Amikor biológiai fegyver a zene
Nintendo Wii Music
Mostanában egyre többet járok komolyzenei koncertekre. A Művészetek Palotája remek hely, bár kívülről úgy fest, mint valami hegységbe oltott gyárépület, belülről zseniális, a hangversenyterem akusztikája meg olyan jó, hogy az még nekem is feltűnik. Pedig tényleg botfülű vagyok.
A negyedik-ötödik látogatásom alkalmával, amikor talán Hollerung Gábor volt a karmester, úgy tűnt, hogy elkezdtem érteni a dolgot: hogy mitől szólal meg a zenekar, mitől lesznek dinamikusak, mikor visszafogottak, hogy Saint-Saëns Akváriuma mitől tud olyan zaklatottan folyékony lenni. Úgy tűnt, megértem a karmesterségre.
Ehhez képest a zenekar rajzolt tagjai nagy szemekkel, hülyén néznek rám a tévé képernyőjéből, ahogy a Wii távirányítójával a kezemben vezényelni próbálom őket. Nem értik, hogy mit akarok, azt sem tudják, hogy akarok-e bármit, vagy csak rémülten hadonászom a mozgásérzékeny kontrollerrel.
A Wii Music a Nintendo legújabb dobása. A fél világ a zenével foglalkozik manapság, a Microsoft játékgépére, az Xbox 360-ra például olyan gyakran jelennek meg a Guitar Herók meg társaik, hogy lassan már nem lehet követni a számozást. Fura is volt, hogy a társasjátékokra specializálódott japán cég eddig nem lovagolta meg ezt a hullámot, főleg, mert nincs is annál mókásabb, mint amikor egy rakás, zenélni nem tudó ember próbál létrehozni valamit.
A Nintendo ezért nagy adósságot törlesztett, amikor piacra dobta a Wii Musicot, meg persze óriási veszedelmet is szabadított a világra.
A szoftver azért jobb, mint microsoftos társai, mert nem kell hozzá külön hardver, műanyag gitár vagy valami célszerszám, a feladatokra nyugodtan használhatjuk a mozgásérzékelős távirányítót is. Ezt minden alkalommal a kiválasztott hangszernek megfelelően kell rángatni, amikor gitár, pengetek vele, amikor dob, egyszerűen verem a levegőt, furulyánál a számhoz veszem, és nyomkodom a gombjait, mintha lefognám a lyukakat, amikor meg karmestereset játszom, hadonászok vele.
A legjobb az, amikor összedugunk több távirányítót és jammelünk. Elvileg ez azt jelentené, hogy közösen zenélünk, a gyakorlati tapasztalatok szerint azonban inkább egy antraxszal felérő biológiai fegyvert hozunk létre. Legalábbis az első néhány alkalommal feltétlenül borzalmas lesz a végeredmény.
Pedig a Music ad még egy kedves öreg mestert is, aki olasz akcentusban beszél halandzsanyelven, és aki megpróbálja belénk verni az alapokat. Ritmusok, szólamok, mikor, mire kell figyelni, hogyan kell tartani a távirányítót. Két perc után azt hiszi már a játékos, hogy mindent tud, jöhet a próba, pedig hát nagyon messze vagyunk még bármitől, ami zene. Ennek megfelelően olyan is lesz a jam: én zongorával, a többiek dobbal, klarinéttal és trombitával próbálkoznak, aztán perceken belül megfájdul a fejünk. Pedig úgy tűnik, azt csináltuk, amit kell: követtük a képernyő alján megjelenő ritmust, amikor jött egy ti vagy tá, megszólaltattuk a hangszereinket.
Aztán rájöttünk, hogy ennél azért összetettebb a történet: ritmustól függetlenül mindegyik játékosnak van saját szólama, amit a + gomb megnyomásával tudunk elővarázsolni, és ami pontosan megmutatja, mikor kell belépnünk, mikor kell lenyomnunk egy billentyűt vagy fújnunk egy jó mélyet.
Neki is estünk a The Monkeys: Daydream Believer című számának, ami nemcsak azért jó, mert 42 éve egyfolytában ennek van a legviccesebb videóklipje a világon, hanem mert viszonylag egyszerű a dallama is.
Ezzel együtt elsőre tragédia a végeredmény, ötödikre is, de tizedik próbálkozásra már egészen élvezhető a létrejövő zaj, kipróbálhatunk hát más dallamokat is. A Wii Music jól keveri a klasszikus és modern zenéket, bár a modern alatt is több évtizedes slágerekre kell gondolni. A hangminőség nem valami jó, hiszen midit használ a játék, ettől az előadások liftzenésre sikerülnek, de egy idő után már ennek is örülni tudunk.
A legnehezebb talán a karmesteri feladat, pedig ilyenkor tényleg csak hadonászni kell a távirányítóval. De ha nem jól találjuk el a ritmust, ha nincs elég harmónia a mozdulatainkban, ha nem tudjuk, mikor kell lassan, finoman, mikor erőteljesen, dinamikusan irányítanunk a zenekart, sosem leszünk képesek emészthető minőségben levezényelni Bizet Carmenjét.
Aki megunja a szimpla zenélést, találhat kisebb feladatokat is a játékon belül. Ilyen például, amikor csengetnünk kell, senki ki nem találná, egy csengővel, ez a rész emlékeztet talán a legjobban a zenélős konkurensre, a Guitar Heróra: a képernyő alsó felén halad el a dallam jobbról balra, és nekünk a megfelelő pillanatban kell megráznunk a bal vagy a jobb kezünkben markolt távirányítót. Attól függően, hogy melyik mozdul, más-más hang szólal meg, téveszteni nem ér.
A legjobb persze mégis az önfeledt jammelés, amiben ugyan sosem jutunk majd el odáig, hogy azt zseniálisnak lehessen nevezni, ráadásul 30-35 percnél hosszabb ideig nem is tud egy huzamban lekötni a Wii Music, arra mindenképp jó a játék, hogy megint könnyesre röhögjük magunkat, magunkon.
Szöveg: Magyarósi Csaba
Fotók: Nintendo
