak tekinthető, az árakban nagy a szórás és a Polgár-féle anyag számos olyan tételt kínált, amelyet keveset látni – ha látni egyáltalán – aukciókon. Ilyenek voltak az akvarell dekortervek, a festett porcelánképek, a nagyon korai vagy éppen késői (szocreál!) dísztárgyak. Természetesen a szecesszió volt most is a sláger, egy papagájos váza 1900-ból 4,4 millió forintért kelt el, és több századfordulós tétel ára is meghaladta az egymillió forintot. Nem keltek el a későbbi darabok (nyilván sok családban még maradt belőle), vagy ha igen, akkor is 100 ezer forint alatt. Kivételt képezett egy munkásőr pár 120 ezer forintért 1969-ből.
A kilencedik Idő urai óraárverés legfontosabb kérdése az lehet, hogy a régiségek iránti érdektelenség vonatkozik-e a boulle konzolórákra és a biedermeier faliórákra, ugyanis a ma divatos minimál bútor mellé nehéz ezeket az agyondíszített, vaskos darabokat elképzelni. A többi időmérő, a tételek zömét kitevő kar- és zsebórák közül sok még csak régiségnek sem tekinthető, hiszen néhány éves csupán, és anyaguk, áruk és használatuk miatt inkább az ékszerek kategóriájába sorolhatók.
Elhagyni Pestet
Egyre kevésbé szabad elfeledkezni arról a lehetőségről, hogy a hazai gyűjtők rendelkezésére nem csak a budapesti kínálat áll. Van számos olyan műtárgytípus, amely például a szomszédos bécsi Dorotheum rendezvényein gazdagabban jelenik meg, nem beszélve azokról a művészekről, akiket itthon nem lehet megvásárolni, ám nem megfizethetetlenek a környék aukciósházaiban. November végén például két ritka Bortnyik Sándor-festményt kínáltak Amszterdamban, a Christie'snél, olyanokat, amilyeneket nagyon szeretnének maguknál látni a pesti aukciósházak, többnyire hiába. A Dorotheumnál a magyar festményanyag elég szegényes, ritkán kerül elő hazahozatalra érdemes mű. Viszont aki színvonalas nemzetközi kollekciót kíván építeni, annak van mit keresnie Bécsben. Schiele- és Klimt-rajzokra már akár 20-25 ezer euróról lehet licitálni, és persze drágábban indulnak a német expresszionisták vagy a francia impresszionisták és modernek alkotásai, melyek valóban nem főművek, de azokat bárhol a világon csak kevesen tudják megvásárolni. Aki pedig a műgyűjtésnek olyan speciális területei iránt érdeklődik, mint a numizmatika, a plakát, a filatélia vagy a dizájn, annak muszáj is elhagyni Magyarországot, mert már Bécsben is jóval nagyobb a választék, és rengeteg a magyar vonatkozású anyag. Néhány héttel ezelőtt két magyar aranydukátos is kalapács alá került, egyenként 10-15 ezer euróért, a Dorotheum pedig nem véletlenül, kifejezetten a magyar gyűjtők figyelmébe ajánlotta a tételeket.
Szöveg: Gréczi Emőke
