Hatás-ellenhatás

Művészet és technika

A két terület kapcsolata valójában egyidős a művészettel: a kezdetek óta a fejlesztő kreativitás igen hamar és evidens módon talál utat a művészeti alkotó kreativitás megnyilvánulásaihoz, s jelenik meg az utóbbi produktumaiban.

A művészet és technika viszonyát általában abból a szempontból szokták vizsgálni, hogy hogyan alkalmazza a művészet a technikai fejlődés vívmányait, mit ad a művészetnek a tudományos-technikai fejlődés, és mit adhat cserébe a művészet a fejlesztőknek, kutatóknak, illetve hogyan gazdagodik az együtthatás révén a kultúra általában. A technikai fejlődés ugyanakkor időnként nehéz helyzetbe hozza a művészeket, illetve a gyűjtőket, sőt a teljes művészeti intézményrendszert. Hogy utóbbit hogyan?

Ennek legfrissebb, igen szemléletes példája az a helyzet, ami idén szeptember 1-jével állt elő, mégpedig az Európai Unió egyik direktívájának életbelépése nyomán. Nevezett intézkedés, a 2005/32/EG szerint a gyártók és az importőrök az EU területén nem forgalmazhatnak többé átlátszó burás, 100 wattos vagy annál nagyobb teljesítményű izzószálas villanykörtéket. Kivételt ez alól csak nagyon kevés termék képez, köztük a fókuszált fényű, reflektorokban alkalmazott izzók. Az üzletekben mostanáig még a polcokon maradhatnak a tiltott izzók, amíg a készlet el nem fogy. A fogyást gyorsítja, hogy az energiatakarékos új izzók nemritkán drágábbak, mint a kegyvesztett darabok, és ez sok vásárlót arra késztet, hogy jelentős mennyiséget halmozzon fel az áruból. 2012-től az intézkedés alacsonyabb teljesítményű izzókra és a halogénlámpákra is kiterjed majd.

A környezetvédelem felülír

Az uniós direktíva nyilvánvaló s magában a dokumentum szövegében is megjelenő célja, hogy ezentúl a mostaninál lényegesen takarékosabb, kevésbé környezetszennyező forrásokból kapjuk a fényt. Az éghajlatváltozás csökkentését célzó intézkedések sorába illeszkedő szabályozásnak köszönhetően a kalkulációk szerint fokozatosan évi 15 millió tonnával csökkenhet a szén-dioxid-kibocsátás. A hagyományos izzóknál ugyanis a felhasznált energiának csak egy töredéke, 10 vagy annál kevesebb százalék esik a fénykibocsátásra, a többi hőtermelésben „vész el". Az újfajta világítótestek az energiát lényegesen hatékonyabban fordítják a világításra, emellett az élettartamuk is hosszabb. Így aztán a felhasználásuk is olcsóbb, ami hosszabb távon megtakarítást jelent a most non gratának nyilvánított fényforrásokhoz képest.

Ugyanakkor amellett, hogy Edison 1879-es találmányát - amelynek sorozatgyártására 1882-re létrehozta az Edison Electrical Light Companyt - 130 év alatt megszoktuk, az is némi idegenkedést vált ki az új lámpafajtákkal szemben, hogy a régi típusú izzók meleg fénye barátságosabb, naphoz közeli fényspektruma természetesebbnek hat, s így kevésbé fáraszt. Erre persze valószínűleg találnak megoldást az új típusú izzók gyártói.

S ha ez a megoldás megszületik, akkor talán idővel előáll egy olyan eszköz is, ami megjelenésében és színeiben is a régi típusú izzókat imitálja. Más megoldása ugyanis egyelőre nemigen látszik annak az egyenletnek, aminek az egyik oldalán a műalkotás, a másikon pedig az x + villanyégő szerepel. A témában a XX. században rengeteg olyan mű született, amelyben ez a fénytest megjelenik, sőt akár erre épül. Az Artforum magazin hosszan sorolja a világ jelentős művészeit, akiket, illetve akiknek műveit érinti az intézkedés. A sort mindjárt Moholy-Nagy László Fény-tér-modulátor című (1922-30) munkájával kezdi, s a listán szerepelnek még olyan klasszikusok, mint Ilja Kabakov, Robert Rauschenberg, Frank Kienholz, Jean Tinguely, Josef Beuys, Valie Export Mike Kelley, Olafur Eliasson és mások. Addig azonban, amíg a megoldás megszületik, a múzeumokat (is) komoly, akár 70 ezer eurós bírság fenyegeti, ha hagyományos izzót vásárolnak.

Adathordozók és műalkotások

Technikai és kereskedelmi kérdéseket is felvet a XX. század második fele óta készült művek közül rengeteg - a villanyégőket magukba foglaló munkák számánál nagyságrendekkel több - esetben az adatrögzítésre és -tárolásra alkalmazott technológiáinak egyre gyorsuló fejlődése is. A videóművészetben komoly gondot jelent a múlt század 60-as éveiben, az akkor alkalmazott kamerákkal és filmtípusokkal készült munkák minőségének megőrzése, illetve azoknak más adathordozókra való átírása, s következésképpen sok esetben a lejátszásuk is. Egy Super 8-as filmre készült klasszikus Peter Callas-művet - hogy csak egyet említsünk a számtalan lehetséges közül - eredeti formájában már csak azért is nehéz ma kiállítani, mert egyre kevesebb helyen van Super 8-as vetítő. Megoldást jelent persze, hogy az ilyen munkákat digitalizálni lehet, ugyanakkor komoly kérdés ilyenkor a formátum: az, hogy milyen adathordozóra, milyen lejátszóra, milyen szoftverhez konvertálják az adott munkát. Azért is probléma ez, mert az új tárolási technológiák is szédületes sebességgel avulnak el. Mire egy-egy hordozót, mint például a DVD-t (ami azért a többihez képest viszonylag régen tartja magát) megszok a készítő, s beáll rá a múzeum, a galéria, az archívum illetve a közönség, addigra az jószerével elavul. A problémakör volumene hatalmas, az érintett művek köre egyre bővül, ahogy a művészet médiuma a hagyományosabbak - mint a vászon, a kő, a fa, a fémek, és így tovább - felől egyre inkább eltolódik más, köztük a digitális hordozók felé. Az ilyen jellegű művek tárolási és archiválási kérdéseinek megoldására nemzetközi erőfeszítés is történik. Az erre létrejött, több európai országra kiterjedő együttműködésben Magyarországról a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ vesz részt.

Eltűnik a hordozó - megmarad a mű?

Míg a műkereskedelem döntő részét ma még azért mindenképpen a hagyományosabb médiumokra készült munkák, festmények, szobrok adják, a videóművészet és az újabb médiumok is bekerülnek a magángyűjtés körébe. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az imént azt írtam, „hagyományosabb" médiumok, nem pedig azt, hogy „hagyományos". Ugyanis, ha belegondolunk, hogy mondjuk a videóművészet - bár a műgyűjtés szempontjából ma még csak éppen felfutóban van - már jó ötvenéves múltra tekint vissza, akkor beláthatjuk, hogy ezt a rengeteg formában megnyilvánuló művészeti ágat is nyugodtan tekinthetjük hagyományosnak.

Mi tehát a megoldás a kereskedelem szempontjából? Mitől mondhatja a galerista nyugodt szívvel a vásárlónak, hogy gyűjtsön nyugodtan videómunkákat, azoknak a minősége nem fog megkopni, és gyűjteményének darabjait le tudja majd játszani évtizedek múlva is? A válasz nem egyszerű, de a gyakorlat azt mutatja, hogy vannak biztosítékok. Ma a nemzetközileg legelterjedtebb gyakorlat a videómunkák árusítására, hogy a gyűjtő DVD-n és DigiBeta formátumban is megkapja a művet. Ez az együttes a munkának a művész által aláírt, tanúsítvánnyal ellátott példánya. A hiteles, szignózott darab egyedi, illetve csak limitált (általában 3 vagy 5, valamivel ritkább esetben ennél több) számban létezik a mű. A megőrzés és a minőségvédelem érdekében tehát a művet két hordozón is megkapja a vevő. Az évtizedek során pedig a munkát új adathordozókra lehet majd telepíteni, ha esetleg a minőség megőrzéséhez vagy a lejátszáshoz arra van szükség.

A kultúra és a legmodernebb technológia kölcsönhatásairól szólva a fentiekben két problematikus pontra koncentráltunk, ám természetesen ezek a kérdések - bár korántsem elhanyagolhatók - semmiképpen nem jelenthetnek akadályt, mindössze feladatokat a digitális művek terjedésének útjaiban. Különösen, ha belegondolunk, hogy a tárolás és az állagmegóvás kérdései a hagyományosabb médiumok esetében sem eredendően megoldottak. A festmények megfelelő tárolásához, ahhoz, hogy színeik, fényük, faktúrájuk megmaradjon, szakszerűen kialakított körülményekre s időnként komoly, időigényes, hosszadalmas, költséges és nagy hozzáértést kívánó beavatkozásokra is szükség van. Hozzászoktunk már, hogy Leonardo, Tiziano vagy Rembrandt műveit megfelelően klimatizált, gondosan beállított hőmérsékletű és páratartalmú levegő járta termekben csodáljuk. Ha az adott mű megkívánja, üveg mögött, külön zárt mikroklímát biztosítanak számára. Azt is gyakran látjuk, hogy restaurátorok dolgoznak a műveken, illetve hosszan nem látjuk ezt vagy azt a kedvencünket, mert restaurálásra a műhelybe kerültek. (A kultúra és művészet kölcsönhatásának külön fejezetét alkotja a technikai vívmányok felhasználása a műtárgyak helyreállításában és állagmegóvásában.) A digitális művek esetében - ezekkel a példákkal összevetve - sok szempontból talán még egyszerűbb is a feladat. Vagy ha nem egyszerűbb - bár mindenképpen más technikai kérdéseket vet fel -, ahogy láttuk, az sem igaz, hogy maga a problémakör új keletű: a tárolás és a megóvás kérdéseivel nem most szembesül először a művészet. És a megoldáshoz nem először kell segítségül hívni... mi mást, mint a legmodernebb technikát.

Szöveg: Szabó Pál