Az érzékek felszabadítása
Bill Viola
„Életemben először úgy éreztem, hogy az érzékeim felszabadultak" - meséli Bill Viola egy 21 éves korában a Los Angelestől néhány órányi autózásra fekvő Death Valley nemzeti parkban, a sivatagban tett kirándulásáról a Sunday Morning Heraldnak 2005-ben adott interjújában. Legyen az videó, hanginstalláció vagy opera-előadás, az 1951-ben született, Los Angelesben élő amerikai médiaművész munkái az érzékek felszabadításának ugyanezt az élményét teszik átélhetővé a közönség számára.
A XV. századi kápolna belsejében három oltár. A félhomályban vízesés, lezúduló víz hangját halljuk szüntelenül, s az oltárokon elhelyezett gigantikus HD-képernyők tűéles képein emberi alakok, fiatalok, idősek, egy-egy középkorú férfi vagy nő tűnik elő lassan egy vízfüggöny mögül. A vízfalon túli világból nem szűrődnek át színek, a tér a függönyön túl és innen is végtelen, sötét, csak az alakok körül bontja meg fény. S az alakok is csak akkor kapják meg színeiket, ha a csobogó vízfalon lassan, alig mozdulva áthatolnak, s már ideát vannak, a világnak abban a részében, ahol mi, az élők. Más képeken, ugyanebben a műben magukból a testekből tör elő a víz. Néha a halálon túli létből kelnek elő az alakok, máskor a lét előtti nemlétből születnek elénk.
Bill Viola videóművész
1951. január 25-én született, Queensben (New York). Queensben és Westburyben nőtt fel.
1973-ban szerzett diplomát (BA) a Syracuse University Experimental Studieos of the College of Visual and Performing Artsban. Első állása, mindjárt a diploma után, a Syracuse-i Everson Museum of Artban volt, ahol videótechnikusként dolgozott.
1973 és 1980 között David Tudor zeneszerzővel dolgozott és lépett fel a Rainforest együttesben, amely később a Composers Inside Electronics nevet vette fel.
1974 és 1976 között a firenzei Art/Tapes/22 videóstúdió műszaki igazgatója volt. Itt olyan művészekkel ismerkedett meg, mint Nam June Paik, Bruce Nauman és Vito Acconci.
1976-1977-ben a Salamon-szigeteken, Balin és Jáván töltött hosszabb időt a helyi tradicionális előadó-művészetek tanulmányozásával.
1977-ben Violát a melbourne-i La Trobe University meghívta egy kiállításra. A kurátor Kira Perov volt, akivel később összeházasodtak, s azóta is együtt élnek és dolgoznak.
1980-ban Japánba utaztak, s másfél éven át a zen buddhizmust tanulmányozták. Eközben Viola a Sony Corporation's Atsugi Laboratories rezidens művésze volt.
1983-ban Viola videóművészetet kezdett tanítani a kaliforniai Valenciában működő California Institute of the Artsban.
1995-ben a Velencei Biennálén Bill Viola munkáit mutatta be az Egyesült Államok pavilonja.
2000-ben beválasztották az American Academy of Arts and Sciencesbe.
A világ legjelentősebb múzeumaiban és kiállítóhelyein több száz egyéni és szólókiállításon szerepeltek művei. 2007-ben a Velencei Biennálén is önálló kiállítással szerepelt. Számos nagy művészeti díj, köztük az 1984-es Polaroid Video Art Award, az 1987 óta az American Film Institute által kiadott Maya Deren Award, az 1993-as Medienkunstpreis, Zentrum für Kunst und Medientechnologie, Karlsruhe és Siemens Kulturprogramm, a 2003-as Cultural Leadership Award, a 2006-os német NORD/LB Art Prize tulajdonosa.
2009-ben megkapta a katalán tartományi kormány Premi Internacional Catalunya kitüntetését.
(Forrás: www.billviola.com, wikipedia, katalógusok)
Világóceán a kápolnában
Bill Viola 2007-ben, a Velencei Biennálén, a San Gallo-templomban állította ki Ocean Without a Shore (Parttalan óceán) című munkáját, amelyben, mint minden munkájában, a digitális technológia éppen elérhető csúcsát használja eszközként, hogy műveit az éppen lehető legteljesebb formában tegye élménnyé nézői számára. A HD nyújtotta vizuális lehetőségeket Viola ebben a munkában (is) még egy olyan módon is kiaknázta, hogy a szokásosnál lényegesen nagyobb sebességgel rögzítette a mozgásokat, majd ezeket a normál sebességre visszalassítva sikerül olyan hatást keltenie, mintha a lassú mozgásokban egy pillanatra sem lenne törés, a testek akadálytalanul, gravitáció nélkül, folyamatosan mozognak a térben. (A lassított mozgás Viola munkáinak jellegzetes vonása.)
A képek és a tér tökéletesen működik együtt és adódik össze a munka jelentéseivé. A képernyők nemhogy idegenül nem hatnak a középkori templombelső derengésében, hanem teljesen organikusan van jelen a legfejlettebb XXI. századi technika. A technika jelenléte szinte észrevehetetlen marad, egyáltalán nem távolít el a képtől, a néző nem a kép hordozójára, hanem magára a képre koncentrál. Viola és a videóművészet legnagyobb neveinek a szolgálata többek között éppen abban áll, hogy munkáikban világosan érződik: a digitális technológia nem különlegesség, hanem éppen olyan eszköz, mint a festő számára a vászon vagy mondjuk a szobrász számára a márvány. Az adott mű létrehozására ez a médium, ennek a lehetőségei és eszközei a természetesek és a legalkalmasabbak.
Videó a gyűjteményben
A videóművekkel kapcsolatban gyakran kérdés, hogy hogyan gyűjthetők. Hogyan jelennek meg az ember otthonában? Egyáltalán hogyan viszi haza? Mit visz haza? A technikai eszközzel együtt vagy azok nélkül vásárolja meg az, akinek tetszik? Természetesen mindez az adott műtől függ, hiszen videóművet, illetve médiaművészeti munkát rengeteg formában készítenek. Egy dolog azonban biztos: sok tekintetben az ilyen munkák vásárlása egyáltalán nem tér el a hagyományosabb médiumok, festmény, szobor, fotó vásárlásától. Az, hogy mondjuk egy videómunkát a megfelelő és az esetek többségében bárki számára hozzáférhető technológiával le lehet másolni, nem sokat jelent. Kis ráhagyással ez annak felel meg, mintha a Mona Lisáról fotót készítene valaki vagy mondjuk egy szintén vászonra festett másolatot. A médiaművészeti munkák ugyanis hitelesen csak meghatározott számban léteznek. A művész eldönti, hogy egy vagy mondjuk három, esetleg öt (időnként több) példányban létezzen az adott munka. Ezek és csak ezek a példányok tekinthetők hitelesnek, a művész aláírja őket és tanúsítványt is ad róluk. Sok esetben maga az eredeti példány nem is igen kerül ki a dobozból, hanem külön bemutató példányt mellékelnek az esetleges prezentáció, kiállításokon való szerepeltetés céljára.
Ami az eszközöket illeti, van olyan mű, aminek az esetében a vásárlónak csak a hordozót, például a DVD-t, a memóriakártyát adják oda. Más munkáknál a monitor, a lejátszó és egyéb eszközök is részei az eladásnak.
Természetesen a művész dönthet úgy is, hogy a munkáit éppen nem óvja a túlzott sokszorosítástól, hanem kihasználja az abban rejlő lehetőségeket. Amellett, hogy vannak kevés példányos művei, Bill Viola egyes munkái például sok példányban szabadon megvásárolhatók videószalagon otthoni vetítésre. Még ennél is radikálisan más álláspontot képvisel például a kereskedelmi szemléletet teljesen elutasítva Steina Vasulka, aki egy budapesti látogatása alkalmával a kérdésre, hogy bárki letöltheti sok anyagát a webről, azt mondta: „de hiszen arra van, hogy minél többen lássák".
Digitális zene
Viola általában komoly stábbal dolgozik. Az Ocean Without a Shore esetében például 20 fős technikai személyzet mellett 20 színész működik közre. A közreműködők számát tekintve még nagyobb volumenű s persze egészen más jellegű, de Viola életművének természetes részét alkotó együttműködés volt a művész 2004-es közös munkája Peter Sellars rendezővel és Esa-Pekka Salonen karmesterrel Wagner Tristan és Izoldájának színrevitelében. A művet részenként a Los Angeles Philharmonic mutatta be 2004-ben, majd ebben a formában a 2007-ben New Yorkban a Lincoln Center for the Performing Arts programjában szerepelt. A teljes mű világpremierje 2005-ben volt az Opéra National de Paris, Bastille-ban. Az előadás folyamatosan jelen lévő kulcselemei Viola hatalmas, lassú videói, amelyeket háttérként vetítenek.
Amellett, hogy a hangok videómunkáiban is komoly szerepet kapnak, Viola életművében folyamatosan jelen van a zene. 1973 és 1980 között David Tudor zeneszerző Rainforest nevű, majd a Composers Inside Electronics néven szereplő együttesének tagja volt. 2000-ben pedig három számból álló videósorozatot készített a Nine Inch Nails világturnéjához.
Misztikum és zen, kereszténység és iszlám
Akár videó, akár zene - Bill Viola munkái a lét alapélményeivel foglalkoznak. A művész munkáit a világ gyakorlatilag összes fontos helyén bemutatták, a londoni National Gallerytől a Guggenheimekig, a New York-i Metropolitantől a velencei biennálékig. A születés, szerelem, halál, emberi érzelmek témáinak képei és hangjai kerülnek elénk, letisztult, egyszerű alakzatokban, amelyeknek a formai jegyeiben, fényviszonyaiban gyakran a különböző misztikus hagyományok, a keresztény misztika, az iszlám szufizmus, de legalább ennyire a zen áthallásait, helyesebben áttűnéseit érezhetjük.
A század nagyjai közt
Bill Viola munkáinak említése már csak azért is időszerű, mert idén májusban a katalán tartományi kormánytól komoly kitüntetést kapott. A Premi Internacional Catalunya díjat, amelyet 2009-ben Violának ítélt oda a kiemelkedő katalán Generalitat elnöke mellett művészekből, kritikusokból, zenészekből, építészekből, filozófusokból álló zsűri, a katalán kormány 1989-ben hozta létre, hogy a kulturális és tudományos fejlődéshez a legfontosabb teljesítményekkel hozzájáruló tudósokat, művészeket, filozófusokat elismerjék. Az évente odaítélt díj 100 ezer euróval jár. Eddig többek között a világ egyik legnagyobb hatású antropológusa, a francia Claude Lévi-Strauss (2005), Amos Oz izraeli író (2004 megosztva), Sari Nusseibeh palesztin filozófus (2004 megosztva), Harold Bloom amerikai kritikus, esszéíró (2002), Doris Lessing brit író (1999), Václav Havel író, cseh elnök (1995), Msztyiszlav Rosztropovics orosz csellista (1992), Jacques Cousteau oceanológus (1991), Abdus Salam pakisztáni fizikus (1990), az első évben, 1989-ben pedig Karl L. Popper brit filozófus kapta.
Szöveg: Szabó Pál
A témáról a weben: www.billviola.com
