A média: hatalom?

Tényfeltáró újságírás a világban és Magyarországon

A média: hatalom - véli a nagyközönség és az újságírók jó része. A közkeletű nézet optimista változata arra utal, hogy a „negyedik hatalmi ág" képviselői, vagyis a hivatásos zsurnaliszták ellenőrzik a politikai és az üzleti eliteket. A demokrácia nem a bizalomra épül, hanem a gyanúra.

A hatalommegosztás elvén alapuló politikai berendezkedést, a fékek és ellensúlyok hálózatát az a tapasztalat indokolja, hogy a szabadon választott tisztségviselők is hoznak a közjó szempontjából rossz, pusztán önös érdekeiket tükröző döntéseket. Ebben a rendszerben az újságírók társadalmi megbízása egyebek mellett arra szól, hogy a választókat képviselve „őrkutya" módjára „csaholjanak": jelezzék, ha a politikus hatalmát nem arra használja, amire a mandátuma szól.

Különösen a tényfeltáró újságírók feladata az, hogy feltárják azokat az ügyeket, amelyeket szereplőik igyekeznek titokban tartani a választók előtt, leleplezzék a hatalmi visszaéléseket, a részrehajló politikai döntéseket - elsősorban a korrupciós ügyeket, vagyis azokat, amelyek során közpénzek magánzsebekbe folynak. Az adófizetőknek jogukban áll tudni, hogy a kormány mire költi a pénzüket, hiszen - amint Thomas Paine írta már 1791-ben - „a kormányzatban minden ember tulajdonos". A hatékony tényfeltáró újságírás előfeltétele az, hogy a hírmédia független legyen a politikai és gazdasági elitektől. Az újságírók tényfeltáró riportjait a feltárt hibák korrekciójának, a felelősök politikai és jogi elszámoltatásának kell követnie.

Az újságírás története látszólag számos példával illusztrálja ezt a tézist. William Howard Russel, a Times haditudósítója 1853-ban, a krími háborúban a brit sereg élelmezési és egészségügyi ellátásának súlyos hiányosságairól számolt be. Ezzel sikerült elérnie, hogy a hadvezetés javítson katonái ellátásán; egyes források Russel hatásának tulajdonítják a hadügyminiszter bukását is. Nellie Bly, a New York World újságírója 1887-ben - betegséget színlelve - a Blackwell-szigeti elmegyógyintézetbe utaltatta magát. Miután lapjában megírta az ott talált siralmas egészségügyi állapotokat, a kormány megreformálta az intézményt, az ágazat költségvetését pedig jelentős összeggel növelte. Ida M. Tarbell 1902-ben a szintén amerikai McClure's Magazine-ban közölte a Standard Oil Company monopolista törekvéseiről szóló írását; a törvényhozó ezután korlátozta a trösztök hatalmát. Ami a közelebbi múltat illeti: 1994 és 1997 között a brit Guardian cikksorozatot közölt azokról a konzervatív parlamenti képviselőkről, akik lobbicégek érdekeit képviselték az alsóházban. A cikksorozat nyomán többen lemondtak mandátumukról; egyes vélemények szerint a sajtóbotrány szerepet játszott a konzervatív párt 1997-es választási vereségében is.

Bár a hasonló példákat tovább lehetne sorolni, a közvélemény és a szakma egy része pedig megkérdőjelezhetetlennek tartja a „média: hatalom" tézisét, a szakírók szkeptikusak. A tényfeltáró újságírás egyik ünnepelt esetét, a CBS televízióban Ed Murrow és munkatársai által feldolgozott McCarthy-ügyet (1953-54) elemző Wisinger István például arra hívja fel a figyelmet, hogy a szenátor „politikai hatalomból való eltávolítása... viszonylag sokáig tartott". A Washington Postban feltárt, nem kevésbé nevezetes és a tényfeltáró újságírói pályára számos fiatalt vonzó Watergate-ügyet (1972-74) vizsgáló Daniel Hallin azt írja: ha Nixon kerüli a konfrontációt és többségi támogatottságot élvez a kongresszusban, akár meg is őrizheti hatalmát. Hallin ugyancsak utal arra, hogy az első újságcikk és a felelős politikus lemondása között évek teltek el; szerinte Carl Berstein és Bob Woodward munkája az elnök bukásának csupán szükséges, de nem elégséges feltétele volt.

A harmadik magyar köztársaság első tíz évének sajtóbotrányait - köztük a Simicska-ügyet - vizsgálva Terestyéni Tamás a „nyilvánosság erőtlenségéről" ír, és arra a következtetésre jut, hogy a médiában feltárt korrupciós ügyek legfeljebb átmeneti népszerűségvesztést hoztak a pártoknak, de a közvetlen felelősök többnyire megúszták őket. Az Élet és Irodalom tényfeltáró riportjainak utóéletét elemző Sükösd Miklós szerint a lapban közölt leleplező írások hatása korlátozott volt: „nincs kibeszélés, válasz, elmarad a botrányt okozó rendszer reformja". A „következmények nélküli ország" teóriáját vezető szerkesztőkkel folytatott beszélgetései alapján Krúg Emília is megerősíti tanulmányában. Nem biztos, hogy a következménynélküliség magyar sajátosság: James Curran szerint a tényfeltáró újságírás gépezete hasonlóan akadozva jár az olyan nagy múltú demokráciákban is, mint az Egyesült Királyság. Ezt azzal magyarázza, hogy az ottani újságíró-társadalom nem egységes; a média politikai és üzleti érdekek mentén tagolódik (azaz nem a társadalom egészét képviseli, hanem partikuláris érdekcsoportok nevében beszél), a mindenkori kormányzattal rokonszenvező orgánumok pedig ellenségesek a kabinethez kritikusan viszonyuló médiumokkal szemben.

Hazai kontextusban Sükösd Miklós „klánújságírásról", Gálik Mihály „dosszié-újságírásról" ír. Mindketten arra utalnak, hogy a magyar újságírók nemegyszer a politikai erők által hatalmi megfontolásokból kiszivárogtatott ügyeket írják meg, ahelyett hogy maguk tárnák fel a kétes eseteket - vagyis kevés a valóban független újságíró és médium. Abban is egyetértenek, hogy Magyarországon valódi, a szó angolszász értelmében vett tényfeltáró újságírásról csak ritka, elszigetelt esetekben lehet beszélni. Ezt az anyagi források hiányával - a magyarországi médiapiac kis méretéből fakadó csekély bevételekkel - magyarázzák.

A tényfeltáró újságírás állítólagos hiányának ugyanakkor ellentmond, hogy az efféle újságírói teljesítményt díjazó Soma Alapítványhoz 2007-ben 35, 2008-ban közel 40 pályamű futott be, vagyis a nyári „uborkaszezontól" eltekintve átlagosan szinte minden hétre jutott egy új ügy. Ebből tehát inkább az következik, hogy van ugyan tényfeltáró újságírás Magyarországon, de többnyire láthatatlan marad - vagy a következményei maradnak el a várakozásoktól.

Írásunkban a magyarországi tényfeltáró újságírás sajátosságait igyekszünk feltárni. Hét olyan ismert újságírót faggattunk a hazai helyzetről, aki az elmúlt években nagy visszhangot kiváltó ügyeket tárt fel, ezért munkája elismeréseként szakmai díjban részesült. Különösen arra voltunk kíváncsiak, szerintük van-e tényfeltáró újságírás, és ha igen, a hazai gyakorlat miben különbözik az angolszász országokétól, szembesülnek-e politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlással, honnan származnak a riportjaikat útjukra indító információk, és milyen következményeik voltak az általuk feltárt korrupciós ügyeknek.

Ez nem Amerika

Pethő András, az Origo újságírója szerint a magyar médiavalóság teljesen más, mint az angolszász: „Amerikai újságíróktól gyakran hallottam, hogy egy-egy sztorijuk alapján elkezdett nyomozni az FBI vagy más hatóság. Igaz, ott sokkal megalapozottabb cikkek születnek. Itthon sokszor inognak az állítások, következtetésektől, újságírói spekulációtól, bizonytalan tényektől hemzsegnek a cikkek. Az újságírók olykor még azt sem kérdezik meg, akiről az írás szól." Pethő hozzáteszi: „Talán szerencsés vagyok, de mostanáig se helyreigazítási kérelem, se feljelentés nem volt ellenem. Ha a témát alaposan körbejárom, és minden adatot bizonyítani tudok, nem lehet gond."

A tényfeltárás sajátos újságírói mentalitást igényel: olyanok űzik, akik nem elégszenek meg az elsődleges információk visszaadásával. „Az angolszász országokban, ha van egy nagy sztori, minden orgánum utánamegy, és a sajátjaként kezeli. Így hírverseny alakulhat ki, a follow-up, az utánkövetés megoldott" - magyarázza Pethő. „Nálunk viszont ha egy lap már belekóstolt a sztoriba, más nem nagyon foglalkozik vele."

Vajda Éva, az Élet és Irodalom és a Manager Magazin volt munkatársa úgy látja, az angolszász országokban azért más a helyzet, mert a társadalom többi alrendszere is jobban működik: „A Watergate-ből nem csak azért lett ügy, mert a Washington Post nem adta föl, hanem mert a szenátusi vizsgálóbizottság, majd az ügyészség tette a dolgát. Egy hozzánk hasonló átmeneti társadalomban nehezen várható el, hogy minden működjön. Nem is működik. Ahogy a sajtó sem. Nem igazi kérdéseket tesz föl, hanem állandóan spekulál: mi van a háttérben, ki telefonált, ki a nagy hirdető. Egész mással foglalkozik, mint amivel kellene."

„Létezik magyar tényfeltárás, bár jelentősen eltér a lényegesen színvonalasabb brittől vagy amerikaitól. Ott nem számít kivételnek, ha felgöngyölítenek egy ügyet, az elkövetőt kiveti magából a társadalom, az igazságszolgáltatás pedig teszi a dolgát" - véli Bodoky Tamás, az Index újságírója. „Nálunk rothad az egész rendszer, a korrupció a fő szabály. A politikai pártok úgy tesznek, mintha totális háborúban állnának egymással, de csak a rendszer keretein belül vívnak. Sokat tudnak egymásról, a végén pedig kiegyeznek."

Rádi Antónia, a HVG újságírója szerint Magyarországon is létezik tényfeltáró újságírás: annyi, amennyit a piac elbír: „Aki minőséget árul, és nem átverést, arra igenis van szükség. Bár néha a teljes média hibázik, mint amikor lehozta Petőfi Attila, a Nemzeti Nyomozóiroda vezetőjének nyilatkozatát, miszerint a cigánygyilkosság-sorozatnál magányos az elkövető. Értsd: »Kedves bűntársak, lehet jönni feldobni a többieket.« Petőfi használta a médiát, azon keresztül üzent a bűnözőknek."

Sághy Erna, korábban a Figyelő, ma a HVG munkatársa ugyancsak úgy gondolja: nálunk létezik a klasszikus műfaj: „A tényfeltáró újságíró addig megy, míg meg nem érti és fel nem tárja az ügyet. Ilyen volt számomra az Omninvest-sztori a Figyelőnél. A cég azt állította: az ÁNTSZ-szel közös kutatás alapján megtalálta a madárinfluenza elleni oltóanyagot, és elkezdi a vakcina gyártását. A sajtótájékoztatón a helyettes tiszti főorvosnak feltettem egy logikus kérdést: mennyit költött erre a magyar állam? Erre a hölgynél adásszünet, és a válasz: erről nem beszélhet. Ekkor nyilvánvalóvá vált, valami nincs rendben. Persze utánamentem, és ameddig újságíróként el lehetett jutni abban, hová folyt az állami pénz, addig eljutottam."

Politikai és gazdasági nyomás

Somlyódy Nóra, a Magyar Narancs újságírója a finanszírozhatatlanságot tartja a magyar tényfeltáró újságírás egyik legfőbb problémájának: „Ma alig van olyan médium, amely az oknyomozó újságírást - amennyiben van ilyen ambíciója - képes lenne eltartani. A független pályázati pénzforrások esetlegesek, elapadhatnak, nagyobb volumenű ügyeken képtelenség csupán abból dolgozni, ami rendelkezésre áll" - véli. „Azért van bennem optimizmus. Remélem, idővel a magyar nyilvánosságban is nő az oknyomozó újságírás presztízse, és tíz év múlva más lesz a helyzet."

Bódis András, a Heti Válasz újságírója egyetért abban, hogy a pénz létkérdés: „Az oknyomozás rákfenéje, hogy kis költségvetésű lapok művelik a nagy tőkével rendelkező kereskedelmi médiumok helyett." Olykor pedig maga a médium tulajdonosa az ellenérdekelt. „Bár a Heti Válasznál a Strabag-cikk tulajdonosi szintű probléma volt - állítja Bódis -, végül nem okozott gondot, és lejött az írás."

Nem ez a jellemző, hiszen erős a médiára nehezedő gazdasági nyomás. „Van cégkomplexum Magyarországon, amely szinte az egész médiát a kezében tartja a kereskedelmi tévéken keresztül a párt közeli újságokon át a helyi lapokig - véli Bódis. - Vagyis nemcsak az úgymond pénzsóvár, mocskos pártpolitika irányít mindent. Az üzleti világ sem különb. Sőt: a pártpolitika, a média és a gazdasági elit szorosan összefonódó, egymásra épülő és egymásra utalt egységként működik."

Vajda Éva szerint van lehetőség, csak élni kell tudni vele: „2005 novemberében címlapon hoztuk Matáv-ügyben a Sugár-Straub-párharcot, negyven emberrel beszéltem, belülről ismertem a céget, voltak forrásaim. Straub menesztésének történetét azért tudtuk megírni, mert korábban mélységében foglalkoztunk a vállalattal. Nem kellett, hogy a könyvvizsgáló a haverom legyen és súgjon - emlékszik vissza. - A sajtópertől pedig nem szabad megijedni. A média hibája, ha ezért nem hoz le egy írást. Sokszor csak bepróbálkoznak a cikkek szereplői. Azt viszont látni kell, mikor jogos az ügyfél felháborodása, mikor valós a tét, ha a tévedés komoly pénzügyi vagy egyéb kockázattal jár. De azért, mert valakinek nem tetszik, amit írunk, még nem kell eldobni a tollat."

Honnan származik az információ?

„Általában kiszivárogtatás adja az ötletet és az alapinformációt. Ritkán fordul elő, hogy az újságíró maga bukkan nyomra. Legtöbbször az ellenérdekelt fél jelentkezik névtelen levél vagy e-mail formájában - mondja Bodoky Tamás. - A Magyar Villamos Művek offshore-milliárdjairól szóló cikkemhez a tatabányai postán adta fel valaki a vállalat belső jelentéséből származó tíz oldalt. Könyvelői nyelvezettel megírt, név nélküli szöveg volt, de el tudtam indulni belőle. A feldolgozás csaknem fél évbe telt, rengeteg céginformációt kellett begyűjteni külföldről is, és legalább húsz emberrel beszéltem, mindig személyesen." Megesik, hogy Bodoky egyetlen nevet kap, miként az a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalról írt, a kutatás-fejlesztési összegek offshore cégekhez kerüléséről szóló cikke előtt is történt.

Azt már Rádi Antónia jegyzi meg, hogy lapja nem ad pénzt információért, ám magát a módszert nem tartja feltétlenül elítélendőnek: „Ma már komplett dokumentumokkal, titkos felvételekkel házalnak. Ezek a források legfeljebb alapanyagnak tekinthetők. Minden részletnek utána kell járni, igazságtartalmát ellenőrizni kell."

Rádi gyakran maga bukkan használható adatokra, a cégközlönyt, üvegzsebközleményeket, közbeszerzési értesítőt vagy más adatbázist olvasva: „Kaya Ibrahim történetére is így akadtam rá, és jutottam el az akkoriban vállalkozó Simicska Lajos cégeihez. Akkor jött az ötlet, hogy elővegyem a cégeit, amelyeket a kilencvenes évek eleje óta azért ismert már a média, amikor felröppent a hír, hogy APEH-elnök lesz belőle. Hasonlóan véletlen találat nyomán göngyölítettem fel, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség 200 millió forintot adott a TV2 Jóban-Rosszban című produkciójához azért, hogy a sorozat forgatókönyvébe beleszőjenek egy európai uniós pályázatról szóló szálat."

„Az információ magától ritkán repül be az ablakon" - sommáz Sághy Erna, aki számos háttérbeszélgetést folytat, amíg olyan információt kap, amelyet érdemesnek talál arra, hogy oknyomozásba kezdjen. „Gyakran dokumentumot is kapok, de mindig igyekszem feltérképezni, kinek áll érdekében, hogy »tájékoztasson«. Vigyázok arra, hogy semmilyen »segítő« ne irányítsa a munkámat. Hisz az újságíró maga is megtalálhatja a kulcsinformációt."

Sághy adott hírt elsőként Veres János volt pénzügyminiszter és üzlettársa, Kabai János számlacsalási ügyéről: „Veres azt állította, a bűncselekmény idején már rég kilépett az ominózus cégből. Nyíregyházán viszont azt hallottam, hogy korábban, már Veres idejében is zajlott a számlagyártás, sőt a miniszter utóbb azért távozott a cégtől, hogy a rendszert a háttérből működtetve eltűnjön a hatóságok szeme elől. Az információt természetesen kritikával kezeltem - meséli. - Kabai ellen akkor már jogerős ítélet szólt. Át kívántam olvasni a bűnügyi aktát, ám Lomnici Zoltán főbíró titkárságáról ötször is kidobtak. Méghozzá egy olyan, a sajtószabadságot súlyosan korlátozó, 2003-ban hozott törvény alapján, amelynek lényege, hogy bűnügyi iratokba kizárólag az érintettek nézhetnek bele."

Sághy végül mégiscsak bejutott a bíróságra. A kilencvenes évekből érvényben maradt eljárási rendelet szerint ugyanis az újságíró a bíróság vezetőjének engedélyével folyamatban lévő ügybe is betekinthet: „Végül az alapján kaptam lehetőséget. Négy hatalmas, vallomásokkal, nyomozati anyagokkal teli kartondobozt tettek elém. Semmit sem tudtam belőle használni, viszont találtam egy csatolt iratot: az egyik vádlott korábbi vádiratát, aki hamis számlát állított ki még Veres tulajdonosi ideje alatt. Ebből indultam ki. Így rajzolódott ki apránként a Veres-féle számlagyár. A pénzügyminiszterben fel sem vetődött, hogy magam találtam az információt, meg volt győződve, hogy az ellenfeleitől kaptam. Megjegyzem, ilyen botrányt követően minden normális helyen azonnal lemond a felelős. Nálunk a politika megvédte Verest." Az ügynek egyetlen következménye lett: eltörölték a rendeletet, amely alapján az újságíró betekinthetne a bűnügyi aktákba.

Pethő András is úgy látja: az információt minden szempontból ellenőrizni kell. A témára a legtöbbször ő is maga akad rá: „Szoktam nézegetni a minisztériumok üvegzsebadatait. 2007-ben a Miniszterelnöki Hivatal oldalán találtam egy szerződést, amely egy olyan tanulmányról szólt, amiről kiderült, hogy összeollózott fércmű. A cikk megjelenése után felhívott egy távoli ismerős: ha érdekelnek hasonló ügyek, találkozzunk. Ő mesélt arról, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől több milliárd forint értékű megbízásokhoz jutott egy cég, mindenféle verseny nélkül. A MEH-es történet után kirúgták Gyurcsány kabinetfőnökének helyettesét. Az NFÜ-s cikknek viszont nem lett következménye, az bonyolultabb volt, így könnyebb volt kimagyarázni is."

„Aztán az egyik információ hozta a másikat: Az NFÜ-s cikk megjelenése után végignéztem az arra érkező kommenteket. Ezek között szerepelt egy, amin éreztem, hogy a szerzője nagyon képben van. Írtam neki, elkezdtünk e-mailezni, rengeteg használható háttéranyagot küldött, amelyek eredetiségét más forrásból is le tudtam ellenőrizni. A munkám 2008. február elején kezdődött, márciusra készült el a cikksorozat első része. A következő anyag összeállítása három hónapot vett igénybe, persze közben más, apróbb sztorikon is dolgoztam" - emlékszik vissza Pethő.

Vajda Éva szerint ugyanakkor tíz éve sokkal kedvezőbb volt a helyzet, mint ma. Konstruktívabb volt a politikai kultúra, és több volt a remény, hogy normális országgá válunk: „Bár nehézkesen, de működött a rábeszélés, hogy az újságíró tényleg a valóságot szeretné megírni, és nem kér a mellébeszélésből. Ezért háttérbeszélgetéseken informátoraink sokszor el is mondták az igazat. Annak idején az Élet és Irodalomban mi is kaptunk dokumentumcsomagokat. De közlés előtt mindig utánajártunk a tartalmuknak. Nem az volt a lényeg, ki és miért adta, hisz sokszor kiderült, nem az a sztori, amit a dokumentum átadója láttatni szeretett volna. Ma sokkal több a célzott történet, ami részben az erős átpolitizáltságból fakad, részben abból, hogy rengeteg a PR-os. Közülük a profik tudják, hogyan kell beetetni az újságírókat, akik sokszor ahhoz is lusták, hogy egy sajtóközleményt átírjanak."

Minden botrány mögött létezik célzottság, ahogy a Kocsis-Hagyó-párviadal esetében is: „A BKV vezérigazgatójáról évekkel ezelőtt portrét írtunk a Manager Magazinban, a sajtó érdeklődését akkor mégse sikerült annyira felkelteni, hogy szembesítsék Kocsist a múltjával. Pedig ÁPV Rt.-s főprivatizátorként már a kilencvenes évek közepétől rendkívül sok fontos ügyben volt szerepe. Egy kultúrországban rég körbejárták volna életének minden mozzanatát. Nálunk a szakma húsz éve nem tart önvizsgálatot. A politikára vagy bármi másra keni, hogy nem végzi rendesen a dolgát" - mondja Vajda.

A Magyar Narancsot is gyakran megtalálják ismeretlen vagy magukat meg nem nevező informátorok: „Ezeket a híreket, értesüléseket, dokumentumokat a helyükön kezeljük. Megvizsgáljuk a forrást, és mérlegeljük, hogy az adott ügy nyilvánosságra kerülése milyen érdekeket szolgálhat. Hamis a közkeletű kép az újságíróról, hogy abból dolgozik, amit »kap«", és azt azonnal, kritika nélkül felhasználja - állítja Somlyódy Nóra. - Előfordult, hogy bejelentkezett hozzánk egy nagyvállalat újonnan kinevezett vezetője, hogy szeretne kitálalni az elődjéről, de az ilyet távolságtartóan kezeljük. A Narancsnál inkább a saját kutatás és tényfeltárás jellemző. Fontos az érintettek körén túl más forrásokból is alaposan tájékozódni a szóban forgó ügy hátteréről, és az értesülésekről egyéb források, dokumentumok alapján is meggyőződni. Egyetlen forrás sosem igazi forrás."

A „kész anyagokat" Bódis András sem szereti: „Az mindig bűzlik, ott nincs meg az újságírói kontroll. A Tatabányán feladott »BKV-MVM-s« csomagot mi is megkaptuk, de nem használtuk fel. Hiszen az időzített történet lett volna, amire nem az újságíró jön rá, nem ő irányítja. Az pedig nem oknyomozás. Ráadásul láncreakciót indít el: onnantól a média eszközzé válik. Persze a BKV-s bomba precedensértékű, ha nem robban, sose tudtuk volna meg, milyen végkielégítéseket fizetnek a cégnél. Hisz némely cikk nyomására korábban nem létező garanciák épülhetnek a rendszerbe."

Bódis szerint is általános vélemény a sajtóról, hogy ha információt kap, azt azonnal lehozza: „Főleg a politikusok vannak meggyőződve arról, hogy a média másoktól kapott patronokkal dolgozik. Ami részben igaz is, gyakran báb a média. Például az UD Zrt. ügyében irányított volt a kommunikáció: Szilvásy György négy újságírónak tartott napi eligazítást arról, mit és hogyan írjanak meg. Kérdés, ilyenkor hogyan minősíthető az újságírói szerep. Úgy hiszem, neki kell irányítania, ez mindennek az alapja."

Bódissal is többször előfordult, hogy véletlenül akadt egy hírre, és korábbi információk alapján meglátta az összefüggéseket: „Például a Kóka-féle Dataplex-ügy is véletlenül, egy másfél évvel korábban szerzett adat alapján indult. A Sukoró-ügy pedig úgy kezdődött, hogy valaki bent járt egy budapesti polgármesternél, akinek az asztalán egy ingatlanfejlesztési dokumentum feküdt. Az a valaki betekinthetett a dossziéba, én pedig véletlenül összefutottam vele, és az információmorzsák elégnek bizonyultak ahhoz, hogy elinduljak."

Nincs következmény?

„Nem az az érdekes, hogy az elkeseredett vagy átvert fél kiszivárogtat, ez mindenütt így megy. Az a hungarikum, hogy a legtöbb feltárt ügynek nincs következménye. De nem csodálkozom, hiszen az ügyészség és a rendőrség is »kézben van tartva«, ami nem az újságíró hibája" - véli Bodoky Tamás. Hozzáteszi, vannak üdítő kivételek, amelyek sikerélményt adnak: „A 2006. október 23-án történtek kapcsán sikerült módosítani a »jogos« rendőri fellépésről szóló narratívát. Egymás után jöttek a megkeresések, olvasói levelek, telefonok, hogy nem egészen úgy zajlottak az események, ahogy azt a rendőrség állítja. Névtelen forrással nem is foglalkoztam, hisz másképp nem konkretizálódhatott a történet."

Bodoky buktatta le Varga Gergelyt, a fővárosi főügyészség volt szóvivőjét is: „Jártam riportozni tárgyalásokra, ahol egy ízben feltűnt Varga is, és ordibálva, fenyegetőzve »figyelmeztette« a tanúkat, milyen következményei lesznek az esetleges hamis vallomásnak. Kirohanását az egyik tanú felvette a mobiltelefonján. Akkor még nem tudtuk Vargáról, hogy ügyész. Aztán amikor 2008 januárjában az ügyészség szóvivője lett, előkerestük a felvételeket. Ki is rúgták, de csak a szóvivőségből, ügyész maradhatott. Azóta egyéb ügyei is kiderültek, legutóbb vesztegetésen kapták, és egyik ügyfelével is intim kapcsolatba került."

Bodokynak 2000-ben rendszergazdák súgták meg, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal lehallgató szervereket telepít az internetszolgáltatókhoz. Demeter Ervin akkori titokminiszter eleinte ködösített, de Bodoky addig járt a nyakára, míg egyszer egy sajtótájékoztatón nem tagadott tovább.?Számos ügy viszont következmény nélkül marad: „Annak idején kormányzati forrásból kiszivárogtatták, hogy az előző kormány alatt kétes ügyletek zajlottak egy állami tulajdonú közhasznú társaságnál. Utánamentem az ügynek, és kiderült: a kormányoldal sem tiszta az állami cég körüli kavarásokban. Amikor megírtam a sztorit, perrel fenyegettek, egy nagy állami vállalat pedig hirdetési pénzek visszavonását helyezte kilátásba. Végül a politika győzött, nem folytathattam a sztorit" - mondja Bodoky.

Számos ügy viszont következmény nélkül marad: „Annak idején kormányzati forrásból kiszivárogtatták, hogy az előző kormány alatt kétes ügyletek zajlottak egy állami tulajdonú közhasznú társaságnál. Utánamentem az ügynek, és kiderült: a kormányoldal sem tiszta az állami cég körüli kavarásokban. Amikor megírtam a sztorit, perrel fenyegettek, egy nagy állami vállalat pedig hirdetési pénzek visszavonását helyezte kilátásba. Végül a politika győzött, nem folytathattam a sztorit" - mondja Bodoky.

Egy másik eset viszont nyilvánosságra került: az Országgyűlés sportbizottságában valaki párttársai helyett írt alá egy hivatalos dokumentumot. „Mikor ezt megírtuk, feljelentéssel fenyegettek, pedig írásszakértő állapította meg: az aláírások egy kéztől származnak. Végül én tettem feljelentést közokirat-hamisítás miatt, ami a Legfőbb Ügyészségig jutott, de végül ezt is eltusolták. Az ügyben sáros párt beáldozott egy irodistát, a nyomozást megszüntették. De az országgyűlés legalább leszavazta a Legfőbb Ügyészt emiatt" - meséli Bodoky.

Rádi Antónia szerint viszont a jó cikk maga a következmény: „Ha bírósági ügy vagy rendőrségi eljárás lenne belőle a rosszfiúk ellen, az újságírót is vegzálhatnák, bekérnék az összegyűjtött dokumentumot, tudakolhatnák, ki az informátor. Annak pedig nem örülnék." Azért Rádi Antóniának is akadtak jogi következménnyel járó ügyei: „Az én cikkem világított rá, hogy Ragács Imre volt MTV-elnök a nevelt lánya cégét televíziós feladatokkal bízta meg. Hűtlen kezelés miatt indult eljárás."

A HVG újságírónője személyes fenyegetést még nem kapott, bár, ahogy mondja, bőven elég a sok bírósági ügy, feljelentés: „Ez egyelőre nem Oroszország, az itteni tisztességtelenségben megőszült bárók nem bántanak. Igaz, a szélsőjobbról szóló anyagokat inkább nem írom alá. Nem szeretnék Molotov-koktélt kapni a lakásomban."

Rádi úgy tapasztalja: akinek gondja van egy közléssel, inkább személyiségjogi pereket indít, amelyekben nyolcszázezer és egymillió forint közötti összeg a tét. És ebben nincs benne az ügyvédi költség, ami szintén százezrekre rúg: „Ennek nyilván egyetlen kiadó sem örül. A HVG-nél mégsem fordult elő, hogy fenyegetés vagy más kényszerítő ok miatt ne jelent volna meg egy cikk. Miközben helyreigazítási kérelem alig érkezik." Mert nagy üzlet a kártérítési biznisz: „Szakosodott ügyvédek keresik az ügyeket és az ügyfeleket, majd felajánlják szolgálataikat. Hisz bárki bármiért perelhető. Ha a sajtótájékoztató után akár szó szerint idézem, ami ott elhangzott, vagy betűhíven idézek egy hivatalos közleményt, parlamenti felszólalást, akkor is mehetek a bíróságra. Ilyen szabályozás a világon nincs, egy BBC-s kolléga nem is értené" - mondja Rádi.

Sághy Erna korábbi lapjánál, a Figyelőnél tárta fel a Centrum Parkolóház visszaéléseit. Bár a címlappal tele volt a város, kezdetben senki sem reagált a sztorira. Pedig a cikk mondanivalója ütős volt: a parkolási bizniszben a Fidesz és az MSZP összefonódott, mindkét párt nyakig benne van a pénznyelő rendszer kiépítésében és működtetésében. „Majd az MDF sajtótájékoztatót tartott, Dávid Ibolya a Figyelőt lobogtatta, parlamenti vizsgálóbizottság felállítását követelte. Az ügy fontos szereplési lehetőséget adott neki, a korrupcióellenes fórumos küzdelem meghirdetése ekkor kezdődött. Az ország így figyelt fel a cikkre, utána sorra hívtak tévéműsorokba. A Centrum pedig beperelt, de a sajtópert megnyertük."?

Sághy Ernának is több sajtópere volt. „De olyan fenyegetést, amelyet komolyan kellett volna venni, nem kaptam. A nyilvánosság véd. A perrel való fenyegetéseket - amelyek gyakran csak ijesztgetésre szolgálnak - nem kell mindig komolyan venni. Inkább kezelni kell."

Vajda Éva nem osztja a szkepticizmust, hogy a cikkeknek nincs következményük: „Volt pár anyagom, aminek igenis volt. Rám nézve is. Amikor 2006-ban a Manager Magazinban a Magyar Telekom kapcsán megírtuk, miért nincs a vállalatnak éves mérlege, és hogy Straub Elek feltehetően belebukik az erről folyó vizsgálatba, ez meg is történt. Igaz, közben minket is elküldött a tulajdonos a laptól, Straub pedig azóta is megbecsült tagja az üzleti társadalomnak. Amikor az újságírók azt mondják, a cikkeknek nincs következményük, talán ilyesmire gondolnak. Ebben a szemléletben benne vannak a bemerevedett kelet-európai struktúrák, és az érzet, hogy a hatalmon lévőknek mindent szabad, úgyis mindent megúsznak. De az újságírók ezt önfelmentésre is használják."

Somlyódy Nóra szerint a mai tapasztalatok azt bizonyítják: illúzió egy leleplező cikktől közvetlen következményeket várni. „Egy jól dokumentált ügy később kamatozhat, hiszen forrásértékűvé válhat. A gyakori látszat ellenére a leírt tények nem légüres térben jelennek meg, hanem közvéleményt formáló anyagokká válhatnak. Érdekes eset a VII. kerületi ingatlanügy. Annak részleteit ugyanis számos újságíró feltárta, mégis határozottan az az ember benyomása, hogy politikai nyomás híján következmények nélkül maradt volna. De a cikk önmagában a jogi következményhez sosem elegendő" - mondja Somlyódi.

A per, illetve a perrel való fenyegetés a Magyar Narancsnál is mindennapos jelenség: „Szokványosak az olyan megjegyzések, mint a »többé a Magyar Narancsot nem veszem meg«, a »magának többet nem nyilatkozom« vagy a »beperelem, ha leírja«. Ez inkább fenyegetőzés, pszichológiai hadviselés. A főszerkesztőnk heti rendszerességgel jár a bíróságra. A törvény pedig nem minket véd, hiszen a bíróság előtt a lapnak kell bizonyítania az állításokat, és nem a cikkben szereplőnek azt, hogy ártatlan" - teszi hozzá a lap újságírója.

Olykor történnek „csodák" is: „A Sukoró-ügyben megesett, ami korábban még Magyarországon nem volt - mondja Bódis András. - A földcsere technikai részleteit az ügyészség hatóságilag vizsgálta, és továbbította a Központi Nyomozó Főügyészségnek."

Bódis Andrásnak is sok a pere, a bírósággal való fenyegetése pedig még több: „Ha akarnám, az összes cikkem miatt be tudnám magam perelni. Általában szavakon, kifejezéseken megy a jogi huzavona, nem a tartalmon. Ezért az anyagokban nem állítok, hanem körülírom az információkat, különben kapom is a személyiségjogi vagy rágalmazási pert. Magyar Bálint abból él, hogy nagy összegekre pereli az újságírókat. De olyan fenyegetés, amit komolynak éltem volna meg, nem volt. A nagyhalak persze nem telefonálnak, csak szólnak, hogy szeretnének nagyobb összegért hirdetni a lapnál. A gazdasági befolyásolás sokkal erősebb, és szinte a teljes magyar médiában előfordul."

Zárszó

A megkérdezett újságírók többsége egyetért abban, hogy a magyarországi tényfeltáró újságírás minősége elmarad az angolszász országokban tapasztalttól. A hazai riportok gyakran spekulációkon, meg nem erősített tényeken alapulnak - igaz, szakmai színvonaluk javulni látszik.

A megkérdezettek többsége arról is beszámolt, hogy a magyar tényfeltáró újságírónak nemegyszer politikai és (a politikaival összefonódó) gazdasági nyomással kell szembesülnie. Megerősítették azt is, hogy a médiumok jellemzően nem tartják napirenden a korrupciógyanús ügyeket: a vitatható eseteket felvetik ugyan, de aztán rövid időn belül ejtik azokat. A napirendre kerülő újabb ügyek - amelyek előállításáról a politikai pártok által foglalkoztatott spin doctorok rendre gondoskodnak - villámgyorsan kiszorítják a tényfeltáró riportokban megfogalmazott visszaélések kérdését. Talán ennél is figyelemre méltóbb - és ezt már mi tesszük hozzá -, hogy a politikai elitek sem tartják huzamosabb ideig napirenden a rivális erőknek a médiában napvilágot látott kétes ügyeit, és jellemzően nem sürgetik azok bírósági kivizsgálását sem (noha retorikájuknak mind a jobb-, mind a baloldalon visszatérő eleme az „elszámoltatás").

Az újságírókkal folytatott beszélgetések némileg árnyalják azt a pesszimista képet, amely a szakírók írásaiból rajzolódik ki. Válaszaikból az derül ki: a „klánújságírás" vagy „dosszié-újságírás" sémája nem minden esetben fedi a valóságot. Miközben azt megerősítették, hogy az egymással versengő politikai erők a médiát saját pártpolitikai harcaikban próbálják eszközként használni, és hogy ennek érdekében gyakorta szivárogtatnak ki a riválisaikra nézve terhelő információkat, azt is elmondták, hogy az újságírók többnyire rutinos gyanakvással kezelik a kezükbe jutott adatokat, és többszörösen ellenőrzik azokat - nemritkán pedig saját maguk kutatják fel a korrupciógyanús ügyeket. Arra, hogy az újságírók mennyire kezelik autonóm módon a birtokukba jutott információkat, illetve mennyire kutatják maguk fel a terhelő adatokat, aligha van általános érvényű szabály - ez a leginkább az adott szerkesztőség szakmai ethoszától és az adott újságíró szakmai elkötelezettségétől függ.

Bár a megkérdezett újságírók nem reprezentálják a hazai újságíró-társadalom egészét (hiszen épp azokat a zsurnalisztákat kerestük meg, akiknek tényfeltáró munkája visszhangot váltott ki), zömük úgy véli: nem igaz, hogy a hazai tényfeltáró újságírás mindig következmények nélkül maradna. A harmadik magyar köztársaság rövid történetéből hiányoznak ugyan az olyan látványos ügyek, mint például az amerikai Washington Postban kezdeményezett Watergate-ügy vagy a brit Guardian leleplezéssorozata, de a hazai tényfeltáró újságírók is nemegyszer kényszerítették magyarázkodásra az általuk feltárt ügyekben érintetteket. Egyes - igaz, a hierarchiában alacsonyabb pozíciókat betöltő - köztisztviselők pedig búcsút mondhattak állásuknak. És bár a jogi következmények gyakran elmaradtak vagy a lassú bírósági eljárásoknak köszönhetően még váratnak magukra, a népszerűségvesztésben megmutatkozó politikai következmények Magyarországon sem ismeretlenek.

A hazai tényfeltáró újságírás létező, de korlátozott hatásában ugyanakkor - amint az az újságírókkal folytatott beszélgetésekből is kiderült - szerepe van annak is, hogy a legnagyobb közönségrészesedésű és bevételű médiumok: a kereskedelmi televíziók nemigen vesznek részt az efféle riportok készítésében, a más médiumokban megjelent leleplező munkákról pedig ritkán számolnak be. A hazai tényfeltáró újságírás viszonylagos sikertelenségének magyarázata tehát elsősorban nem az elkötelezett sajtótermékek és újságírók hiányában, és nem is feltétlenül a költséges oknyomozói munkára fordítható források szűkösségében keresendő, hanem abban, hogy a műfaj ma főként a viszonylag kevesek által olvasott hetilapokban és online hírportálokon él, miközben a sokak által figyelemmel követett televíziók és rádiók kevés teret biztosítanak neki. A politikai elitek tagjai pedig nem érzik szükségét annak, hogy olyan vádakra reagáljanak, amelyekről a nagyközönség zöme nem is értesült.

Szöveg: Bajomi-Lázár Péter, Lampé Ágnes