Valóság és képzelet határán

Pippilotti Rist

Pippilotti Rist munkái mindenkit magukkal ragadnak. Legyen az kifinomult műértő, kortársművészeti ínyenc, vagy akár olyan valaki, aki csak most ismerkedik a videoművészettel.

A svájci alkotó kitűnően ért ahhoz, hogy rabul ejtse a néző érzékeit, szemét szép formákkal, ragyogó színekkel, fülét kellemes zenékkel, melyeknek olykor a szerzője is ő maga. A produkciók vonzerejét növeli, hogy a mozgóképet szinte mindig valamilyen installációba helyezi, nemegyszer kellemes pozíciót biztosítva a néző számára.

A legtitkosabb vágyakról

Ha valaki még kevéssé ismeri ezt a műfajt vagy nem érti, mi is az a képzőművészeti videó, miben különbözik egy rövidfilmtől, talán a legkönnyebben Pippilotti Rist munkáiban találhatja meg a választ kérdéseire. Művei egyszerre nagyon összetettek, ugyanakkor könnyen érthetők, felfoghatók. A videóknak szinte mindig van egy követhető történetük, olyan dolgokról szólnak, mint vágyakozás a szépség után, tiszta érzékiség, kitörés a szürke hétköznapokból, polgárpukkasztás. Csaknem mindig olyan történeteket, jeleneteket látunk, melyeknek mi magunk is nagyon szívesen a szereplői lennénk.

Rist pályája kezdetétől mozgóképpel fejezi ki gondolatait. Olyan természetességgel, olyan magától értetődően használja a videó nyelvezetét, hogy a néző szinte maga sem tudja, hogy hogyan, de érti az üzenetet.

Talán ma még kissé furcsán hangzik, de az alkotó valóságos virtuóza a mozgókép és az elektronikus technológia kínálta technikai lehetőségeknek, melyeket mesterien alkalmaz a kívánt hatás elérése érdekében. Művei finoman egyensúlyoznak a valóság és a képzelet határán: a torzítások, a lassítások és gyorsítások, az abszurditás olyan magától értetődően jelennek meg, mint az álomban. Mintha a művész közvetlen kapcsolatban lenne a tudatalatti énünkkel, mintha legtitkosabb vágyainkat is ismerné, és lenyűgözően szép képekben jeleníti meg azokat. Az erős érzékiség, a munkák szépsége pedig arra sarkall, hogy újra és újra megnézzük a műveket, melyekben mindig újabb és újabb részleteket fedezhetünk fel, a képek láttán újabb és újabb gondolataink támadnak.

Lány virággal és a rendőrautó

Egyik régebbi munkája az Ever is Over all (1997), mely az 1997-es Velencei Biennálén nemcsak a zsűri egyik különdíját nyerte el, hanem meghozta számára azt a világsikert, mely munkásságát azóta is övezi. A kétcsatornás videó egyik képmezőjén egy szép, virágos rétet látni, ahol piros virágok lengedeznek a könnyű szellőben, a másik képmezőben egy lágy esésű, világoskék ruhát viselő fiatal lány sétál piros cipőjében egy kínosan tiszta és rendes utcán, kezében egy hosszú szárú piros virág. A katonás rendben parkoló autókhoz érve, a kísérőzene ritmusára szép, szinte balett-táncosi mozdulattal a virággal, akár egy baseballütővel ripityára töri az első autó szélvédőjét, majd a következőjét is, és így tovább. A törő üveg hangja jólesően belesimul a már-már pszichedelikus zenébe. Az idilli folyamatot egy rendőr feltűnése zavarja meg, de csupán látszólag, mivel a közeg kedves mosollyal üdvözli a lányt, és fel sem figyelve a betört szélvédőkre halad tovább.

A történet persze csak váz, korántsem adja vissza a mű hangulatát, szavakkal nem elmesélhetők a két képmező közötti vizuális kapcsolódások, de ízelítőt ad a művész humorából, gondolkodásmódjából, abból az életérzésből, mely minden művében jelen van. Szemszöge jellegzetesen női, vagy legalábbis olyan, amit hagyományosan nőinek minősítünk: érzékeny, finom, befogadó, magakellető. Persze Rist mindig nyom egy barackot is a néző fejére. A frankfurti Museum für Moderne Kunstban kiállított művét a női mellékhelyiségbe installálta. A fülke ajtaját magunkra zárva, a WC-ülőkén kényelmesen elhelyezkedve a lábunk előtt a földön jelenik meg a vetítés. A pozícióból adódóan felülről látunk mindent, mintha repülnénk: egy szép zöld kertben található villa, előtte kék vizű medence, partján piros ruhás lány vágyakozó arccal nyújtogatja felénk karjait. A sötét és a biztosított magány különlegessé teszi a befogadás élményét. Na de mi lesz a férfiakkal? Vagy veszik a bátorságot és bejönnek a női részlegbe, vagy lemondanak a mű élvezetéről. Egyik sem valami vonzó alternatíva...

Fekvőhelyek a kiállítótérben

A befogadás élményének különlegessé tétele, a néző szokatlan helyzetbe hozása más műveinél is jelen van. Először az A Liberty Statue for Löndön (2005) című Londonban bemutatott videóinstallációjánál helyezett különféle ágyakat a kiállítótérbe. Rajtuk kényelmes matrac, párnák. A vetítés pedig a mennyezeten volt, illetve tükröződött a fényes padlón. A művet leginkább az ágyra dőlve, fekve lehetett élvezni. Ugyanezzel az eszközzel élt a 2005-ös Velencei Biennálén, ahol Homo sapiens sapiens (2005) című műve a San Stae-templom teljes mennyezetét terítette be, a templom padlóján pedig kényelmes matracok álltak a látogatók rendelkezésére, akik így teljes átéléssel nézhették a természet és az emberi test idilli harmóniáját közvetítő érzéki képsorokat.

Ezzel a gesztussal nemcsak a vetítőfelület hagyományos függőleges pozícióját rúgta fel, de a négy, kaleidoszkópszerűen összekapcsolódó képmezővel a mozgókép megszabadult attól, hogy alja és teteje legyen. Bármerre is áll a néző feje, a mű ugyanúgy élvezhető. Még különlegesebb, poposabb módon jelenik meg ugyanez a gondolat a stockholmi Konsthallban 2007-ben, ahol a Tyngdkraft, var min vän (Gravitáció, légy a barátom!, 2007) című mű egy felhőt vagy tintapacát imitáló, a mennyezetre függesztett vásznon jelenik meg, míg alatta ugyanezt a formát imitáló, egymásra helyezett rétegekből álló emelvényen helyezte el a matracokat. A vetítővászonnak tehát már nemcsak alja és teteje nincs, de négyszögletes, szabályos formája sem.

Az otthonos köztér

A terek minél kényelmesebbé, emberi tartózkodásra alkalmasabbá tétele megjelenik egy másik műfajban tett kirándulásában is: Carlos Martinez svájci építésszel közösen részt vett egy Sankt Gallen városába kiírt pályázaton, ahol egy új építésű városrész szabad tereit kellett pihenésre, kikapcsolódásra alkalmassá tenni. Pályázata nem nyert ugyan (vörös padlószőnyeggel vont volna be utcákat, padokat, de még parkoló autókat is), de kitűnően mutatja azt a már említett életérzést, mely videóiban megjelenik: minél szabadabbá tenni az embereket, hogy vágyaikat megvalósíthassák.

Ugyanakkor a videó mint műfaj határait is feszegeti, hiszen az idei Velencei Filmfesztiválon mutatták be nagyjátékfilmjét, a Peppermintát. Pepperminta egy képzeletbeli anarchista, akinek legjobb barátai a színek, háziállatai pedig eprek. Nagyszerűen ért ahhoz, hogy az embereket megszabadítsa félelmeiktől. Van két társa: Werwen, a szégyenlős fiatalember és Edna, aki a tulipánokkal áll különleges kapcsolatban. Ahol ez a hármas megjelenik, ott minden a feje tetejére áll, és az emberek élete csodálatos módon megváltozik. A filmet már sikerrel játsszák a svájci mozikban. Félő, hogy a Pepperminta a hazai filmszínházakba nem jut el, de DVD-változata talán majd nálunk is megjelenik.

Videók képkeretben

A különféle képernyők technikai fejlődése újabb lehetőségeket ad a művész kezébe. Az október 17-ig látható zürichi kiállításán videóit hagyományos, különféle stílusú képkeretekben, falra akasztva állította ki. A térbe bútorokat helyezett, divatos lakásbelsőt imitálva. Úgy tűnik, visszatért a száz évvel ezelőtti kiállítási típus: annak idején a kiállítások elsősorban eladási célokat szolgáltak. Azért helyeztek cserepes növényt, ülőgarnitúrát, kandallóutánzatot a művek mellé, hogy a látogató, a reménybeli vásárló lássa, hogyan mutat majd otthon a kiállított festmény. Rist a galériát igyekszik újra otthonszerűvé tenni, mintegy azt sugallva, hogy a mozgóképnek éppúgy helye van egy mai lakás falán, mint a hagyományos festményeknek. Vonzó, magával ragadó műveit látva nyilván sokan kedvet kapnak ehhez. Az egyre megfizethetőbb, egyre vékonyabb és egyre esztétikusabb monitorok mellé nem is kell nagyon gazdagnak lenni. A nem limitált szériás régebbi Pippilotti Rist-művekért ma már csak 56 eurót kell fizetni, feltéve, hogy a lakásunkba meghívott barátainktól nem szedünk belépti díjat.

Szöveg: Bálványos Anna