Láthatóbb múzeum, változó szerep

Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója

Tavaly év végétől, sőt valójában a korábbi igazgazó, Néray Katalin szeptember eleji tragikus halálától a pályázatok eredményének idén február végi kihirdetéséig izgalomban tartotta a kortárs művészettel foglalkozók egyre bővülő körét a kérdés: Ki lesz a hazai szcéna két vezető intézménye közül az egyik, a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum új vezetője.

Sokáig a legváltozatosabb hírek keringtek arról is, hogy kik pályáznak egyáltalán a posztra. Végül a művészettörténészekből, egy művészből, múzeumi szakemberekből és más, érintett szakemberekből álló bírálóbizottság az öt jelentkező közül két ismert szakember, Fitz Péter (58), a Kiscelli Múzeum igazgatója, valamint a számos hazai kortárs intézmény és kezdeményezés – köztük a Gallery by Night, a MEO, a Wax, a Modem, az Acax Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda – művészeti koncepcióalkotójaként, illetve alapítójaként ismert Bencsik Barnabás (44) pályázatát ítélte a legalkalmasabbnak arra, hogy Hiller István oktatási és kulturális miniszter elé terjessze. A miniszter döntött: március 1. óta Bencsik Barnabás a hazai művészet potenciálisan meghatározó kiállítóhelyének, az idén 353 millió forintból gazdálkodó, tavaly 57 000 látogatót fogadott LuMú vezetője. Kinevezése öt évre szól.

Antenna: 1991-ben nyílt meg a budapesti Ludwig Múzeum, s 1996 óta működik Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum néven. A kiállításra járók körében kialakult egy kép a múzeumról. Ön korábban néhány alkalommal cikkekben és interjúkban is bírálta a LuMú gyakorlatát. Mennyiben változik majd, milyen lesz az ön által vezetett múzeum, és mikortól látszik majd a változás?

Bencsik Barnabás: Remélem, hogy 2009-ben már látható lesz a változás. Mindenekelőtt azt szeretném, hogy a LuMú láthatóbb legyen. Itt, ahol most van, a Művészetek Palotájának épületkomplexumán belül fizikailag feltűnőbbnek kell lennie, emellett szeretném, ha sokkal erőteljesebben, meghatározóbban jelen lenne a hazai kortárs művészeti közegben. Nemzetközi szinten, más országokban a kortárs művészeteken belül a képzőművészet meghatározó terület, Magyarországon ez sajnos még nem érződik. A LuMú-nak kulcsszerepet kell játszania abban, hogy ez a helyzet megváltozzon. Emellett azt is szeretném, ha a Ludwig Múzeum nemzetközi viszonylatban is másképp pozicionálná magát. Nagyon fontos volt az a szerep és funkció, amit Néray Katalin vezetésével az elmúlt 16 évben a múzeum elért, de úgy érzékelem, hogy az utóbbi években nemzetközileg más ritmusban történnek az események, mint itt, s emiatt lépéshátrányba került az a kiállításpolitika, ami a Ludwigban kialakult. Szeretnék sokkal kezdeményezőbb lenni, és szeretném, ha a múzeumnak lennének saját produkciói. Kezdeményezésekre van szükség, amelyek innen indulnak, a LuMú szakembereitől, s külföldi intézményekkel való érdemi, tartalmi kollaborációból születik meg a kiállítás, nem pedig csak alkalmi kiállítóhelyként fogad be külföldi művészeket a múzeum.

Antenna: Az egyébként is Budapest-centrikus Magyarországon a fővárosban működik a két legnagyobb kortárs művészeti intézmény, a LuMú és a Műcsarnok. Hogyan viszonyul az ön elképzelése szerint a két hely szerepe és működése egymáshoz?

B. B.: A Műcsarnok kunsthalleszerűen működő, időszaki kiállításokat rendező kiállítóhely, a Ludwig pedig múzeum gyűjteménnyel, ami nagyon lényeges különbség. Ez is olyasvalami, ami az elmúlt több mint másfél évtizedben nem látszott annyira a Ludwig működésében, amennyire kellett volna. Sokkal nagyobb súlyt kapott az időszaki kiállításos, kunsthalle jellegű működés, mint hogy komolyan végiggondolva, egy koherens koncepció alapján épült volna egy gyűjtemény. A Ludwignak ezt a vonatkozását is szeretném sokkal karakteresebbé és láthatóbbá tenni. Számomra is meglepő volt, hogy mennyire korlátozott az a mozgástér, amit a mostani nagyságrendű gyűjtemény megenged. Jelenleg durván 500 mű tartozik a kollekcióba. Ez kevés ahhoz, hogy a gyűjteményre alapozott érdemi kiállításpolitikát lehessen folytatni. A kollekciót nagyságrendekkel növelni kell. Elemi fontosságúnak tartom, hogy konstrukciókat tudjunk kidolgozni a gyűjtemény növelésére. Csak így lehet elérni, hogy a gyűjtemény referenciaként szolgáljon nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is a régiónak az elmúlt 30-40 évben született művészetére vonatkozóan.

Antenna: Nagyságrendekkel növelni a gyűjteményt nagyságrendekkel több pénzt jelent. Látszanak erre a források?

B. B.: A legnagyobb feladvány természetesen az anyagi feltételek előteremtése. Újfajta konstrukciókat kell kitalálnunk, ugyanakkor meg vagyok róla győződve, hogy komoly tartalékok vannak még. Azt gondolom, rövid idő alatt lehet változtatni azon a helyzeten, hogy az intézményi költségvetés maradványösszegeiből vásárol a gyűjtemény. Ez rossz gyakorlat, de egyszerűen lehet módosítani. Az sajnos ma valóban kétséges, hogy újabb közpénzeket lehet bevonni gyűjteményezésre. Csak hogy az arányok érzékelhetők legyenek, a minisztérium évente 20-25 millió forintot szokott elkülöníteni az összes magyarországi közgyűjtemény számára kortárs műtárgybeszerzésre, a vidéki kismúzeumoktól a Nemzeti Galériáig. A Nemzeti Kulturális Alap, az NKA biztosít még emellett évente változó vásárlási kereteket, de az sem lényegesen nagyobb. Mindezt most, amikor jól látjuk, hogy sokmilliós, sőt tízmilliós árakat érnek el munkák a hazai aukciókon... Ehhez képest fogunk konstrukciókat kitalálni, és nagyon remélem, hogy lesznek majd köztük működőképesek.

Antenna: Korábbi megnyilatkozásaiból és a saját tevékenységéből úgy tűnt, hogy lát felszabadítható tartalékokat a közpénzköltési struktúrában is. A Hungarofesten belül létrehozta például az Acax nevű irodát a hazai kortárs művészet külföldi reprezentációjára, sok szempontból a reprezentációra hivatott nagy intézmények, a magyar intézeti hálózat ellenpólusaként…

B. B.: Az Acax (Agency for Contemporary Art Exchange) kétszemélyes iroda a nemzetközi szakmai kommunikáció kiépítésére, a hazai kortárs művészet nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolására, és vezető külföldi művészek megjelenésének, kurátorok Magyarországra hívásának biztosítására. Kis méreténél fogva rendkívül hatékonyan tud működni. A kultúrára költhető pénzek erősen végesek, és a kultúrpolitika csinálóinak, illetve az egyes intézmények vezetőinek el kell dönteniük, hogy szerintük a szűkös források elköltésére a kicsi, de költséghatékony intézmények vagy a nagy apparátusok alkalmasabbak. A Ludwig Múzeumon belül is szeretném ezzel a szemlélettel, a lehető legmegfelelőbb formákban strukturálni a pénzeket.

Antenna: Amikor a kulturális és oktatási miniszter bejelentette az ön kinevezését, azt is mondta, „okos, izgága fickót” nevezett ki. Mit érthetett ez alatt?

B. B.: A miniszter úr talán azokra az életrajzi mozzanatokra gondolt, amikből látható, hogy sok helyen dolgoztam, az intézményrendszer szinte valamennyi intézménytípusában, a magánszférától az államiig, kisgalériában és nagy intézményben is. Az is látható a részletes CV-mből, hogy sok esetben csak rövid időt töltöttem egy-egy helyen. Ha ugyanis nem láttam biztosítva egy általam minimumnak tekintett szakmai színvonalat vagy a működést nem tartottam az értékítéletemmel, szakmai elvárásaimmal összeegyeztethetőnek, és nem én voltam döntési helyzetben, vagyis nem tudtam a számomra elfogadhatatlan kiállításpolitikán vagy intézményi működésen változtatni, akkor azokat a helyeket hamar otthagytam.

Antenna: Öt évre szól a kinevezés. Hol lesz akkor a LuMú?

B. B.: Remélem, egy olyan pozícióban, hogy ha a világban valahol arra gondolnak, hogy „kortárs művészet Közép-Európában, illetve a kontinens keleti felében”, akkor megkerülhetetlen lesz – a gyűjtemény is és a kiállítási politika is. Ha nagyobb távolságból, mondjuk Távol-Keletről, Ausztráliából, Amerikából Európára néznek, akkor mindig van néhány pont, ami orientálja a szakembereket is. Szeretném, ha ezek között ott lenne a Ludwig is és Budapest is.

Antenna: A gyűjtemény tehát nemzetközi lesz?

B. B.: Mindenképpen az a célom, hogy Albániától a Baltikumig a legjelentősebb művészektől kerüljenek munkák a kollekcióba. Nagyon sok rendkívül komoly és fontos művész van itt, lengyel, szlovén, román, és így tovább, akikről itthon semmit nem tudunk, és ma nincs is olyan fórum, ahol találkozzunk velük, az általuk képviselt gondolkodásmóddal, művészi látással. Ennek fontos terepe lehet a Ludwig. Meg kell mutatnunk itt azt, hogy a kortárs művészetnek sok alkotója és teljesítménye rettentően fontos, elképesztően izgalmas és mindannyiunkat érintő problémákat fogalmaz meg, csak a hazai nyilvánosságban még nem kaptak teret. Ha ezt kellően konzekvensen és a megközelítést segítő apparátussal mutatjuk meg, akkor a közönség is érzékelni fogja és megtalálja benne, ami neki fontos.

Interjú: Kozma Zsolt