Van még hova fejlődni
Darwin fogadtatása az elmúlt százötven évben
Százötven éve, 1859. november 22-én került a könyvesboltokba az egyik leghíresebb tudományos mű, A fajok eredete első kiadása. A szerző, Charles Darwin olyan magyarázatot adott ebben a földi élet keletkezéséről, amelynek alapjait ma már tudományos tényként fogadják el. Nem volt ez mindig így: a tudományos nyilvánosság és a média meggyőzése nem ment simán, és az evolúció sokak szemében még ma is csak egy elmélet.
Darwin már jóval a könyv megjelenése előtt kidolgozta evolúcióelméletének jó néhány részletét, nem sokkal azután, hogy a Beagle nevű háromárbocos vitorláson 1831 és 1836 között világ körüli kutatóúton vett részt. A fiatal tudós az úton többek között egy geográfiakönyvet olvasott, amiből kiderült számára, hogy a Föld legalább több százmillió éves, vagyis a természetnek rengeteg ideje volt létrehozni az ismert fajokat. A korábbi haladó szellemű természettudósok - például saját nagyapja - munkái mellett ezt tartotta fejben, amikor elkezdte leírni a természetes szelekciót.
A másik jelentős ihletforrást az úton gyűjtött minták és fosszíliák jelentették, különösen a Galápagos-szigeteken gyűjtött tizenkét madárfaj, amelyekről kiderült, hogy eltérő csőrformájuk ellenére kivétel nélkül pintyek. Darwin azt feltételezte, hogy a madarak a különböző szigetek eltérő környezete miatt fejlődtek máshogy, vagyis hogy a geológiai sajátosságok összefüggnek az élővilág alakulásával. 1837-ben, 22 évvel A fajok eredete megjelenése előtt titkos noteszt kezdett vezetni bimbózó elméletéről, amiben azt is leírta, hogy a galápagosi pintyek mind egy fajból fejlődhettek ki. Jegyzeteit 1844-ben 230 oldalas kéziratban rendezte össze, de még nem akart a nyilvánosság elé állni. Végül egy tudóstársa, Russel Wallace adta meg neki a lökést 1858-ban, aki egy levelében kollégájához nagyon hasonlóan írta le a természetes szelekciót. Darwin megijedt, hogy megelőzik, ezért 1858 nyarán a kor egyik legrangosabb tudományos fórumán, a Linné Társaságban felolvastak egy kéziratrészletet. Másfél évvel később megjelent A fajok eredete, az első kiadás 1250 példányát egy nap alatt elkapkodták. Darwin a könyvben már feloldotta a faj fogalmát: egyedekről és az egyedeknek sok apró módosulás révén létrejött változatairól írt.
Nagyapám, a majom
A könyv szinte azonnal a legvitatottabb tudományos alkotás lett. Néhány fiatal tudós már akkor elkezdett Darwin köré gyűlni, mindenekelőtt Thomas Huxley, akire később a „Darwin buldogja" csúfnevet aggatták. A kor természettudósainak és filozófusainak egy része nem fogadta el Darwin elméletének alapjait, így a következő bő egy évtizedben egymást érték a hevesebbnél hevesebb szócsaták. A legemlékezetesebb vita 1860-ban történt Oxfordban, ahol Samuel Wilberforce anglikán érsek nekiszegezte a kérdést Huxley-nak: „Ön nagyapja vagy nagyanyja révén származik a majomtól?" Huxley válasza ma már tudománytörténeti legenda: „Inkább származnék majomtól, mint olyan embertől, aki elfedi az igazságot." (Persze szó nincs arról, hogy az ember a majomtól származna, Darwin ilyet nem is állított, csak annyit, hogy az embernek és a majomnak valaha közös őse volt.)
Abban a korban nem volt a mai értelemben vett tömegmédia, a hírek napi szintű követése csak a polgári és módosabb rétegek igénye volt, de már ezek a rétegek is eltartottak több lapot, és a 19. század második felének tudományos-technikai eredményei rendszeresen megjelentek bennük. Így Darwin munkájáról is írni kezdtek nem sokkal a kiadása után: az unitárius szellemiségű National Review-ban a tudós egy barátja, William Carpenter méltatta a könyvet, a Times pedig karácsony másnapjára időzítette pozitív kritikáját. A Times később közölte Wilberforce egy levelét is, amiben hevesen támadta a Darwint éltetőket, és az érsek egy részletesebb kirohanást is intézett a Quarterly Review-ban.
A viták a médiában és a tudományos, illetve vallásos intézményekben folytatódtak, és ezek hatására Darwin tovább csiszolgatta főművét: A fajok eredete több átdolgozást is megélt, az utolsó, hatodik kiadás 1872-ben jelent meg. A tudós 1882-es haláláig további értekezésekkel támasztotta alá elméletét, és a 19. század végére a tudományos elit már nem is elméletként, hanem tényként kezelte az evolúciót. A társadalmi elfogadottság azonban nehezebben jött, mivel a keresztény vallások tanításait nehéz volt összeegyeztetni az evolúcióval - különösen Amerikában. A leghíresebb eset az 1925-ös daytoni „majomper" volt. Ebben egy John Scopes nevű középiskolai tanárnak kellett bíróság elé állnia, amiért a bibliai teremtéstörténetet semmibe véve az evolúciót tanította. Scopest egy Tennessee állambeli törvény alapján százdolláros pénzbüntetésre ítélték, de az erkölcsi győztes mégis ő volt: védője, Clarence Darrow emlékezetes beszédben szedte ízekre a vádat. A törvényt hamarosan visszavonták.
Inkompetens dilettánsok
A 20. század első felében Darwin neve egy ideig nem csengett jól: a fasiszta mozgalmak félreértelmezték tanait, a náci propaganda beleszőtte fajelméletébe a természetes szelekciót. Az Illustrierte Zeitung és más náci lapok többek között A fajok eredetét idézve legitimálták a nyilvánosság számára például a betegek sterilizálását elrendelő 1933-as törvényt. A második világháború után az eszmék helyett újra a tudományé lett a főszerep: a genetika és más modern diszciplínák rávilágítottak arra, hogy Darwinnak milyen apróságokban nem volt igaza, ugyanakkor igazolták, hogy a tudós mennyire jól írta le a fő mechanizmusokat.
Amerikában az elmúlt évtizedekben megerősödött kreacionista mozgalmak azonban most is állandó össztűz alatt tartják Darwin örökségét, de még a leginkább evolúciótagadó államban, Texasban is fontos csatákat vesztettek: 2009 elején a helyi oktatási felügyelet úgy határozott, hogy nem engedi iskolai tankönyvekben támadni az evolúciót. Néhány éve pedig az értelmes tervezettség (intelligent design, ID) nevű, egy magasabb rendű értelmes teremtőben hívő, kreacionista szekta hangadói estek pofára: az őket tömörítő szervezet, a Discovery Institute szintén pert vesztett az államban. A szervezet azt akarta elérni, hogy az ID kerüljön be a biológia-tankönyvekbe. Úgy tűnik tehát, hogy bár az emberiségnek még van hova fejlődnie saját múltjának elfogadásában, a tudomány bástyái erősek, Darwin nyugodtan pihenhet a sírjában.
A kreacionizmus megerősödésében egyébként a tömegmédia is cinkos. Az evolúció elfogadott tény, így ma már csekély hírértékkel bír, ha felfedeznek egy újabb fosszíliát, ami igazolja a törzsfejlődést. Az evolúció támadása azonban jó sztori, olyan balhé, amire az olvasó vagy néző kíváncsi - ezért fordulhatott elő, hogy miközben jó érzésű tudós nem ül le egy asztalhoz a kreacionistákkal, eszméik aránytalanul nagy reprezentációt kaptak a tömegmédiában (miközben természetesen a kreacionistáknak is megvannak a maguk lapjaik és portáljaik).
Darwin az MTA tagja volt
Magyarországon sem ment viták nélkül Darwin tanainak elfogadása annak ellenére, hogy a hazai tudományos-szellemi élet meglepően gyorsan felfedezte A fajok eredetét: fél évvel azután, hogy az első kiadás megjelent, Jánosi Ferenc ismertetést közölt róla a Budapesti Szemlében. A könyv tartalma aztán egy bencés tanár, Rónay János Jácint közvetítésével talált utat a magyar közéletbe - írja Mund Katalin tudománytörténész Darwin 19. századi magyar recepciótörténetét feldolgozó cikkében. Rónay a mű megjelenésekor a szabadságharcban betöltött szerepe miatt emigrációban élt Londonban, így könnyen hozzájutott Darwin könyvéhez. 1862-ben cikksorozatot indított a Magyar Sajtóban, majd két évvel később könyvet adott ki Darwin műveiből. A fajok eredete első teljes magyar fordítása azonban csak 1873-ban jelent meg Dapsy Lászlótól.
Már az 1860-as években felbukkantak a Darwin-ellenes nézetek. Greguss Ágost esztéta 1863-ban az akadémián azt hangoztatta, hogy Darwin magyarázatait csak úgy lehet elfogadni, ha elismerjük az ember isteni származását is. Ezt a kettős igazságot nem engedte meg a polihisztor Brassai Sámuel, aki 1863-ban a természetes szelekciót kritizálta, mondván, nem létezhet „válogatás válogató nélkül". A kirobbanó viták közül a legádázabb a lelkes darwinista antropológus Herman Ottó és a kalocsai érsek, Haynald Lajos között zajlott - írja a Magyar Tudomány júniusi számában Palló Gábor, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének munkatársa. A vita eredményeként Herman elvesztette állását a Természettudományi Múzeumban, de ez nem szegte kedvét a többi darwiniánusnak.
Margó Tivadar orvosprofesszor javaslatára az MTA 1872-ben tiszteletbeli tagnak válaszotta Darwint, 1884-ben pedig Margó személyesen is találkozott Darwinnal. A professzor kollégáival és tanítványaival bevitte az evolúciót a középiskolai oktatásba, 1875-ben a Pap János szerkesztette iskolai szövegkönyvben már volt egy „Darwin teóriája" című fejezet. A laikus olvasók tájékoztatásában pedig a Vasárnapi Újság járt elöl: a hetilap az 1870-es években több cikket közölt Darwinról, illetve szemelvényeket a munkáiból - a cikkeket a kor legjelentősebb tudományos lapja, a Természettudományi Közlöny szerzői írták. Darwin a pesti humort sem hagyta hidegen: amikor 1882-ben meghalt, egy korabeli vicclap, a Borsszem Jankó már A fajok eredete korábbi vallásos kritikusait kifigurázva írt arról, hogy „a pokolban Darwin számára külön Siemens-féle kályhát állítottak föl".
Darwin elfogadásában tehát Magyarország egyáltalán nem maradt le, de mi sem dőlhetünk hátra nyugodtan. A rendszerváltás után nálunk is megjelentek az ID hívei ÉRTEM mozgalom néven, és ügyesen kezelik a médiát: még a Mindentudás Egyetemére is bejutottak egy kerekasztal-beszélgetés erejéig. Ezek a trükkös kreacionisták idén év elején nyújtottak be egy javaslatot az oktatási minisztériumnak, amelyben a szokásos őrültségüket kérték: azt, hogy az ID-t lehessen tanítani a biológiaórákon. Ahol egyébként is siralmas a helyzet: Mund Katalin idén végzett szociológiai felmérése arra jutott, hogy még a biológushallgatók evolúcióértelmezése is bizonytalan, a középiskolai tankönyvek pedig alig tárgyalják az evolúciót. Mint mondtam, van hova fejlődni.
Szöveg: Stöckert Gábor
